Könyvek a strandlepedő mellé

Itt a nyár, így most a pihenéshez és kikapcsolódáshoz válogattunk össze öt olyan könyvet, amit nyugodtan magunkkal vihetünk bárhová. Szubjektív nyári ajánló Sherlocktól Kádárig, avagy amit a Múlt-kor szerkesztői is szívesen olvasnak.

Egy angol mesterdetektív a tudományos fantasztikum világában

A Holmes-történetek kiagyalója, Arthur Conan Doyle mintegy ötven kisebb novellát és egy regényt írt hőséről. Holmest ugyan a történetekben gyakran megkísértette a természetfölötti, ám Doyle – annak ellenére, hogy teljes szívvel hitt a spiritizmus korabeli formáiban – mindig távol tartotta hősét az irracionálistól, s eseteit rendre borotvaéles racionalitással oldatta meg a nyomozóval. A ködös, viktoriánus Anglia és az egész sherlocki univerzum azonban oly tökéletes hátteret nyújt a science-fiction íróknak, hogy Doyle óta számtalan írás jelent meg, mely a hiperracionális detektívet fantasztikus, vagy legalábbis annak tűnő történetek főszereplőjévé teszi. Az egyik legismertebb ilyen novelláskötet immár magyarul is olvasható.

A kötetet Watson doktor fikcionális bevezetője nyitja, de a maradék tizenhárom írásból is csak tíz valódi novella, hiszen a kötetet három, más stílusú, esszéisztikus írás zárja. A novellák fele sajnálatunkra inkább középszerű és kiszámítható, hiányzik belőlük az eredeti Conan Doyle-írások bája és szellemessége. Szokatlanságával kimagaslik azonban közülük Colin Bruce Halál az East Enden című novellája, amelyben a sherlocki hagyománytól eltérően végig Watsont követhetjük nyomon, s amelyben fény derül a doktor családjának sötét tikára is – mindemellett pedig vérbeli, vérfagyasztó viktoriánus horror. A másik remekbeszabott alkotás a kötet egyik szerkesztőjének, Daniel Stashowernek a műve, a Selden története, mely a Sátán kutyájából megismert fegyenc szomorú, szívszorító élettörténetét meséli el – anélkül, hogy a „konzultáns detektív” vagy hűséges doktora egyáltalán felbukkannának benne.

A kötet végi esszék közül Barbara Roden irodalomtörténeti igényű műve a legérdekesebb: kimerítő, lebilincselő olvasmány a 19. század végétől a 20. század közepéig virágzó ponyvastílus, az okkult detektívtörténetek kialakulásáról, irányairól, szerzőiről és alakjairól. Várakozásunkkal ellenétben az írónak és történésznek is kiváló Caleb Carr esszéje Holmes alakjának lélektani vonatkozásairól kissé összecsapott, modoros próbálkozás. A kötetet, egyenetlen színvonala ellenére is bátran ajánljuk nyári – avagy ködös őszi – olvasmánynak nemcsak a Sherlock Holmes mániákusoknak, hanem az igényes ponyva, horror, és a science-fiction kedvelőinek egyaránt.

Martin H Greenberg, Jon Lellenberg, Daniel Stashower (szerk.): Kísértetek a Baker Streeten. Sherlock Holmes tanítványai. Partvonal Könyvkiadó, 2006. 2990 Ft

A füstfaragás története

Az ember manapság elég ritkán találkozik a jellegzetes öltözékű kéményseprőkkel, pedig ruhájuk megérintése állítólag még szerencsét is hoz. Szulovszky János költői című könyve egy már-már letűnt mesterség múltját idézi meg. A mű végigvezeti olvasóját a szakma kultúrtörténetén. Már maga a céltárgy – a kémény – kialakulása is számos kérdést vet fel, az antikvitásban másfajta megoldást választottak a füst elvezetésére. A középkori Európában a kémények seprése összefüggésben állt a városokkal, a települések olykor kénytelenek voltak rendeletekkel gátat vetni a különböző üzelmeknek.

