1471 márciusában meghalt Pogyebrád György, akit huszita nézetei miatt a Szentszék eretneknek nyilvánított. Ez jelentette az ürügyet Mátyás királynak, hogy megtámadja Morvaországot és Sziléziát. A magyar uralkodó hívei 1469-ben cseh királlyá is választották. A siker azonban összehozott egy cseh-osztrák-lengyel koalíciót. Pogyebrád végakaratában a lengyel király fiát, Ulászlót jelölte meg utódjául. A katolikus uralkodó ellen a pápának sem lehetett kifogása. Ennek ellenére a harcok tovább folytak, végül 1479. július 21-én Olmützben Mátyás és Ulászló békét kötöttek egymással.
A Lancaster-házból származó Tudor Henrik Bosworth-nál legyőzi III. Richárd királyt, aki elesik a harcban. Henriket VII. Henrik néven királlyá koronázzák. Ezzel befejeződik a `rózsák háborúja`, az 1455 óta tartó örökösödési harc a Plantagenet-ház két oldalága, a lancasteri (piros rózsa) és a yorki (fehér rózsa) között. Henrik feleségül veszi Erzsébetet, Yorki IV. Edvárd lányát, hogy mindkét ház trónigényét egyesítse és megalapítsa a Tudor-dinasztiát. Kihasználja a háború következtében meggyengült nemesség tehetetlenségét, számos felkelést lever és megszilárdítja hatalmai pozícióját.
A magyar zeneművészet első, és hosszú ideig egyetlen európai rangú képviselője Brassóban született. Szapolyai János erdélyi vajda (1526-tól magyar király) budai udvarában nevelkedett, később nála szolgált mint lantművész. Szolgálataiért nemesi rangot kapott. Korának ünnepelt lantvirtuóza volt; bejárta Európát, fejedelmek, uralkodók kegyeit élvezte. Művei Európa-szerte terjedtek, francia, németalföldi és német zeneműkiadók révén. Művészete döntő állomása volt a hangszeres zene felvirágzásának. Lantra írt zeneműveinek első gyűjteménye 1553-ben Lyonban jelent meg Intabulatura... Liber Primus címen, Valentin Greff Bakfark néven. 1566-1569-ig Bécsben Miksa német-római császár és magyar király szolgálatában állt. 1570-től János Zsigmond erdélyi udvarában működött. A fejedelem halála után, 1572-ben Padovában telepedett le, ahol 1576-ban családjával együtt pestisjárvány áldozata lett. Művészetét tíz lantfantáziája őrzi nyomtatásban. Lantzenéje polifón hangszeres stílusban íródott. Gyűjteményeiben sok vokális repertoárból származó lantátirat szerepelt.
Vinzenz Fettmilch vezetésével Frankfurt am Mainban a kézművesek és a kereskedők megrohanják, és kifosztják a gettót és az ott élőket elűzik a városból. A régi és jelentős zsidó közösséget Frankfurtban már a XVI. század közepe óta támadások érik gazdagsága miatt, most azonban nyílt összecsapásra kerül sor. Bár Fettmilchet 1616. február 28-án kivégzik, és a zsidók visszatérnek a városba, az esemény azonban így is jól jellemzi a társadalomban elzártan élő zsidók helyzetét. A frankfurti zsidók 1462 óta laknak gettóban. A város többi részétől három kapu választja el negyedüket, s azokat éjszaka őrség biztosítja. Ebben az időben a gettót csak sürgős vészhelyzetben és külön engedéllyel lehet elhagyni. A gettóban élés a zsidóknak a társadalomból való további kiszorítását és elkülönülését idézi elő, s felerősíti azt a folyamatot, melyet az 1215-ös lateráni zsinat indított el. Ekkor született az a határozat, hogy a zsidóknak megkülönböztetésként különleges ruhát kell hordaniuk. A zsidóknak megtiltották a céhekbe való belépést is, így főképpen pénz- és uzsoraügyletekkel foglalkoztak.
