Katonai támadás, éhség és infláció követte a legutóbbi görög „nem”-et
A görög miniszterelnök egyszerű nemmel válaszolt a nyugatról érkező ultimátumra, az emberek az utcákon tüntettek éljenezve az elutasítást, majd a katonaságra került a sor, hogy megvédje Görögország határait, hogy alig fél évvel később Németország zászlaját lengesse a szél az Akropoliszon, amelyet éhezés és infláció követett. Ez nem egy közeli jövő rémképe, hanem a XX. századi görög történelem egyik vészterhes, ugyanakkor hősies fejezete. 1940. október 28. nyomán ünneplik szerte a világban a görögök a „Nem napját”, ugyanis akkor utasította vissza Ioannis Metaxas görög diktátor Olaszország ultimátumát, amellyel a görög állam is a hadviselők közé került. Ami ezután következett azzal saját magukat is meglepték, ugyanis a görögök nemcsak megvédték hazájukat Mussolini birodalmától, de még az (akkor) Olaszországhoz tartozó Albániába is benyomultak. Nézzük meg hogyan keveredett bele Görögország a háborúba és jutott el végül addig, hogy egész Görögország olasz-német megszállás alá került.
Mit jelent a görög „nem”?
A görög állampolgárok számára nemet mondani történelmi döntések során 2015. július 5-i referendum előtti hagyományokra nyúlik vissza. Gondoljunk bele, mennyire meglepődnénk, ha ma Magyarországon emléktábláink és szobraink egy része mindössze egy nagybetűs „NEM” feliratot hirdetne, minden más magyarázat nélkül. Görögországban azonban ez a helyzet: az arra járó már az északi határ mentén számtalan „OXI” (kiejtve Okhi), azaz „NEM” felirattal ékeskedő emlékművet talál, amelyek büszkén hirdetik második világháborús szerepüket.
A történelem iróniája, hogy nemzeti önbecsülésük ezen fejezetét éppen egyik diktátorának köszönheti a görög nép. Az I. világháborút követő kaotikus időszak után a visszahívott király, a német dinasztiából származó II. György (1922-1924, 1935-1947) Ioannis Metaxas tábornokot nevezte ki miniszterelnökévé, aki nyomban hozzákezdett a parlamentarizmus felszámolásához és szükségállapotot vezetett be. A király 1936. augusztus 4-én adta áldását az újdonsült kormányfő tevékenységére, ezért nevezik ma „augusztus 4-i rezsim”-nek Metaxas diktatúráját. (Barbara Jelavich: A Balkán története. Bp., 2000.).
A korban ez európai tendencia volt: a harmincas-negyvenes években nemcsak a Mediterráneum (Portugália, Spanyolország, Olaszország, Törökország), de Közép-Európa egy része (Jugoszlávia, Románia, Lengyelország) is az önkényuralom valamely fajtáját „választotta”, nem beszélve Németországról és a Szovjetunióról. Metaxas rendszere beleillett a térség hasonló rezsimjei közé, de leginkább éppen a később ellenségévé vált Olaszországéhoz lehetne hasonlítani, ahol a diktátor a király(ság) égisze alatt kormányzott. Metaxas emellett felvette az „arkhigosz” (vezér) címet is, amellyel szintén nem lógott ki a sorból a Führer, a Duce, a Caudillo és a Conducător kortársaként.
Az olasz birodalom árnyékában
A Duce már hatalomra kerülésekor sem csinált titkot belőle, hogy egy - az ókori Róma nyomdokaiba lépő - mediterrán birodalmim létrehozása a célja. A terjeszkedéshez már a világháború előestéjén hozzákezdett, amikor szinte az Anschlusst lemásolva megszállta és az olasz király uralma alá helyezte Albániát 1939 március-áprilisában. Ezután szárazföldi határon nézett immár szembe az olasz és a görög haderő, a kérdés csak az volt, Görögország melyik oldalon áll.
A következő évben Mussolini tovább folytatta terjeszkedését nemcsak Franciaország felé, de támadást indított az angol gyarmat Egyiptom ellen az olasz-török háború (1911-1912) óta Róma fennhatósága alatt álló Líbiából is. A Mediterráneum uralmához ugyanis meg kellett törni a brit impériumot a térségben, amely a Gibraltár-Málta-Ciprus-Egyiptom vonalra támaszkodott. Éppen ebben a nagyhatalmi játékban kapott fontos szerepet Görögország, különösen Kréta, mint a Földközi-tenger keleti medencéjének egyik kulcsa.
