Opera, história, Erkel

Kétszáz éve, 1810. november 7-én született Erkel Ferenc zeneszerző. A jeles évfordulóra a Zenetudományi Intézet nagyszabású kiállítással emlékezik, a tárlatot Gombos László zenetörténész mutatta be a Múlt-kornak. Hangjátékok, opera és Mohács, avagy mit is jelent Erkel a magyar zenetörténetnek?

Az opera előretör

A kiállítás főkurátora, Tallián Tibor igazgató és a rendezők kettős célt fogalmaztak meg. Egyrészt a négy teremben emléket kívántak állítani Erkel Ferenc munkásságának, másrészt fontosnak tartották a 19. századi opera és azt körülvevő miliőnek a bemutatását. Nehezítette a feladatot, hogy a mester személyes tárgyai Gyulán találhatók, de ezt a problémát ügyesen áthidalták a forgatókönyvben. Nagy érdeme a tárlatnak, hogy kiállították az összes Erkel-opera kéziratát, a dokumentumokat pedig a fényhatások segítségével hangsúlyozottan emelték ki.

Erkel Ferenc pályafutásának állomásai egyben a magyar opera és színjátszás stációi - derül ki a múzeumban, hiszen a hatalmas életmű mellett a tárgyak segítségével megismerhetjük az embert is. Például Erkel kiváló sakkjátékos volt, ami összefügg magányos, sokat gondolkodó jellemével. Az otthon ülő mester számára ez jelentette a legtökéletesebb kikapcsolódást, nem véletlenül választották őt a magyar sakk-kör első elnökévé. Az elmélkedő, múltba, távolba révedő komponistát örökítette meg a ránk maradt egyetlen festmény is. Erkelt alkotás közben a pennáról leeső paca sem zavarta, a foltot kezével azonnal elkente – legalábbis az egyik kézirat tanúsága szerint.

Az első terem alcíme: „Opera és nemzet”. A 19. századi környezetet remekül visszaadó szalon-hangulatban egyértelműen tetten érhető a kiállítás kettős gondolata: a falakon a korabeli színházi élet legjelesebb személyeinek portréi, illetve Erkel Ferenc életének első szakaszaira utaló képek láthatók. Erkel Gyulán született, azonban felmenői nem voltak odavalósiak. Az Erkelek 1806-ban költöztek a városba. Ideérkezésük Wenckheim Ferencnek köszönhető, aki ekkor jutott az itteni területek birtokába. A gróf Erkel Ferenc nagyapját alkalmazta, ő pedig fiával, ifj. Erkel Józseffel a városban telepedett le. A fiatalember 1808-ban kötött házasságot Ruttkay Klára Teréziával. Ferenc volt az elsőszülött gyermek, akit még többen követtek.

Az Erkel família pozsonyi gyökerekkel rendelkezett, Ferenc 12 éves korában került vissza ősei földjére, a bencés gimnáziumba (a század közepétől Katolikus Főgimnázium), hogy tanulmányait ott végezze. (Úgy látszik az intézmény „vonzotta” a zenei tehetségeket, mert fél évszázaddal később ide járt Dohnányi Ernő és Bartók Béla is.) A város a magyar operajátszás történetében is fontos szerepet töltött be, 1825-ben Mozart Don Juan-ját adták elő. A díszletről készült metszet a falon kapott helyet. Erkel Ferenc útja ezután Kolozsvárra vezetett, a Farkas utcai színházba. Megtanulta a dirigálást, az operák betanítását. Ekkoriban inkább a színészi játékon színészi játékra helyezték a hangsúlyt, az operák előadásához nem volt szükség kimondottan magas szintű énekléshez. Mindenesetre a repertoár igen széles skálán mozgott, nagy sikerrel adták elő a Sevillai borbélyt is.