A szakma első képviselői valószínűleg a 15. század elején jelentek meg Magyarországon, ugyanakkor ezt a feladatot alkalmasint a fazekasok és az ácsok is elláthatták. A városok igyekeztek nagy hangsúlyt fektetni a tűzvédelemre, ebben a kéményseprőknek megkerülhetetlen szerep jutott. A később céhbe tömörülő kéményseprők is választottak maguknak védőszentet, személyét a tűzesetekben járatos Szent Flóriánban találták meg. A könyvből megismerhetjük az iparosok mindennapi életét. Egy vérbeli mesterember illemtudó volt, a kunyhóban és palotában egyaránt otthonosan kellett mozognia.

A kéményseprő füstös alakja több művészt is megihletett, illetve figuráját számos kiadványhoz és aprónyomtatványhoz használták fel motívumként. Szulovszky János igényesen illusztrált könyve jó témája, gördülékeny stílusa, könnyed nyelvezete miatt méltán számíthat az olvasókra. Az érdeklődést jól jelzi, hogy ez a műnek a harmadik kiadása.

Szulovszky János: Füstfaragók. A kéményseprő mesterség kultúrtörténete. Budapest, 2008. Plusz Könyvek, 256 o.

A török uralom végnapjai

Igazán szokatlan, a hagyományos történelmi közegből kikacsintó regénnyel örvendeztette meg a históriás történetek rajongóit Péterfy Gergely: a nemrég napvilágot látott műben török hódítók, olasz gavallérok, mutatványosok, mitológiai előképű, vérbő magyar várúrnők és torz mutatványosok adják egymásnak a kilincset, csak hogy minél színesebben tárhassák az olvasó elé azt a kavargó három évet, mialatt Bécs török ostromától eljutunk Buda bevételéig.

A valóság mesei elemekkel telik meg: az olasz lovag egykori visszaemlékezését egy idősödő dáma végzetes kalandja szakítja meg, míg az angol utazó története karneváli drámává fajul. ahogy a végső felvonás ostromtablóját is egy zeneszerző udvarlása helyezi keretbe. A végeredmény pedig lenyűgöző: a barokkos körmondatokból felépülő regény minden korábbinál átfogóbban mutatja be egy régmúlt korszak hősiességet kereső, ám sokszor a hús valóságába fulladó világát.

Talán mindennél többet árul el maga a szerző a könyv születéséről, amikor a következőképp nyilatkozott róla: „Öt-hat évvel ezelőtt, amikor még a Magyar Rádió Irodalmi osztályán dolgoztam, a könyvújdonságok között nézelődtem, hogy valami riportnak valót találjak, és akkor akadtam rá egy olaszból fordított kötetre, Michele d’Aste 1686-os naplójára. Leültem az Írók Boltjában, kitöltöttem egy teát, aztán a tea szépen kihűlt, én pedig behabzsoltam a könyvet. Ez a fiú Nápolyban született 1656-ban, és tizennyolc évesen került Montecuccoli környezetébe, végigharcolta a Buda felszabadításáig hátralevő tizenkét évet, ott volt Bécs védői közt, részt vett Esztergom, Visegrád, Vác, meg a többi város ostromában, 1686. szeptember 2-án pedig, amikor sikerült bevenni Budát, az elsők között volt, aki a várba hatolt, és halálos lövést kapott. Egyik ostromnál sem volt hajlandó páncélt venni, fehér ingben, egy szál karddal a kezében vezette gránátosait, és mindig az ostromlók élén haladt. Minden ostromnál életveszélyesen megsebesült, mindannyiszor úgy-ahogy meggyógyult, mígnem Budán egy ágyúgolyó elvitte a lábait, s a sebesülésbe másnap belehalt.” Egy másik interjú itt olvasható

Péterfy Gergely: Halál Budán, Kalligram, Pozsony, 2008, 192 oldal, 2800 Ft.