Olaszország ráadásul bátran tetszelgett az albán nemzeti törekvések megvalósítójaként, amely még egy fronton ellenségévé tette Görögországot, ugyanis az albán-görög határ által elfelezett, kevert lakosságú Epirusz napjainkban is területi viták melegágya.
Az észak-afrikai harcokkal egyidőben szaporodtak meg az olasz-görög katonai incidensek, melyek leghírhedtebbike 1940. augusztus 15-én zajlott. Történt ugyanis, hogy a Tinosz szigetére a görögök egyik legszentebb vallási ünnepére, Szűz Mária Mennybemenetelének celebrálására érkező Elli cirkálót megtorpedózta a Regia Marina (az Olasz Királyi Tengerészet) Delfin nevű tengeralattjárója. A kilenc görög életet követelő támadás természetesen felkorbácsolta a viszályt, de Metaxas bölcsen elzárkózott a hadüzenettől, Mussolini provokációja így nem sikerült.
A közismerten hiú Ducét akkorra már egyre nagyobb bizonyítási kényszer gyötörte, ugyanis német szövetségese már (Svájcot kivéve) az összes szomszédját államához csatolta, vagy villámgyors hadjárattal leigázta, míg Mussolini birodalma mindössze Albániát és a Francia-Alpok egy részét könyvelhette el győzelmi trófeaként. Ráadásul egyiptomi támadása is súlyos kudarcba fulladt, így Hitlertől kellett afrikai harcaihoz segítséget kérnie (1940 október 4.: Brenner-hágói konferencia).
Diktátorok az Adria két partján
Mussolini ezután sikerre éhesen jelölte ki október végére a Görögország elleni támadás napját. Minden hadviselő fél – talán még a görög is – arra számított, hogy a hétmilliós ország részéről legfeljebb néhány heti ellenállásra futja majd az olasz nagyhatalom ellen. A dicsőséges bevonulásra készülő Mussolini 1940. október 28-át tűzte ki az offenzíva megindítására, ami nem véletlen: ekkor ünnepelte ugyanis 18. évfordulóját a fasiszta Olaszország.
Emmanuelle Grazzi, az olasz király athéni nagykövete a várva várt nap hajnalán, 3 órakor kereste fel lakásán Metaxast, hogy átnyújtsa Mussolini ultimátumát. A jegyzékben Olaszország követelése az volt, hogy a háború végéig megszállhassa Görögország stratégiai pontjait, mintegy katonai bázisként használva az országot. A válaszra három órát kapott Metaxas (aki külügyminiszter is volt), aki be sem várva azt, a diplomácia nyelvén deklarálta a háborút: „alors, c’est la guerre!” – azaz: „akkor hát, ez háború”). Metaxas válaszát szimbolikusan már akkor egy egyszerű „Nem”-ként (görögül: „Oxi”) emlegették, amit azóta is így tart számon a görög történelmi emlékezet.
Hajnali 5:30-kor Albánia felől az olasz hadsereg benyomult Görögországba és a Regia Aeronautica gépei görög célpontokat bombáztak. 28-án a görög városokban tüntető emberek már „oxi-oxi” skandálással jelezték, hogy nem kérnek az olasz megszállásból. Mussolini akciója Metaxas diktatúrájának is „jót tett”, ugyanis az addig népszerűtlen vezető mögé a fenyegető veszély hatására egységesen beálltak a görögök.
Újabb görög hőskor
Az olasz-görög háború alig több mint négy órája tartott, amikor Mussolini a támadás megkezdésének hírével lepte meg a firenzei találkozójukra érkező Führert. Azonban nemcsak Hitler, de tábornokai is kételkedtek az olasz sikerben, elsősorban azt olvasták a fasiszta diktátor fejére, hogy nem egyeztetett előtte Németországgal. De Mussolini célja éppen egy önálló, sikeres akció volt, hogy megmutassa: ő is képes arra, amit Hitler már oly sok ország esetében véghezvitt.
Az olasz haderő már a kezdettől fogva számbeli fölényben volt az Alexandrosz Papagosz vezette görög felett, emellett az olaszok minden téren haditechnikai fölényben voltak a korszerűtlenül felszerelt védekezőkkel szemben. Az olasz hadvezetés sokat remélt az elsöprő légi fölénytől, azonban az időjárás nem tette lehetővé annak kiaknázását. A helyismeret mellett a Pindosz-hegység is inkább a védekező félnek kedvezett, mint egy támadónak, különösen a késő őszi-téli hónapokban.
