Olajfaló baktériumokat találtak a második világháborús japán hajóroncsoknál

Több mint nyolc évtizeddel a második világháború után a mikronéziai vizekben nyugvó japán hajóroncsok szivárgó üzemanyagában szénhidrogéneket lebontó baktériumközösségeket azonosítottak a kutatók. A Marine Pollution Bulletin című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint a biológiai minták elemzése rávilágított arra, hogy az évtizedek óta tartó szivárgás sajátos mikrobiomok kialakulásához vezetett, amelyek a jövőben segítséget nyújthatnak az olajszennyezések biológiai felszámolásában.

Awei Bainivalu, a fidzsi-szigeteki Dél-Csendes-óceáni Egyetem mikrobiológusa és kutatócsoportja a Csúk-lagúna mélyén fekvő két japán roncs, a Sinkoku Maru és a Kijoszumi Maru üzemanyagtartályaiból származó mintákat vizsgálta meg. A DNS-szekvenálási eljárások során a tudósok negyvenkét törzshöz tartozó, mintegy 1505 különböző baktériumfajt azonosítottak az olajban.

A kimutatott mikroorganizmusok között nagy arányban szerepeltek a Ralstonia, a Sphingomonas és a Corynebacterium nemzetségek képviselői. Ezek a baktériumcsoportok arról ismertek, hogy szén- és energiaforrásként képesek felhasználni a tengeri élővilágra egyébként rendkívül káros kőolaj-szénhidrogéneket. A kutatók megállapították, hogy a szivárgó olaj és a tengervíz találkozásánál teljesen egyedi, a mérgező környezethez alkalmazkodott mikrobiális közösségek alakultak ki.

A kémiai elemzések során a szakemberek eltéréseket mutattak ki a két hajóroncsból származó üzemanyagok összetételében. A Sinkoku Maru tartályaiból származó közepes sűrűségű fűtőolaj nagyobb mennyiségben tartalmazott illékony aromás vegyületeket. Ezzel szemben a Kijoszumi Maru nehezebb üzemanyaga olyan tartós szénhidrogéneket rejtett, amelyek sokkal hosszabb ideig képesek megmaradni a tengeri környezetben. A kőolaj-szénhidrogének a vízben kátránygolyókká állhatnak össze, amelyek súlyos károkat okoznak a törékeny tengeri ökoszisztémákban és a halászati erőforrásokban.

Bár a most azonosított baktériumok jelenléte ígéretes a jövőbeli kármentesítés szempontjából, a tanulmány szerzői hangsúlyozták, hogy egyelőre nem vizsgálták ezen organizmusok aktív olajlebontó képességének hatásfokát a nyílt tengeri körülmények között.

A kutatás legfontosabb hozadéka a bioremediáció, vagyis a biológiai kármentesítés jövőbeli alkalmazásának megalapozása a csendes-óceáni térségben. Ez a szennyezésfelszámolási módszer olyan természetes mikroorganizmusokat használ fel a káros anyagok lebontására, amelyek túlélik az extrém toxikus viszonyokat is. 

A mikronéziai vizsgálat bizonyította, hogy a mérgező szénhidrogéneket tartalmazó üzemanyagban is figyelemre méltó mikrobiális diverzitás alakulhat ki. A Sinkoku Maru belsejében és az olaj-víz határon talált baktériumok összehasonlítása egyértelművé tette, hogy a különböző szivárgási környezetek eltérő mikrobiomoknak kedveznek. A kutatócsoport közleménye szerint a világháborús roncsok így a szénhidrogén-bontó baktériumok természetes rezervoárjaiként működnek, amelyek tanulmányozása új stratégiákat adhat a környezetvédelmi szakemberek kezébe.

A Csúk-lagúna, amelyet a második világháború idején Truk-atoll néven ismertek, a Japán Császári Haditengerészet legfontosabb és legjobban erődített dél-csendes-óceáni támaszpontjaként szolgált. Az amerikai haderő 1944 februárjában indította el a Hailstone hadműveletet, amelynek során a haditengerészeti repülők több hullámban mértek megsemmisítő csapást a kikötőben horgonyzó japán flottára.

A támadássorozat következtében hadihajók és teherszállítók tucatjai süllyedtek a lagúna fenekére, amivel a stratégiai jelentőségű bázis gyakorlatilag megsemmisült. A mintegy 200 000 tonnányi elsüllyedt roncs azóta is a tengerfenéken nyugszik, folyamatos ökológiai fenyegetést jelentve a mikronéziai szigetvilág élővilágára és a helyi lakosság megélhetésére.

A Truk-atollnál tapasztalható környezeti probléma csupán egy kisebb szegmense a teljes csendes-óceáni térséget érintő háborús örökségnek. A becslések szerint a második világháború harctevékenységei nyomán megközelítőleg 330 olajszállító és tartályhajó süllyedt el a hatalmas óceáni régióban. A sós tengervíz korrozív hatása az elmúlt nyolc évtized során folyamatosan gyengítette a hajótestek acéllemezeit, a kialakuló repedéseken keresztül pedig az üzemanyag egyre nagyobb mennyiségben szivárog a nyílt vízbe.

A hajóroncsok jelentette ökológiai fenyegetés felszámolása hatalmas technológiai kihívás elé állítja a nemzetközi közösséget, amelyben az újonnan felfedezett mikrobiológiai megoldások kulcsszerepet játszhatnak.