II. József jobbágypolitikájában követte és továbbfejlesztette Mária Teréziának az úrbéri rendelettel megkezdett törekvéseit. A parasztvédő politika hátterében, a humanitárius törekvések mellett, elsősorban az ország gazdasági teljesítőképességének emelése, valamint a földesúri hatalom és jövedelmek rovására az állam befolyásának és adóbevételeinek növelése álltak. A parasztság helyzetének és gazdálkodásának megjavítására a kamarai (állami) uradalmakon II. József már 1783-ban rendeleteket adott ki. Szorgalmazta a robot megváltását, a pénzgazdálkodást és a nagy uradalmaknak kisebb paraszti birtokokra való felosztását. Bár II. József már ekkor megfogalmazta, hogy az örökös tartományokhoz hasonlóan Magyarországon és Erdélyben is meg kívánja szüntetni a személyi, jobbágyi függőséget, parasztpátensét csak 1785. augusztus 22-én adta ki. A pátens megszüntette a jobbágy nevet és a földhöz kötöttség állapotát: bármely vallású és nemzetiségű paraszt szabadon költözködhet. Földesura engedélye nélkül házasodhat, mesterséget folytathat, tanulhat. Nem köteles földesurának személyes szolgálatot teljesíteni, csak ha önszántából szegődik el. Ingó javairól szabadon rendelkezhet, telkétől (még örököse sem) fosztható meg, és egyik községből a másikba sem helyezhető át. Földesúri hatalmaskodás ellen a megyei ügyész segítségét kérheti. A jobbágyrendelet a magyarországi paraszti társadalom viszonyiban jelentős változásokat ugyan nem hozhatott, de társulva az uralkodó népközeli magatartásával, megértő odafigyelésével, jelentős morális hatással bírt, mind a birtokos nemesség nevelésére, mind a parasztság helyzetének javítására. Jelentősen javíthatott a parasztság anyagi helyzetén II. József 1786. november 6-án kiadott rendelete, mely a paraszt számára egész évre engedélyezte a borkimérést. Az igazságszolgáltatás reformja és különösen a szegények pereiben hivatalból közreműködő paraszt-ügyvédek alkalmazása, valamint a felsőbb hatóságok fokozottabb ellenőrzése csökkentette a parasztság kiszolgáltatottságát a földesúri hatalommal szemben.
Londonban, 61 éves korában meghal az angol tájkép- és portréfestő, Thomas Gainsborough. Számos képen örökítette meg a király családot és az udvari társaságot. Gainsborough londoni tanulmányai befejezése után visszaköltözött szülőföldjére, Suffolkba, amely idilli tájképekre ihlette. Később e táj gyakran a rokokó stílusban készült és számos dekoratív elemet tartalmazó portéi háttereként is jelentkezett. 1774-ben a festő újból Londonba költözik, ahol hamar hírnévre tesz szert. Az előkelő társaságok versengtek azért, hogy lefesttessék magukat vele. Életnagyságú, egészalakos festményei az ábrázolt személyt és környezetét is bemutatják. Gyakran mindennapi elfoglaltságuk közepette örökíti meg modelljeit.
Kazinczy Ferenc Érsemjénben látta meg a napvilágot 1759. október 27-én. 1788-ban Baróti Szabó Dáviddal és Batsányi Jánossal együtt egyik megindítója volt a kassai Magyar Museumnak, az első magyar irodalmi folyóiratnak. Mivel részt vett a jakobinus mozgalomban, 1795-ben halálra ítélték, amelyet később várfogságra változtattak. Rabságát híres Fogságom naplója című művében örökítette meg, amelyet csak halála után 100 évvel adtak ki. 1801-ben szabadult. 1806-tól Széphalomról irányította a magyar irodalmi életet, a kor szinte minden vitájában részt vett, s a magyar felvilágosodás és a nyelvújítási küzdelem legnagyobb hatású személyisége lett. Költeményei közül dalai és ódái maradandók; ő honosította meg a szonettet mint műfajt. A magyar színészet támogatására sokat fordított a klasszikusoktól, Shakespeare-től, Lessingtől, Moliere-től. Az Orthológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című híres és értékes nyelvújítási értekezése mellett legjobb műve a Pályám emlékezete című önéletrajza. Becses levelezését az MTA 1890-1960 között 23 kötetben adta ki. Az 1831. évi nagy kolerajárványnak esett áldozatul Széphalomban.
A katolikus irodalmi és könyvkiadó vállalat a Szent István Társulat nevet veszi fel.
A kormány tagjai:
Forgách Antal gróf kancellár körlevelet intéz a főispánokhoz: az országgyűlés feloszlatása nem jelenti az Októberi Diploma által helyreállított alkotmány megsemmisítését.
A prágai tartománygyűlés 81 cseh képviselője deklarációban tiltakozik az osztrák-magyar kiegyezés ellen, és követeli a cseh államjognak a magyarhoz hasonló elismerését.
A fővárosi szocialisták nyilvános nagygyűlése elhatározza a szociáldemokrata párt megalakulását.
Megnyitják az államvasutak Zólyom-Ruttka közötti vonalát.
Szabó Ervin (1877. augusztus 22.-1918) jogász, szociológus, könyvtárigazgató. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja, 1911-től haláláig a Fővárosi Könyvtár igazgatója. 1945-ben a könyvtárat róla nevezték el.
