Megdőlt a neolitikus erdőirtásokról szóló elmélet
A kora újkőkori, úgynevezett tölcséres szájú edények kultúrájához tartozó közösségek nem pusztították el a környező erdőket a monumentális sírhalmok építésekor, hanem fenntartható módon hasznosították azokat - derül ki a Journal of Archaeological Science című folyóiratban megjelent, a poznani Adam Mickiewicz Egyetem kutatói által készített tanulmányból. A szakemberek egy hatezer éves, egykori lengyelországi tó üledékének elemzésével bizonyították, hogy a neolitikus földművesek rotációs gazdálkodása és szelektív fakivágási technikái hosszú távú ökológiai egyensúlyt teremtettek a táj és az ember között.
- Az újkőkori közösségek nem pusztították el a környező erdőket a monumentális sírhalmok építésekor.
- Egy hatezer éves, egykori lengyelországi tó üledékének pollenanalízise kimutatta, hogy az erdők sűrűsége nem csökkent, mert az őskori emberek csak szelektíven ritkították a fásszárúakat.
A kutatócsoport a nyugat-lengyelországi Poznantól tizennyolc kilométerre fekvő Sobota település határában végzett fúrásokat egy mára kiszáradt, tőzeglápként fennmaradt egykori tó medrében. A víztest közvetlen szomszédságában még 2019-ben, légi lézerszkennelés (LiDAR) segítségével fedeztek fel öt darab, i. e. 4100 és 2500 között emelt, hosszúkás neolitikus sírhalmot.
A szakemberek egy közel hat méter mély üledékoszlopot emeltek ki, amelynek radiokarbonos kormeghatározásával, valamint a benne megőrződött virágpor és faszénmaradványok vizsgálatával centiméteres pontossággal rekonstruálták az i. e. 3900 és 3120 közötti időszak környezeti változásait.
Az eredmények rácáfoltak arra a több évtizedes régészeti konszenzusra, miszerint az Európába érkező első földművesek kiterjedt erdőirtásokkal alakították át a vadonokat legelőkké és szántókká. Az üledékrétegek elemzése kimutatta, hogy a monumentális sírhalmok építésének idején, i. e. 3660 körül a fák pollenkoncentrációja nem csökkent, hanem egyenesen megnőtt.
A kutatók ebből arra következtetnek, hogy az őskori közösségek kőeszközeikkel csupán a könnyebben kitermelhető cserjéket és fiatal fákat távolították el, míg a vastag törzsű, öreg példányokat meghagyták. Ez a szelektív ritkítás több napfényt és tápanyagot biztosított a megmaradó, idős fáknak, amelyek így intenzívebb virágzásba kezdtek, az eredeti erdei ökoszisztéma pedig stabil maradt.
A kutatás a tűzhasználat jellege kapcsán is új megállapításokra jutott, felülírva a perzseléses erdőirtás elméletét. A faszénmaradványok elemzése bizonyította, hogy az i. e. 3320 előtti tüzek fűtőanyaga elsősorban füvekből és lágyszárú növényekből származott, ami arra utal, hogy a tűz használata a nyílt területekre korlátozódott.
A térségben a gabonafélék, például a rozs termesztésének nyomai mintegy 120 évvel megelőzték a legkorábbi sírhelyek kialakítását. A kutatók szerint ez a dániai megalitikus lelőhelyekhez hasonló rotációs gazdálkodási modellt feltételez: a neolitikus ember egy-egy területen erdőritkítást végzett, azt néhány évig termőföldként, majd legelőként használta, kimerülése után pedig sorsára hagyta, hogy az erdő természetes úton visszahódíthassa.
A gazdaságilag felhagyott területek ezután fokozatosan szakrális temetkezési hellyé alakultak át, anélkül, hogy a közösségnek folyamatosan újabb érintetlen erdőségeket kellett volna elpusztítania a túlélés érdekében.