Merülés a pesti éjszaka sötétjébe

Korábbi regényénél is sötétebb, borúsabb és kilátástalanabb világot fest Kondor Vilmos legújabb könyvében. 1939-ben járunk, az őszi levélhullást a német és szovjet csapatok lengyelországi inváziójáról szóló hírek szakítják meg, amikor Magyarország északi határán nyoma vész egy kábítószer-szállítmánynak. Gordon Zsigmond és Nemes Sándor egymástól függetlenül erednek az alvilági szálak nyomába: a félelmektől, mozgolódó kisnyilasoktól és a Horthy korszak titkosrendőreitől sűrű közegben szép lassan kiderül, hogy mindenkinek van félni- és féltenivalója.

A magyar zsánerregény újjászületésének egyik legszebb példája volt Kondor előző műve, a Budapest Noir, ám a szerző most minden tekintetben meglépte a folytatások követelményeit: a történet immár két szálon fut, jóval összetettebb, és talán mintha egyre kevesebb lenne a néha zavaró bédekker-narráció. A korkép ennek ellenére lenyűgöző, és nem csak az egykori szerkesztőségek, kávéházak és kisvendéglők világa támad fel a könyv lapjain, hanem egész új fénybe kerülnek a budapesti éjszakában randalírozó, hatalomvágytól fűtött nyilasok, vagy éppen a kormányzó mindent látó szemei, a Wayand-fivérek, és a titkosrendőrök kegyetlenül kellemetlen hálózata.

A könyvet szívesen ajánljuk mindenkinek – főként azért, mert Kondor egy nemrég adott interjúban a lehetséges folytatások sorrendjét is felvázolta már.

Kondor Vilmos: Bűnös Budapest. Agave Könyvek, Bp., 2009. 304 o. 2780 Ft.

Kádár lázadó gyermekei

A második világháborút követő évtizedek ifjúsági lázadása, különösen az 1968-as generáció hozzájárult ahhoz, hogy a fiatalság kérdése egyre gyakrabban kerüljön a hatóságok látóterébe – tudhatjuk meg Horváth Sándor történész nemrég megjelent, Kádár gyermekei című munkájából, amely egy negyven évvel ezelőtti eset kapcsán eleveníti fel a rendszer ifjúságpolitikájának visszásságait.

Az ifjúságpolitika fogalmának megszületése kezdettől problémát jelentett, hiszen a világszerte erőre kapó béke- és ifjúsági mozgalmakkal párhuzamosan nálunk, ahogy a szocialista béketábor többi országában is, mindezt nem nézték jó szemmel. Egy ilyesfajta szervezkedés 1956 árnyékában a rendszer számára inkább ijesztő volt, így a mindennemű szórakozási és kikapcsolódási formák csak az erőszakszervezetek védőernyője alatt bontakozhattak ki.

Ennek egyik legfőbb példája volt a budai vár tövében 1961. augusztus 20-án megnyílt Ifipark is, amelyet a KISZ kezdettől az I. kerületi Rendőrfőkapitánysággal közösen felügyelt. Az Ifjúsági Park 80-as évekig tartó sikertörténetével párhuzamosan 1969-re kialakult egy olyan, Nagyfa galerinek hívott ifjúsági közösség is, amelynek tagjai szinte minden felügyeleti és rendfenntartó szervnek szemet szúrtak. Így történhetett, hogy amikor 1969-ben a fiatalok kettes sorban átmentek az Erzsébet-hídon, majd a Váci utcán, és végül a Szabadság térre értek, ahol a rendőrség fogta el őket, mindez elkerülhetetlenül vezetett a sokuk számára börtönbüntetéssel záródó koncepciós persorozathoz.

Az eset azonban igencsak paradox – örökíti meg Horváth Sándor, hiszen a fiatalok különállása pont a rendszer tökéletlenségének "köszönhető", és lázadásuk csak a legvidámabb barakk árnyoldalát jelentette, amellyel senki sem foglalkozott szívesen. A könyvből fény derül arra, hogy az állambiztonságnak és a rendőrségnek az 1960-as években miként kellett ügyet kreálnia a Nagyfa mellett gyülekező fiatalokból. Tovább a könyv ajánlójához

Horváth Sándor: Kádár gyermekei. Nyitott Könyvműhely, Bp., 2009. 286 o., 3980 Ft.