Kik disszidáltak az olimpiák után?
Ugyan a XXX. nyári ötkarikás játékok a vasárnap esti záróünnepséggel hivatalosan is véget értek, a láng kihunyása után a londoni olimpia még napokig uralja a világsajtót: hol a brit metropolisz példaértékű városfejlesztései programja, hol a csúcsokat döntő televíziós közvetítés, a várakozásokat túlteljesítő vagy éppen csalódást keltő eredményeket bemutató nemzetek és a riói esélylatolgatás a téma. A legtöbb országban a sportolók hazatéréséről és ünnepélyes fogadtatásáról cikkeznek a lapok, kiváltképp Kamerunban: a 20 milliós, koldusszegény afrikai ország olimpiai küldöttségéből heten - öt bokszoló, egy labdarúgó és egy atléta - is úgy döntöttek, hogy nem kívánnak a játékok végeztével hazatérni. "Olimpiai disszidálásra" korábban is volt példa, amire mi, magyarok, különösen fájó szívvel emlékezünk - elég csak Melbourne-t említeni -, de a világháború után szinte nem volt olyan világesemény, amikor sportolók ne politikai megfontolásból emigráltak volna.
Az első: 1948, London
A modern kori olimpiák történetének első ismert menedékkérelme szintén Londonhoz köthető. 1948-ban, a második londoni olimpia után történt, hogy a csehszlovák női tornacsapat első embere, Marie Provaznikova az Egyesült Államokban kért és kapott menedékjogot. Ebben az időben került Csehszlovákia a Szovjetunió befolyása alá, amit Provaznikova hamar észlelt, ezért úgy döntött, hogy az olimpiai végeztével a tengerentúlon próbál szerencsét. A sportolónő amerikai letelepedése után tornát oktatott, s ott élt egészen 1991-ben bekövetkezett haláláig; 101 éves korában hunyt el.
A legfájóbb: 1956, Melbourne
Nekünk, magyaroknak elsősorban a melbourne-i olimpia juthat eszünkbe az olimpiai disszidálások kapcsán. A déli féltekén rendezett első ötkarikás játékokra alig egy hónappal az 1956-os magyar forradalom vérbefojtása után került sor. A harcok az uszodában folytatódtak, ahol a magyar és a szovjet pólóválogatott egy örökre emlékezetes csatát vívott egymással, amely melbourne-i vérfürdő néven vált ismertté, s amely a magyarok 4-0-s sikerét hozta.
Amikor a játékok véget értek, a 83 sportolóból áll küldöttség élete legnehezebb kérdése előtt állt: hazamenni vagy egy teljesen új életet kezdeni. A magyar csapatnak több mint a fele az utóbbi mellett döntött és az Egyesült Államokban telepedett le. Így tett a vízilabda-válogatott fele, köztük a szovjetekkel vívott elődöntő „tragikus” hőse, a magyar forradalom szimbolikus alakja, Zádor Ervin is.
Akik a legjobban féltek: 1964, Tokió
Két disszidálás is jutott magyar részről az 1964-es tokiói olimpián. Mindketten az Egyesült Államokban telepedtek le, s mindketten akkor menekültek el, mikor kiderült, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov első titkárt 1964-ben pártbeli elvtársai eltávolították a hatalomból (helyére Leonyid Iljics Brezsnyevet választották meg). A sportolók ugyanis attól tartottak, hogy a Szovjetunió új vezetőjének hivatalba lépésével sokkal sötétebb korszak köszönt hazánkra, mint amilyen a desztalinizációs programot hirdető Hruscsov idején volt.
Érdekes karriert futott be Törő András, aki kenu kettes 1000 méteren bronzérmet szerzett Rómában, majd 1964-ben az USA-ba ment, ahol a Michigani Egyetemen diplomázott. Tengeri mérnök lett, 1971-ben állampolgárságot kapott, a következő két olimpián pedig már amerikai színekben versenyzett. Balla Gábor sportlövő szintén Tokió után emigrált az Egyesült Államokba, ahol miután letelepedett, amerikai állampolgárságot szerzett, s a légierő csapatában folytatta a versenyzést.
A legtöbb: 1972, München
Az 1972-es müncheni olimpián összesen 117 sportoló döntött úgy, hogy nem kíván hazatérni az elsősorban az izraeli atléták meggyilkolásáról hírhedtté vált nyári ötkarikás játékok után. Ez a legmagasabb szám, már ami az modern kori olimpiák történetét illeti, habár a legtöbb sportolóról csak nagyon töredékes információk állnak rendelkezésre.
A négy évvel később Montrealban rendezett olimpián jóval kevesebb esetet jegyeztek fel (négy román és egy orosz sportolóról tudni), de ez a kevés is elég volt ahhoz, hogy a szovjet olimpiai küldöttség világgá kürtölje: „terroristák” rabolták el és „mosták az agyát” a 17 éves műugrónak, Szergej Nemcanovnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a szovjetek ifjú reménysége beleszeretett egy Cincinnatiból származó lányba, akivel a szülői házban bujkáltak. A történet azonban nem happy enddel végződött: a fiatalember visszakozott és összetört szívvel tért vissza a Szovjetunióba.
A legátpolitizáltabb: 1980, Moszkva
A moszkvai olimpia útja disszidálásokkal volt kikövezve, minekután a szovjetek – kiváltva ezzel a világ tiltakozását – 1979-ben lerohanták Afganisztánt, az Egyesült Államok felhívására pedig a nyugati országok bojkottal foszlatták szét Coubertin báró évszázados álmát. Számos olyan afganisztáni sportoló félt attól, hogy Moszkvába menjen, így inkább a legközelebbi hajóra felpattanva messziről elkerülte az 1980-as nyári játékok helyszínét. Egy hónappal az olimpia előtt a kosárlabda-válogatott hét tagja vette az irányt Pakisztán felé, s hasonlóan tett közvetlenül az olimpia előtt hét birkózó is. Az események alatt további öt játékos határozott arról, hogy inkább máshol – az Egyesült Államokban vagy az NSZK-ban – szeretné folytatni pályafutását.
