5 bizarr természeti katasztrófa

Súlyos földrengések, pusztító hurrikánok, hatalmas árvizek, gyilkos aszályok – a természeti katasztrófák mindig is hozzátartoztak az emberiség történetéhez. Bár a tragédiák következményei általában nagyjából előre kalkulálhatóak voltak, néhány esetben előfordult, hogy a természeti csapások váratlan környezeti változásokat idéztek elő. 

Az év, amikor nem volt nyár

Az írott történelem legnagyobb vulkánkitörése 1815 áprilisában az indonéz Sumbawa szigetén zajlott le. A Tambora vulkán többnapos tombolása következtében tízezrek haltak meg. A katasztrófa súlyát mutatja, hogy az első kitörés robaját még a mintegy 1200 kilométerre fekvő Batáviában (a mai Jakarta) is észlelték, de a robbanásokat a brit kormányzó először csak ágyúdörgésnek vélte, és még egy hadihajót kiküldött a feltételezett kalózok leverésére. A második nagy kitörés alatt már 40 kilométeres magasságba szökött fel a hamufelhő. Míg a Vezúv i. sz. 79-es kitörésekor 3,54 köbkilométer vulkáni anyag került a felszínre, addig a Tambora esetében 110 köbkilométer.

A kataklizma során a levegőbe repülő vulkáni anyag komoly éghajlatváltozást okozott:  a sztratoszférában egyfajta láthatatlan,  a napsugárzást részben visszaverő felhő keletkezett, és a Föld átlaghőmérséklete mintegy fél fokkal csökkent. A vulkán térségében nem érett be időben a termés, és az indonéz szigetvilágban mintegy 70 ezren haltak meg éhínség és járványok következtében. Az indiai szubkontinensen még ennél is komolyabb pusztítást végeztek a vulkánkitörés által okozott aszályok és árvizek, amelyek a koleravírus egy új törzsének kifejlődését eredményezték, milliók halálát okozva ezzel. A szokatlanul hideg időjárás Amerikát és Európát is elérte. Az öreg kontinens történetébe az 1816-os, éhínségekkel és járványokkal (Magyarországon tífuszjárvány tört ki) tarkított esztendő egyenesen a nyárnélküli évként vonult be. A szokatlanul hideg időjárásnak mindazonáltal bizonyos tekintetben pozitív hatásai is voltak: mivel Mary Shelley nem tudta élvezni a nyári napsütést, így megírta a Frankensteint, és sokan úgy vélik, Karl Draist is a hideg időjárás – pontosabban a motiváció, hogy találjon egy alternatívát a lovakkal történő szállításra – inspirálta a bicikli ősének kifejlesztésére. 

Amikor éjszaka gyertya nélkül is lehetett olvasni  

A napkitörés a naptevékenység leglátványosabb része. Az esemény a napkorona egyensúlyi helyzetének hirtelen megváltozása esetén következik be, amelynek következtében a korona anyagának egy része kilökődik a világűrbe, és nagy energiájú protonokból álló részecskefelhő sugárzódik a bolygóközi térbe. Az ennek hatására bekövetkező robbanások több millió hidrogénbomba erejével érnek fel, és az általuk létrehozott ún. napszél komoly elváltozásokat okozhat a Föld mágneses terében. Pontosan ez történt 1859. augusztus végén-szeptember elején, amikor az ún. (Richard Carrington brit csillagászról elnevezett) Carrington-esemény, a valaha feljegyzett legintenzívebb geomágneses vihart elérte a Földet. A történések során sarki fény borította be az égboltot egészen Hawaii, Mexikó és a Földközi-tenger szélességeiig. Coloradóban feljegyezték, hogy még éjszaka is olyan világos volt, hogy könnyedén lehetett olvasni.

Bár az égbolt gyönyörűen ragyogott, a mágneses mezőben keletkező zavarok gyakorlatilag teljes távírórendszereket döntött romba szerte a világon. A távírógépek sok helyen szikrázni kezdtek, lángra kaptak és gyakran fájdalmasan megrázták a kezelőiket. A légkör úgy megtelt elektromossággal, hogy sok helyen annak ellenére is továbbítani tudták távírógépekkel az üzeneteket, hogy eltávolították a szerkezetek töltését biztosító elemeket. 

A sáska éve

Bár a 19. század második felében nem volt ritka, hogy sáskák pusztították a terményeket az amerikai vadnyugaton, a korábbi események azonban eltörpülnek az 1874-es sáskajáráshoz képest. A száraz tavaszi időjárás tökéletes feltételeket teremtett a Sziklás-hegység sáskái számára, hogy nagy számban rakják le petéiket. A petékből kikelő rovarok aztán több amerikai államot, többek között Nebraskát, Kansast, Dakotát és Iowát is ostrom alá vették. Szemtanúk szerint a sáskák olyan hatalmas rajokban érkeztek, hogy egyes helyeken néhány órára még a napot is eltakarták. Teljes terménytáblákat dézsmáltak meg, de a növényzetet, sőt, még az emberek ruháit sem kímélték. Rajokban jelentek meg a házak ablakainál, száguldó vonatokat szálltak meg, mintha csak azért küldték volna őket, hogy pusztítsanak el, amit csak érnek.

