Egy város ikonja: hogyan lett a „Nagy Piros Busz" London jelképe?

Mi London legismertebb jelképe? A Big Ben, a Tower Bridge, esetleg a Buckingham-palota? Bár kétségkívül ezek is szerves részét képezik az angol fővárosnak, sokan valószínűleg gondolkodás nélkül mégis azt válaszolnák erre a kérdésre: a londoni piros emeletes busz (AEC Routemaster), amely 70 évvel ezelőtt, 1956 februárjában indult legelső útjára.

Francia kezdet, brit karrier

Bár a világ Londonnal azonosítja az emeletes buszt, az első ilyen jármű nem Nagy-Britanniában, hanem Párizsban jelent meg 1828-ban. A francia fővárosban forgalomba állított omnibusz természetesen még lóvontatású volt, felső szintjén fedél nélkül utazó utasokkal – eső esetén éppen ezért a használata nem volt kifejezetten kellemes élmény.

London első lóvontatású buszjárata egy évvel később, 1829-ben jelent meg az utakon, és elsöprő sikert aratott. Kevesebb mint három év múlva már több mint négyszáz omnibusz közlekedett a város utcáin, számuk pedig az évek alatt egyre csak nőtt. Mivel azonban ekkor még nem létezett semmilyen ár- és minőségszabályozás, ezért a különböző járatok színvonala meglehetősen egyenetlen volt, valamint a menetrendek is kaotikusak voltak.

Egy ikonikus busz születése

Ez egészen az 1840-es évekig ment így, amikor a busztársaságok megelégelték a kiszámíthatatlanságot és valamennyire egységesítették a menetrendet, valamint megállapodtak a jegybevételekről is (bár a végleges szabályozásig az 1900-as évekig várni kellett). Ekkor vezették be az útvonalakat azonosító színrendszert, az úgynevezett liveryt. A különböző városrészekben közlekedő járatok ekkor kaptak először egységes színt.

A később ikonikussá váló vörös festést 1907-ben a London General Omnibus Company járművein használták elsőként. A döntés nemcsak arculati szempontból bizonyult sikeresnek: a piros buszokat a rendőrség és az autósok is könnyebben észrevették a forgalmas kereszteződésekben.

A motoros emeletes busz és a nagy áttörés

Az első, valóban motor hajtotta londoni emeletes buszra az 1900-as évekig várni kellett várni. Ekkoriban állt forgalomba az első „double-decker”, amely már nem lóvontatású volt, hanem belső égésű motor hajtotta.

A motoros buszok megjelenése után, az 1920-as évek elején London utcáin nagyjából kétszáz, jórészt magántulajdonban lévő emeletes busz közlekedett. Ezeket a járműveket a helyiek csak „kalózbuszoknak” nevezték, mert a vezetők gyakran letértek a hivatalos útvonalakról, hogy az utasokat minél gyorsabban célba juttassák. Ekkoriban a piros szín már végleg a londoni tömegközlekedés részévé vált, de az igazi áttörés még váratott magára.

A Routemaster: a „Nagy Piros Busz”

1956. február 8-án forgalomba állt a londoni 2-es buszvonalon az AEC Routemaster, amit a fővárosiak hamar a „Nagy Piros Busz” névre kereszteltek át. A híressé váló járat egyik forradalmi újítása az volt, hogy a busz hátsó, nyitott peronja gyors utascserét tett lehetővé – ez azonban veszélyeket is rejtett. A londoniak ugyanis előszeretettel ugrottak fel és le a mozgó buszról, ami évente átlagosan több halálos balesethez vezetett.

Miért éppen emeletes?

A Routemaster két szintjén eredetileg 64 ülőhelyet alakítottak ki, a hosszított változatokon azonban már 72 utas is utazhatott ülve. A londoni közlekedési szakemberek számára az emeletes kialakítás ideális megoldás volt: a város szűk utcái és kanyargós útvonalai miatt egy kétszintes busz kisebb fordulókörrel rendelkezett, mint a hosszú, egyszintes járművek.

Egy legenda hosszú búcsúja

A Routemaster prototípusát 1954-ben gyártották, a sorozatgyártás 1968-ig tartott. A buszok azonban annyira strapabíróak voltak, hogy egészen 2005-ig szolgálatban maradtak; ekkor azonban már tényleg kénytelen volt leváltani a régi buszokat a főváros az ún. New Routemasterekre. A Routemaster azonban annyira a városkép részévé vált, hogy különböző nosztalgiajáratokon ma is kipróbálhatják a lelkes turisták, milyen lehetett egykor az egyik legikonikusabb tömegközlekedési eszköz utasának lenni.