Már november 4-re elakadt az olasz támadás, majd a hónap közepére a görögök ellentámadásba mentek át, sőt mindössze 24 nappal az ultimátumot követően a görögök nemcsak visszaszorították a határra a támadókat, de már be is törtek Albániába, olasz területre tolva át a frontvonalat. Az olaszok így üldözőből üldözöttekké váltak, amelyet a német segítség megérkezéséig nem sikerült az megfordítaniuk. A pindoszi csata így az olasz haderő és Mussolini megalázásával végződött.
De az olasz kudarc – vagy inkább a görög siker – elsődleges oka a katonák harcértéke volt. A hazájukat védő görögök hősies ellenállása nemcsak a szövetséges Churchillt, de még Hitlert is lenyűgözte. Őfelsége miniszterelnöke a rég letűnt görög héroszok korát látta újra felbukkanni, míg a Führer később külön ügyelt a görög hadifoglyokkal való lovagias bánásmódra tisztelete jeléül. (John Keegan: A második világháború. Bp., 2003.).
A német gőzhenger
Churchill nyomban fölajánlotta segítségét, de Metaxas elzárkózott attól, mondván, az esetleg német támadást provokálna ki. 1941. január 29-én azonban a tábornok meghalt, helyére György király Alexandrosz Koriziszt nevezte ki, aki már más politikát folytatott. A várva várt brit segítség megérkezett, de nem sokkal ezután a balkáni helyzet sem a görögöknek kedvezően alakult.
1941 márciusában puccs áldozatává vált az addig tengelybarát jugoszláv kormány, Bulgária Németország szövetségesévé vált és – akárcsak Magyarország és Románia – a német haderőnek is utat engedett, valamint Mussolini is az albániai támadás újraindítását adta parancsba. Ám az újabb olasz támadás is elakadt, így Mussolini ismét Hitler segítségére szorult. Németország pedig tanult az I. világháborúból és nem kívánt egy ellenséges „fészket” hátrahagyni a Balkánon.
Mint ismeretes a Führer elsősorban Görögország miatt fordult a Balkán felé, eleinte még Jugoszlávia részvételére is számított Makedóniáért cserébe, de végül a délszláv állam is célkeresztbe került. A Marita-tervnek megfelelően 1941. április 6-án indultak meg a harcedzett Wehrmacht- és SS-egységek Jugoszlávia és Görögország ellen, hogy újabb villámháborúval bővítsék a XX. század hadtörténelmét. Athén kikötőjét, Pireuszt már az első nap lebombázták, a Görögországot északkelet felől védő Metaxas-vonal pedig a brit alakulatok csatlakozása ellenére három nappal később összeomlott.
Április 18-án Korizisz miniszterelnök öngyilkosságot követett el, majd öt nappal később a magát fél éven át hősiesen tartó albániai front görög hadserege is megadta magát egy SS-hadosztály bekerítését követően. Április 27-én kitűzték a horogkeresztes német lobogót az Akropoliszra, május végére pedig az utolsó görög terület is a tengelyhatalmak fennhatósága alá került. A hónapok óta oroszlánként küzdő görögök a brit segítség ellenére sem bírták a német hadigépezettel kiegészített nyomást.
Ez is érdekelhet
Görögországra vészterhes idők köszöntöttek. Gazdaságuk a világválság óta egyébként is németorientált volt már, de az okkupációt követően minden nyersanyag a megszállókat szolgálta ki. Már az 1941-1942-es télen százezren haltak éhhalált, a drachma pedig a történelem legnagyobb inflációinak egyikén ment keresztül. A vészkorszak 1944 őszén ért véget, amikor a német megszállók helyét a felszabadítóként üdvözölt brit alakulatok vették át.
Sokan tartják úgy, hogy a görög „Oxi” kulcsfontosságú volt a szövetséges győzelmet illetően, ugyanis (Jugoszláviával együtt) kritikus időkiesést okozott hetekkel a Szovjetunió elleni támadás megindítása előtt, így a világháború egésze szempontjából is nagy jelentőséget hordoz. Nem véletlen tehát, hogy napjainkban mindössze három nem vallási ünnepet ülnek meg a görögök, melyek közül az egyik az olasz ultimátum elutasítása, a „Nagy Nem” napja (május elseje és az 1821-ben kezdődő függetlenségi háború kitörése mellett). Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy az 1940-es „Oxi” egy ellenséges megszállásra adott válasz volt, míg a hetvenöt évvel későbbi egy pénzügyi-szociális belső népszavazás része. Hogy a kettő között milyen párhuzamot látnak a görögök és, hogy a 2015-ös „Oxi” mekkora mérföldkőnek minősül, a jövendő fogja a választ megadni.