Az emberek tűzzel és puskaporral is megpróbálták szembeszállni a sáskákkal, a rovarok azonban akkora csoportokban támadtak, hogy mindenki tehetetlennek bizonyult velük szemben. „A sáska évében” végül több millió dollár értékű termény vált a rovarok martalékává. Az áldozatok megsegítésére még az amerikai hadsereget is segítségül hívták, sok telepes azonban feladta a harcot, és egyszerűen keletre költözött. Az Egyesült Államok középső területeinek  lakosságának a következő években is komoly nehézségeket okoztak a sáskát, és a probléma csak a 20. század elejére oldódott meg, amikor a  környezeti változások következtében kihalt a Sziklás-hegység sáskapopulációja.

Az éveken át tartó középkori tél

Az 535-536 telén titokzatos felhő ereszkedett a Föld fölé, amely sok helyen elhomályosította a napot, és következtében éveken át tartó hideg köszöntött az emberiségre. A hosszú tél aszályokat, rossz termést, éhínségeket, háborúkat és járványokat eredményezett szerte a világon. A történések persze a korabeli krónikások figyelmét sem kerülték el. Prokopiosz bizánci történetíró A háborúk könyve című művében „rettenetes égi jelről” ír, és beszámol róla, hogy „a nap, akárcsak a hold, fényét világosság nélkül bocsátotta ki egész évben”, az Ulsteri krónikában és az Inisfalleni annalesben pedig feljegyezték, hogy az élelmiszerellátásban teljes zavar állt be. Kínában augusztusban is hó esett, és sűrű köd telepedett a Közel-Keletre, Kínára és Európára, Perura pedig súlyos szárazság köszöntött. Számos tudós úgy véli, hogy a katasztrófa komoly szerepet játszott az európai történelem első, I. Justinianus bizánci császár uralkodása alatt bekövetkező bubópestis-járványában.

A tudósok mindmáig nem tudják biztosan, hogy mi okozta a 6. században a drasztikus lehűlést. Egy elmélet szerint egy hatalmas vulkánkitörésből felszálló por okozta a katasztrófát. A bizonyítékok grönlandi, antarktiszi és El Salvador-i képződmények esetében is heves vulkántevékenységet mutattak ki. Más kutatók úgy vélik, az 530-ban a Föld közelében járó Halley-üstökösból leszakadó meteorzápor állhat a kataklizma hátterében.

A titokzatos becsapódás

1908. június 30-án, Szibéria középső részén, az Alsó-Tunguszka és a Léna folyók között, éles hangjelenség kíséretében hatalmas tűzgömb tűnt fel az égen. A tűzgolyó felrobbanásának következtében egy 2000 négyzetkilométeres területen az összes – mintegy 80 millió – fa kidőlt, a robbanás okozta hőhullámokat több száz kilométerre is érezni lehetett. A robbanás, amely 5-10 kilométeres magasságban történt, 10 megatonna TNT erejével, vagyis a Hirosima pusztulását okozó bomba erejének több százszorosával volt egyenértékű. Az égbolt néhány napon át olyan fényes volt, hogy Ázsia bizonyos területein és Észak-Európában még éjszaka is lehetett olvasni. A katasztrófának csodával határos módon egyetlen halálos áldozata sem volt.

A becsapódás után a legtöbben úgy vélték, egy hatalmas meteorit okozhatta a tragédiát, ám a helyszínen egyetlen meteoritdarabot sem találtak. Leonyid Alekszejevics Kulik orosz geológus először 1921-ben kereste fel a területet, hat évvel később pedig a vezetésével lovakkal és szánokkal érkező kutatócsapat a régióban élő szemtanúk kifaggatása és a terepszemle után megállapította, hogy semmi nyoma sincs felszíni becsapódásnak, a növényzet azonban 40–50 kilométeres körzetben teljes mértékben kipusztult. Számos elmélet látott az esettel kapcsolatban napvilágot, de a legvalószínűbb magyarázat szerint a felrobbant objektum egy üstökös darabja volt. Az üstökös elméletével egy 2006-os moszkvai kongresszuson állt elő Vlagyimir Alekszejev orosz tudós, aki kijelentette, hogy a „Tunguzka” szerves anyagokat tartalmazott. Üstökös volt, amely a Föld légkörébe belépve felhevült, intenzív bomlásnak indult, széndioxidot bocsátva ki a levegőbe. Alekszejev elmondta, hogy a tudósok nem tudják százszázalékos biztonsággal megállapítani a Tunguz égitest összetételét, mindössze annyi bizonyos, hogy magas hőmérsékleten zajló robbanás zajlott le.