A középkori templomok egymástól is lopták az ereklyéket

2019. január 31. 15:03 Múlt-kor

Korábban

Kötelesség és szabályok

Egy 401-ből való kánonjogi törvény minden egyes templomot arra kötelezett, hogy tartson ereklyét. 794-ben érvénybe lépett egy olyan szabályozás is, mely szerint minden kiállított ereklyét és minden új szentet hivatalosan el is kell ismernie az egyháznak. Ezzel az egyre sokasodó szenteknek és könnyen megszerezhető ereklyéiknek akartak gátat szabni, ám azzal a mellékhatással is járt, hogy az ereklyék – legalábbis a valódiak – innentől ritka luxuscikknek számítottak, mivel a hivatalos elismerés szükségessége igencsak felsrófolta áraikat.

Külön bátorította az ereklyetolvajokat az, hogy egy lopásról szóló történet tovább növelte az adott ereklye értékét. A lopott és egyéb kalandos utakon az adott helyre jutott ereklyék tartása olyannyira hagyománnyá vált, hogy a franciaországi Vézelay bazilikája valótlanul állította egyik saját ereklyéjéről, hogy lopott. A legenda szerint amikor 828-ban egy csoport velencei kereskedő a már az iszlám kalifátus által birtokolt egyiptomi Alexandriából „szabadította ki” Márk evangélista maradványait, a kikötői hatóságoknak azt mondták, a ládában disznóból készült élelmiszer van, így a muszlim vámőrök nem vizsgálták meg közelebbről, erre pedig a későbbiekben is nagyon büszkék voltak Velencében.

1087-ben az itáliai Bari városa felbérelt egy csapat tolvajt, hogy hozzák el Szent Miklós maradványait Mürából (a mai törökországi Demre). Miután sikerrel jártak, valóságos hírességekké váltak az olasz városban, és leszármazottaik évszázadokon át külön ajándékban részesültek a Szent Miklós napján összegyűlt adományokból.

Az sem jelentett védelmet, ha a szent még élt: mind Oszlopos Szent Simeon (Szimeon Sztülitész), mind Assisi Szent Ferenc testrészei körül már haláluk előtt megindult az egyezkedés környezetükben, és valódi veszélyt jelentett a szent életet élő idősek (főleg a remeték) számára, hogy valaki idő előtt meggyilkolja őket, hogy birtokolja maradványaikat. Emellett gyakori volt az is, hogy haláluk után valaki azonnal elvitte holttestüket, vagy feldarabolta azt. A keresztes hadjárat közben Tuniszban elhunyt IX. (Szent) Lajos francia király holttestéről a higiénikus hazaszállítás érdekében azonnal lefőztek minden húst, az így maradó csontokból azonban útközben könnyen eltűnt jó néhány.

A leghíresebb sírrabló

Deusdona (Marcellinusz és Péter maradványainak egyik tolvaja) híres ereklyetolvaj és -kereskedő volt, és a források szerint a római San Pietro in Vincoli-templom közelében lakott a 9. században. Itt könnyen hozzáfért a város katakombáihoz, és adott esetben klienseit, illetve egyszerű érdeklődőket is idegenvezetőként kísért végig rajtuk. Deusdona és bandája többnyire télen voltak aktívak Róma temetőiben – minden évben a város más részein tevékenykedtek, hogy elkerüljék a feltűnést.

Ha vásárlói nem tudtak Rómaba jönni, Deusdona utazott el hozzájuk: néhány kisebb mintát (kézcsontok, arccsontok, lábujjak) és sajátos „katalógusát” is magával vitte az érdeklődők meggyőzése érdekében. Rendszeresen megjelent a különféle kolostorok által szervezett vásárokon is, ahol szintén terítette portékáját – többen hasonlították már tevékenységét napjaink régiségkereskedőiéhez, galériásaiéhoz. Rendszerint úgy időzítette látogatásait, hogy az adott kolostorban valamelyik fontos szent ünnepnapján jelenjen meg. Amellett, hogy ő szolgáltatta Marcellinusz és Péter maradványait Nagy Károly krónikásának, Einhardnak, Theotmar salzburgi érsek számára ő szerezte meg legalább hét kisebb-nagyobb szent ereklyéit.

előző oldal 2 / 2