A nagy bűz és a brit kolerajárványok formálták a vámpírok képét
A tizenkilencedik századi Nagy-Britannia súlyos közegészségügyi válságai és a kolerajárványoktól való rettegés alapvetően formálták a modern vámpírok, különösen Drakula irodalmi képét. A témát vizsgáló Quite Shameless című új kiállítás a Leedsi Egyetem Brotherton Galériájában nyílt meg: a tárlat eredeti kéziratok, orvosi eszközök és színházi anyagok, köztük a Bram Stoker-gyűjtemény darabjainak segítségével mutatja be, miként vált a természetfeletti ragadozó a betegségek és a fertőzött levegő iránti korabeli szorongások megtestesítőjévé.
- A Leedsi Egyetem új kiállítása a 19. századi nagy-britanniai járványok és a vámpírmítosz kapcsolatát vizsgálja.
- Bram Stoker híres regényében Drakula karaktere a külföldről behurcolt, pusztító betegségek metaforája.
- A korabeli közvélemény a járványok kitöréséért sokáig a bűzös levegőt és a bevándorlókat tette felelőssé.
A 19. századi gyors iparosodás hatalmas embertömegeket vonzott a brit városokba, ahol a zsúfoltság, a szegénység és az elégtelen infrastruktúra pusztító járványok melegágyává vált. A modern mikrobiológia és a kórokozók elméletének 19. század végi megszilárdulásáig a társadalom a fertőzések terjedését a miasmának nevezett, ártalmas és bűzös kigőzölgéseknek tulajdonította.
Ez a félelem különösen az 1858-as nyári hőhullám idején csúcsosodott ki, amelyet London történetében a „nagy bűz” időszakaként emlegetnek. A Temze vízszintje drasztikusan lecsökkent, a rothadó élelmiszerekkel, emberi ürülékkel és állati tetemekkel erősen szennyezett iszap pedig a napon aszalódott. A fellépő kolera- és tífuszjárványok okát a korabeli orvosok a folyóból áradó iszonyatos bűzben, nem pedig a szennyezett ivóvízben keresték.
A közegészségügyi aggodalmak vizuális megjelenésére jó példa John Leech 1858-as, a Punch magazinban megjelent karikatúrája, amely a kiállításon is megtekinthető. A Csendes útonálló (Silent Highwayman) című rajz egy csontvázként ábrázolt Halált mutat, aki a Temze sekély, döglött állatokkal teli vizén evez. A kép a kormányzati tétlenséget bírálta, és sürgette a közegészségügyi beruházásokat. Bram Stoker évtizedekkel később hasonló eszköztárat használt: az 1897-ben megjelent Drakula című regényében Jonathan Harker a gróf kriptáját úgy írja le, mint amit a halandóság minden betegségének és a vér maró szagának súlyos miasmája tölt be.
A bűzös levegő mellett a 19. század végén és a 20. század elején a társadalom hajlamos volt a bevándorlókat, a külföldi utazókat és a kikötői forgalmat hibáztatni a járványok fellángolásáért. John Tenniel 1892-es, szintén a Punchban publikált Vissza! című illusztrációja a kolerát egy külföldről érkező, kísérteties alakként ábrázolta, akit Britannia felemelt kézzel tartóztat fel a partoknál. A félelem nem volt alaptalan, hiszen a becslések szerint a század folyamán a kolera mintegy száznegyvenezer áldozatot követelt az Egyesült Királyságban.
Bram Stoker személyes családi múltja szorosan összefonódott ezekkel a traumákkal. Édesanyja, Charlotte Thornley Stoker tizenéves korában szemtanúja volt egy pusztító kolerajárványnak az írországi Sligóban, ahol mindössze hat hét alatt hatszáznegyven ember halt meg. A helyi lakosság egy utazót tett felelőssé a betegség behurcolásáért; az asszony emlékiratai szerint a dühös és rettegő tömeg egy élve eltemetett utazóval kegyetlenkedett.
Ez is érdekelhet
Ezek a bevándorlókkal szembeni, félelemből fakadó atrocitásokról szóló történetek formáló hatással voltak a fiatal íróra. Regényében Drakula alakja is egy idegen, aki egy kikötővárosba érkezve hoz magával egy halálos, megmagyarázhatatlan kórt, amelyet végül modern orvosok – Abraham van Helsing és John Seward – próbálnak megfékezni.
Az idegen utazó és a fertőzés hordozója közötti irodalmi kapcsolat a vizuális kultúrában is hamar gyökeret vert. F. W. Murnau 1922-es némafilmje, a Nosferatu tovább erősítette ezt a szimbolikát. A Max Schreck által alakított Orlock gróf Erdélyből egy patkányokkal teli hajón érkezik Németországba, magával hozva a „nagy halálként” emlegetett betegséget. Bár a kolerát valójában nem patkányok terjesztették, a rágcsálók és a járványok összekapcsolása erős volt a korabeli köztudatban; Orlock fizikai megjelenése is kifejezetten rágcsálószerűre sikeredett. A 19. század embere számára a vámpír mítosza így biztosított eszközt arra, hogy a láthatatlan közegészségügyi fenyegetéseket egy megfogható, és ami a legfontosabb, legyőzhető fizikai szörnyeteggé formálja.