Az ún. inasévek leteltével Erkelt az ország közepe várta. Először a budai Várszínház alkalmazta, majd az intézmény csődbe "menetele" után Pestre került, ahol 1812-ben nyitotta meg kapuit a magyar királyi színház. Az intézmény, amelyet a magyarok a német színház névvel illettek, az 1830-as években komoly dotációt kapott, így nagyon magas színvonalú előadásoknak adhatott otthont. Erkel itt két évet dolgozott, majd a Pesti Magyar Színházba (későbbi Nemzeti Színház) tette át székhelyét, ahol 1838-tól lényegében nyugdíjba vonulásáig, 1874-ig dolgozott. A teremben kiállított, Pachl-gyárban készült zongora ékesen reprezentálja Pest 1830-as évekbeli hangszerkészítését.

Érdekes, hogy az operának komoly ellentábora volt, azzal a felkiáltással, hogy a színházban csak prózai műveket játsszanak. A valóság azonban nem támasztotta alá elképzeléseiket, mivel a német polgárság nem értette a szép magyar beszédet, viszont a dallamokkal könnyedén meg tudott barátkozni. Ezért amíg a színházi előadások fél házzal mentek és nagy veszteséget termeltek, addig az operák során szinte tűt sem lehetett leejteni. Egy operát addig tartottak műsoron, amíg volt rá érdeklődés.

A második, „Opera és világ” elnevezésű terem, a színházi kulisszák mögé enged bepillantást, ahol nyomon követhetjük a Nemzeti Színházban zajló operajátszás fél évszázados történetét. A Nemzetiben Erkel különböző beosztásokban, de általában vezetőként működött. Az első operát, Rossini Sevillai borbélyát, 1834. augusztus 29-én mutatták be. Kedvelték továbbá a Don Juant és a Fideliót. Ez utóbbinál már Erkel is alkalmazta azt a megoldást, mely szerint a Leonóra nyitányt a második felvonás két része között játsszák el.

Bellini Normáját óriási sikerrel játszották, az első nagy csillag Schodelné Klein Rozália volt. A mű hihetetlen sikerét a Normafa elnevezés is ékesen bizonyítja: a Budai-hegység már akkor is kedvelt kirándulási célpont volt, Schodelné egy ilyen összejövetel során énekelt el részleteket a népszerű műből egy fa alatt, amelynek hatására a lelkes résztvevők el is keresztelték a környéket Normafának.

Mohács után nincs magyar történelem

Erkel 1839-ben hangszerelte Saverio Mercadante operáját. A hasonló hangszereléseknek gyakran prózai okai voltak: a rendelkezésre álló anyagi lehetőségek miatt olykor csak a zongorakivonatot tudták megvásárolni, illetve a külföldi, sokkal nagyobb létszámú zenekarok számára írt darabokat a szolidabb magyar állapotokra kellett átültetni.

A kiállítás egyik fő látványossága a zenekari „árok”, ami voltaképp egy elkerített rész. (Az igazi, lejjebb kialakított zenekari árkot Richard Wagner alkalmazta először a bayreuth-i operájában.) Itt helyezték el a korabeli hangszereket: jobboldalt a nagybőgő és a timpani kapott helyet, jobboldalt hátul a réz-, középen hátul a fafúvósok láthatók, elől a fuvolák, baloldalt hátul két-két oboa és klarinét tekinthető meg. Az első és a második hegedűk sem kerülhetik el a figyelmet. Külön kiemelték az Erkel által megkülönböztetett figyelmet érdemlő hangszereket: a viola d’amourt a Bánk bán Tisza-parti jelenetében használta, az angolkürttel a hárfával és a cimbalommal együtt.

A kiállítás nagy ékessége az a kotta, amely Richard Wagner kézírását őrzi; a nagy zeneszerző tervei szerint ugyanis Gassi Ferenc énekelte volna Siegfriedet Bayreuth-ban, ezért lekottázta neki a mű két énekszámát, illetve 1883. augusztus 1-jén levélben fordult Radnótfáy Sámuel intendánshoz. (Végül a szerepre másvalakit találtak.) A Verdi-vitrin fényesen alátámasztja, hogy már 1846-ban tudtak Magyarországon az olasz komponistáról, aki 1842-ben robbant be az itáliai köztudatba. Kacérkodtak azzal a gondolattal, hogy bemutassák Attila című operáját, de amikor világossá vált, hogy a címszereplő nem a 19. századi magyar nemzeti iránynak megfelelő fényben tűnik fel, letettek róla. Helyette a Nabuccót állították színpadra.

