A fantázia szüleménye az irakiak elleni 1920-as gáztámadás

2009. október 27. 11:52 Science Daily

A történészek, újságírók és politikusok a mai napig tényként kezelik, hogy az első világháború után a megszálló brit hadsereg vegyi fegyvereket vetett be az elégedetlenkedő iraki lakosság ellen. Egy új kutatás szerint azonban hasonló támadásokra sosem került sor, és a történet csak egy félreértelmezett levélen alapuló városi legenda lehet.

Korábban

R.M. Douglas, a Colgate Egyetem történésze szerint az állítólagos támadásokat soha nem sikerült pontos adatokkal alátámasztani. A szakember ezzel kapcsolatos kutatása a The Journal of Modern History szakfolyóirat decemberi számában jelenik majd meg (Did Britain Use Chemical Weapons in Mandatory Iraq?), amely egyben azt is bemutatja, hogy ez az elképzelés csupán egy félreértésnek köszönhető.

Az egykori gáztámadások története a 2003-as amerikai invázió után került a köztudatba, amikor a történészek ezzel azt igazolták, hogy a vegyi fegyverek iraki története nem Szaddám Huszein kurdok elleni támadásával kezdődött, hanem a britek kegyetlensége tekinthető minden rossz okának. A kutatók egy része még ennél is tovább ment: szerintük az arab államok mai nyugatellenessége is ezen akciónak köszönhető.

Douglas szerint a vádak azonban nagyon gyenge alapokra épültek. A támadásokról az első cikk 1986-ban született meg: abban Charles Townshend történész egy 1921-ben írt levelet mutatott be. Eszerint J.A. Webster, a brit Légügyi Minisztérium munkatársa arról írt feletteseinek, hogy a Népszövetség által is jóváhagyott megszállás ellen elégedetlenkedők ellen könnygázt kellene bevetni, ahogy azt korábban már többször is megtették, egyes esetekben repülőről hajítva bombákat az ellenfélre.

Townshend azonban tévedett: bár Webster tényleg engedélyt kért vegyi fegyverek használatára, ezt felettesei sosem hagyták jóvá, ahogy a levélben említett, levegőből ledobott gázbombákkal történő támadásra sem került sor soha. A levélben említett események azonban ténnyé váltak, és a történet egyre bonyolultabb és népszerűbb lett.

Persze azt maga Douglas is kiemeli, hogy a kormányból sokan szívesen rendeltek volna el ilyen támadásokat, „de az erre irányuló késztetés még nem jelent valós cselekvést”. Így 1920-21-ben többször felmerült a könnygáz bevetésének kérdése, ám arra az erkölcsi okok helyett a praktikum miatt nem került sor. A gáztámadások legfőbb szószólója Winston Churchill volt, aki a „meglévő készletek felhasználására” utasította a parancsnokokat. A legközelebbi ilyen készlet azonban Egyiptomban volt, és mire az megérkezett, a mezopotámiai felkelés már véget ért, és a könnygázt sosem vetették be. A kiújuló ellenkezés miatt a légierő ezen készleteket 1922-ben légibombákká alakíttatta volna, és ezt Churchill is támogatta. A washingtoni leszerelési konferencia azonban pár nappal később mindennemű hasonló fegyver használatát megtiltotta, így a bevetés újból elmaradt.

A mítoszképzésben Douglas szerint fontos szerepe lehetett a „mi lett volna, ha” kérdéseknek, hiszen ha az 1920-as felkelés egy kicsit tovább tartott volna, vagy a washingtoni egyezmény pár nappal később készült volna el, a brit csapatok tényleg használhatták volna a vegyi fegyvereket. Churchill azonban mivel minisztertársai és a kormány megkerülésével egyezett bele a gázfegyverek használatába, egy igazi bevetésnél minden bizonnyal mindörökre megbukott volna, hiszen a közvélemény felháborodása elsöpörte volna. Az emberek ugyanis élénken emlékeztek a német gáztámadások borzalmaira az első világháborúból.