XIII. Leo Budavár visszafoglalásának 200. évfordulója alkalmából kibocsátja `Quod multum diu...` kezdetű enciklikáját.
Holló Lajos, az önálló magyar jegybankot követelők (ún. bankcsoport) egyik vezetője, Szegeden megalakítja az Alföldi Függetlenségi és 48-as Pártot.
A Tanácsköztársaság bukása után első ízben érvényesült a magyar történelemben a kollektív felelősség elve magyar állampolgárok ellen. Az `ítélet` így hangzott: a kiegyezést követő fél évszázadban, az országban `zsidó-uralom` alakult ki, aminek azután a forradalmak és a történelmi Magyarország feldarabolása szerves következménye. Az új hatalom arra a tényre hivatkozott: a polgári radikális, szociáldemokrata vezetők jelentős része és a népbiztosok kb. 60%-a zsidó származású volt. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a szabadpályás értelmiségben, valamint a munkásmozgalomban jelentős szerepet játszó szakmákban a zsidó vallásúak aránya elérte a 30-40%-ot. A Pesti Izraelita Hitközség 1919. augusztus 28-án kiadott deklarációjában megállapította, hogy "minden egyes zsidó származású kommunistával szemben legalább 100 zsidó vallású magyar állampolgár áll". A zsidóság képviseletei elkötelezték magukat Horthy kormányzóságának támogatása mellett.
Ebben a Magyarországi Cionista Szervezet biztosítja a kormányt gazdasági támogatásáról és együttműködési szándékáról; kéri az antiszemita uszítás és az atrocitások megfékezését.
Horthy Miklós fővezér elrendeli az ország idegen hadsereg által meg nem szállt részein 5 katonai kerületi parancsnokság megszervezését. Ezek: a siófoki, a kaposvári, a szombathelyi, budapesti és a miskolci.
A konferencián elhatározzák, hogy a politikai erők közül a keresztényszociális pártot támogatják.
Ezzel a város és környékének jugoszláv megszállása véget ér.
A Magyarországi Szociáldemokrata Munkáspárt küldöttei tiltakoznak a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak a kongresszuson való megjelenése ellen.
Horthy Miklós látogatásra megy Adolf Hitlerhez. A kancellár a bajorországi Berchtesgadenben fogadja a magyar kormányzót.
A fővárosi Községi Kereszténypárt vezetését-a meghalt Wolf Károly után-Csilléry András veszi át.
Hitler a Kieli-öbölben 114 hadihajó részvételével flottaparádét rendez Horthy tiszteletére
Miskolcon született 1878. szeptember 19-én. Apja Latabár Endre színész, színigazgató volt, a legnevesebb magyar színészdinasztia első tagja. Árpád már gyermekkorában fellépett Feld Zsigmond gyermekszínházában. Felnőve statisztált az Operettszínházban, majd beiratkozott a Színiakadémiára, tanulmányait azonban nem fejezte be. Színészként 1896-ban Szolnokon debütált a Boszorkányvár című operettben. Csak a kezdet volt könnyű: keserves, nélkülözésekkel teli évek következtek. Többnyire nem volt szerződése, de egy-egy színtársulatnál fellépett. Szerepelt Egerben, Aradon, Krecsányi Ignác, majd Kövessy Károly társulatánál, 1910-ben pedig Budapestre szerződtette Beöthy László a Király színházhoz. Első szerepét a Balkáni hercegnő című operettben kapta. Az intézménynek egy év megszakítással 1934-ig volt tagja, közben fellépett a Magyar Színházban, a Népoperában, a Blaha Lujza Színházban, a Royal Orfeumban. A háború előtt az Erzsébetvárosi Színház, 1942-1948-ig az Operettszínház tagja volt, és szerepelt az Új Színházban is. Latabár a közönség kedvence volt, legfőbb erőssége vaskos humora, vidám légkört teremtő kedélyessége volt. Hatalmas termetű, mázsás súlyú ember lévén hitelesen alakított pajzán urakat, szoknyakergető, öregedő lumpokat, szeretetreméltó, link figurákat, azaz ideális buffókomikus volt. Latabár Árpád legnagyobb sikereit állandó partnerével, Rátkai Mártonnal aratta. Az apró termetű Rátkai mellett Latabár méginkább behemótnak látszott, imádta őket a közönség. Mindketten tudták a titkot: nagy színházi élményt csak úgy adhatnak, ha kölcsönösen segítik egymást. Az Operettszínházban számos alkalommal fellépett két fiával, Árpáddal és Kálmánnal, - a közönség nagy tetszéssel fogadta, hogy egyszerre három Latabár van a színpadon. Jelentősebb szerepei: Csörsz (Zeller: A madarász), Kerekes Ferkó (Kálmán: A csárdáskirálynő), Populescu herceg (Kálmán: Marica grófnő), Nagyherceg (Jacobi: Sybill). Néhány filmben is játszott. Budapesten érte a halál. Fiai, ifjabb Árpád, a hosszú Latyi, és Kálmán, a kis Latyi nevének nem csak méltó folytatói lettek, hanem apjuknál sokkal sikeresebb pályát futottak be, főképp Kálmán, az idősebbik fiú. Unokája, és egyik dédunokája is a színi pályát választotta, a többi Latabár-gyerek azonban már hűtlen lett Tháliához.
