Népirtás Ruandában
A tíz évvel ezelőtt kitört ruandai népirtás, a második világháború utáni történelem legnagyobb tömeggyilkossága a nemzetközi közösség örök szégyenfoltja marad. Hiába érkeztek aggasztó jelek már hetekkel a tragédiát megelőzően, hiába volt egyértelmű, hogy az országban vérfürdő folyik - a világ képtelen volt megakadályozni 800 ezer ember lemészárlását alig három hónap alatt.
Történeti háttér
A 15. századtól kezdődően a mai Ruanda területén a hutu nép él többségben. A kisebbséget egy nomád pásztornép, a tuszik alkották, akik ekkortájt terjesztették ki a hatalmukat a hutukra. Az 1880-as években a mai Ruanda területét Német Kelet-Afrika részeként gyarmatosították. A németek első világháborús veresége után a terület a belga Ruanda-Urundi gyarmat része lett. Az akkor a népesség kb. 14 százalékát kitevő tuszi elitet a belgák felsőbbrendűnek ítélték, és a többségi hutukat az ő fennhatóságuk alá rendelték, ami a nemzetiségi ellentéteket csak fokozta. A nemzetiséget is feltüntető személyi igazolványokat is a belgák vezették be 1926-ban.
A második világháború után az ENSZ-től kapott felhatalmazás alapján Ruandát továbbra is a belgák kormányozták. Közben viszont az alávetett hutu többség politikai öntudata egyre erősödött: nemzeti kiáltványokat fogadtak el és pártokat alakítottak. Ekkorra a belgák is megalapozottnak ismerték el a hutuk sérelmeit - annak ellenére, hogy a sérelmeket lehetővé tevő politikai rendszert épp az ő gyarmatosítási politikájuk tette lehetővé. Az ötvenes években a hutu-tuszi szembenállás már erőszakos konfliktusok formájában robbant ki: egy 1959-es, a tutszi elit elleni hutu felkelés miatt 200 ezer tuszinak kellett a szomszédos Burundiba menekülnie.
Az ország 1962-ben nyerte el függetlenségét, a köztársaság kormányzata viszont a többségi, addig alávetett hutuk kezébe került, minek következtében még több tuszi volt kénytelen elmenekülni a hazájából. Egy évvel később a hutuk 20 000 tuszit mészároltak le, megtorlásul egy Burundiból indult tuszi lázadásra.
1973-ban a hutu származású Juvenal Habyarimana tábornok katonai puccsal hatalomra jutott. A tábornokot 1990-ben rákényszerítették, hogy beleegyezzen a politikai reformokba, ám megvalósításukat újra és újra elodázta. Ugyanabban az évben a száműzetésben élő tuszik megalakították a Ruandai Hazafias Front nevű fegyveres szervezetet, és ugandai bázisaikról betörtek az országba. Ezzel itt-ott fellángoló polgárháború kezdődött, mely együtt járt a tuszi polgári személyek módszeres irtásával.
1993-ban Habyarimana és a Ruandai Hazafias Front békeszerződést kötött, amelynek értelmében közös hutu-tutszi kormány alakulhatott volna, és a száműzetésben élő tuszi menekültek visszatérhettek volna hazájukba. Az ENSZ 2500 kéksisakost küldött az országba, feladatuk a békeszerződés végrehajtásának felügyelete lett volna. Erre azonban már nem kerülhetett sor. A hutu szélsőségesek már jó ideje készülődtek a tuszik elleni leszámolásra: fegyveres milíciákat szerveztek, fegyvereket osztogattak, és gyűlöletteli beszédeket sugároztak a rádióban.
Elszabadul a pokol
1994. április 6-án a Habyarimana elnököt szállító repülőt a kigali reptér felett lelőtték, a támadást senki sem élte túl. A merénylet szinte jeladás volt: a szó szoros értelmében elszabadult a pokol. A szélsőséges hutuk milíciái és a hadsereg mindenkit módszeresen irtani kezdett - beleértve a mérsékelt hutukat is. A főváros határában útakadályokat emeltek, az embereket kirángatták az autóikból, és lemészárolták őket. A miniszterelnököt és a védelmére rendelt tíz ENSZ-katonát április 7-én ölték meg. A Kigaliban állomásozó kéksisakosok nem kaptak parancsot a beavatkozásra - az országban folyó vérengzést a nemzetközi szervezet hivatalosan csak `törzsi háborúskodásnak` (tribal warfare) nevezte, óvatosan elkerülve a helyzetet pontosan leíró `népirtás` (genocide) szót. Az ENSZ-katonák többségét április végéig kivonták az országból.
A hutu milícisták faluról falura jártak, és módszeresen lemészároltak minden tuszit, amihez a legtöbb esetben bozótvgó kést használtak. Csakhogy a gyilkosok még ezzel a primitív módszerrel is "hatékonyabban" dolgoztak, mint a népirtást logisztikai feladatnak tekintő, azt ipari eszközökkel művelő nácik a második világháborúban!
A tuszik alapította Ruandai Hazafias Front júliusban tudta elfoglalni a fővárost, Kigalit, amivel lényegében a tuszik megnyerték a háborút. Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy alig három hónap alatt a hutuk 800 ezer embert mészároljanak le. Az ENSZ Biztonsági Tanácsát még nagyobb felelősség terheli: arra is képtelenek voltak egész idő alatt, hogy eldöntsék: genocídiumnak (népirtásnak) nyilvánítják-e a ruandai eseményeket, vagy sem. A második világháború utáni legnagyobb népirtás idején nem tudtak dűlőre jutni abban a kérdésben sem, hogy vajon mennyi segítséget nyújtsanak a véráztatta országnak, és vajon az mennyibe kerülne.
A Ruandai Hazafias Front győzelme után kétmillió hutu menekült el az országból, köztük persze a tömeggyilkosságok aktív résztvevői is megbújtak. A hutuk a szomszédos Zaire-be (akkori nevén Kongói Demokratikus Köztársaságba) menekültek. Végül az ő állapotuk jobbítására mozdultak csak meg a nemzetközi szervezetek. Időközben a Ruandai Hazafias Front koalíciós országvezetést hozott létre: az ország élére hutu elnök került. Az Ugandába és Burundiba menekült tutszik pedig elkezdtek visszaözönleni Ruandába.
Ha a ruandai eseményeket egyértelműen népirtásnak (genocídiumnak) nevezték volna az ENSZ-ben, a nemzetközi szervezet aláírói fel lettek volna jogosítva a közbelépésre. Az ENSZ 1993-as, tragikus szomáliai kudarca azonban legfőképp az amerikaiakat rettentette el atól, hogy rögtön közbeavatkozzanak. Így a jogi kötelezetségek elkerülésére az amerikai politikusok mindig csak "népirtásra utaló" cselekményeket ("acts of genocide") emlegettek ahelyett, hogy "genocide" formában néven nevezték volna a népirtást.
Az amerikai külügyminisztérium csupán június 10-én, 67 nappal a vérontás kezdete után ismerte el hivatalosan a népirtás megtörténtét.