A kiállítás harmadik, impozáns részébe egy átvezető termen keresztül vezet az út. Ez utóbbi falait a különböző plakátok teszik mozgalmassá. Az „Opera és a történelem” igen izgalmas kérdéssel foglalkozik: hogyan ábrázolta Erkel a magyar középkort, illetve mit jelentettek ezek az évszázadok a kortársak számára.

Tallián Tibor igazgató, a kiállítás fő rendezője találóan fogalmazta meg a 19. század második felének megközelítését: „A romantikus művészet szemében II. Lajos királlyal a Csele patakba fulladt a magyar történelem.” Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az igaz magyar művészek szemében az 1526 utáni eseménysor nem tekinthető a magyar történelem szerves részének. Addig tart ugyanis a dicső múlt, a Habsburgok évszázadait már nem érdemes festményeken, drámákban vagy operákban megörökíteni.

Ha továbbmegyünk a harmadik terembe, akkor a külön világítással rendelkező vitrinekben vehetjük szemügyre az operák eredeti kéziratait. A kéziratokat stílusosan az adott korszakhoz köthető régészeti leletek illusztrálják, pénzek, kályhacsempék, használati eszközök. Így jelenhetett meg a gaz cselszövő Cillei Ulrik címere egy 15. századi kályhacsempén. Az ablakokba a Képes Krónika királyábrázolásait - Orseoló Péter, II. István, II. Géza, II. András, Könyves Kálmán, I. (Szent) István – helyezték el. (A felsorolt uralkodók ugyanis szerepelnek Erkel valamelyik operájában.)

A Bátori Mária volt az első jelentős magyar történelmi opera. Az 1844-ben bemutatott Hunyadi Lászlóban még nem szerepelt a La Grange-ária, amelyet 1850-ben alkotott Erkel. Anne de La Grange 1850-ben hosszú időt töltött a magyar fővárosban, a zeneszerző pedig a híres énekesnő tiszteletére írta ezt az áriát.

Ferenc József és felesége, Erzsébet 1857-es magyarországi látogatásának tiszteletére a Doppler testvérekkel, Ferenccel és Károllyal karöltve komponálta Erkel az Erzsébet című művet. Több dokumentum és kép utal a nagy szerzőtársra, Egressy Bénire, az első operáknak ő írta a szövegét. A Brankovics György az egyetlen olyan Erkel opera, amely nem magyar főszereplővel dolgozik. Erkel legutolsó operája az István király, amely az Operaház 1884-es megnyitójára készült volna, de a mester nem fejezte be időre. A bemutatón ezért a Bánk bánból első felvonását játszottak el, természetesen még utalás sem történt Gertudis meggyilkolására. Mellette a Hunyadi-nyitányt, illetve a Lohengrin első felvonását adták elő.

Az utolsó terem – „Opera és nép” – a vígoperák és a népszínművek világát mutatja be ügyesen összeválogatott tárgyak segítségével. A Saroltában II. Géza Mátyás királyhoz hasonlóan álruhát ölt, hogy így hódítsa meg a leányt. A Névtelen hősök a szerelmi szál ellenére is az 1848-as forradalomhoz kapcsolódik, a forradalmi miliőt a huszártoborzás, a különböző fegyverek és a kokárdák adják vissza. A korszak műveiben a nép ábrázolásánál előszeretettel alkalmazták a huszárokat, jelenlétük mindenképpen összekapcsolható a verbunkos toborzó dallamaival. A talpalávalót a cigányzenekarok húzták, a legjellemzőbb hangszertípusokat ki is állították. A pedálos cimbalom a korszak nagy találmánya, a szerkezeteket Sunda Vencel József az 1870-es évek közepétől gyártotta.

A 2011. augusztus 28-ig látható kiállítás igen sokrétűen mutatja be a 19. század második felének mozgalmas zenei világát – részben Erkel Ferenc szemüvegén keresztül. Az installáció izgalmas atmoszférát teremt, érdemes a részletekben is elmélyednünk.