Csíkzsögödön született 1893. július 25-én. Szülei földművesek voltak, a csíksomlyói gimnáziumba járt. 1913-ban Kisfaludy Stróbl Zsigmond szobrászinasa, 1914-ben Csíkszeredán tanítói oklevelet szerzett. Az első világháborúban megsebesült, leszerelése után szobrászkodni kezdett. 1918-tól a budapesti Rajztanárképzőben és a Képzőművészeti Főiskolán tanult, Szőnyi Istvánnal és Aba Novák Vilmossal együtt, Olgyai Viktor, Edvi Illés Aladár és Révész Imre növendéke volt. 1920-22-ben ösztöndíjat kapott a kecskeméti művésztelepre, a 20-as években, Szőnyi hatására nyaranta Nagybányán dolgozott. A plen-air festészet poszt-nagybányai változata is beépült művészetébe. Korán felismerte a fametszet lehetőségeit, amely révén színek nélkül is mágikus tisztaságú ábrázolásig jutott. A 20-as évek közepétől Erdélyben élt, Csíkzsögödön gazdálkodott, s parasztfestőként a székelyek életét örökítette meg sokszor balladai hangulatú festményein. Stílusán helyenként Aba Novák Vilmos hatása érződik. 1927-28-ban olasz, német és ausztriai tanulmányutat tett, 1930-ban részt vett a Barabás-céh megalapításában. Első önálló kiállítását Zürichben rendezték 1922-ben, 1923-ban a Helikon Galériában, később tárlata volt Londonban, majd Berlinben, Prágában és Nürnbergben, Bukarestben, Kolozsvárt és Brassóban is. 1931-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást. 1936-ban az angol király koronázására két romániai vendéget hívtak: az uralkodó II. Károlyt és Nagy Imre magyar festőt. Ott hiába kérlelték, nem maradt az udvarban, hazatért Csíkországba. 1949-50-ben a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet akvarelltanára volt. 1963-ban Kolozsvárt és Marosvásárhelyt mutatta be műveit, utolsó gyűjteményes kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában rendezték 1976-ban. 1976. augusztus 22-én halt meg Csíkszeredán. Festői felfogása alapján a posztimpresszionisták közé tartozik. Táj- és arcképfestőként jelentős, expresszív szemléletű festményein a székelység küzdelmes helytállását mutatja be, hegyes tájképein a szülőföld szeretete tükröződik. Csíki mezőket, pisztrángos patakokat, havasi pásztorokat, mosó asszonyokat, favágókat és lófürösztőket, téli utcákat és tavaszi, virágzó fákat festett. Grafikákat, akvarelleket, rézkarcokat és fametszeteket is készített. Legsikeresebb tusrajz-sorozata az Erdélyi Helikon tagjairól, Kemény Jánosról, Tamási Áronról, Gaál Gáborról készült. Negyvennégy vásznát Marosvásárhely városának ajándékozta, ebből jött létre a Teleki Tékában a Nagy Imre-galéria. Zsögödi házát Csíkszereda városának adta, itt nyílt meg 1973-ban a Nagy Imre Emlékház és Képtár. Alkotásait számos erdélyi múzeum, közgyűjtemény őrzi, Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában látható többek között Forrás, Ivó pásztorgyerek és Kucsmás önarckép című vászna. Önéletrajza Ahogy Csíkba megérkeztem címmel jelent meg, 1983-ban. A legszabadabb festőnek mondták, aki nem függött senkitől. Háziszőttesben járt, saját földje terményeit ette. A földtől megválni nem akart, de festés, rajzolás nélkül sem tudott élni. Sütő András írta róla: `Nagy Imre égő csipkebokraiból... sugárzik tudatunkba az elkötelezett művész összegzése: Íme, a föld, az ég, a pisztrángos patak, az erdő; az ember, akinek sorsában osztozom...`
