Bujkálástól a haláltáborok borzalmaiig

A napokban a Sant Egidio Közösség meghívására Magyarországra látogatott Ceija Stojka roma holokauszt-túlélő, aki 75 évesen Ausztriában él, még mindig aktív író, és festményeket is készít. Pannonhalmi és budapesti beszámolói után az MTI-nek beszélt a vészkorszak embert próbáló szörnyűségeiről.

Embertelen világ

Művésznő, milyen körülmények között nőhetett fel egy roma kislány a második világháború előtti Ausztriában?

Édesapám írni-olvasni tudó roma ember volt, aki megfelelő érzékenységgel rendelkezett az akkori politikai változásokat illetően. Ausztria "zöld szívében", Stájerországban születettem 1935-ban a család ötödik gyermekeként. Szüleim a cigány hagyományok szerint esküdtek egymásnak örök hűséget, ennek megfelelően nem kötöttek egyházi házasságot. Testvéreimet azonban, így az utánam született Oszkárt is megkeresztelték.

1933-ig tartott családunk boldogsága, akkor már szüleim érzékelték, hogy a politika rossz irányt vett. Édesapám rövidesen úgy döntött, hogy Bécsbe költözünk, ott akartunk elbújni nem cigány ismerősöknél a hátrányos megkülönböztetés elől. A biztonságunk addig tartott, amíg a család együtt volt, ám egy napon apát egy zöld autóval "magas, délceg katonák" elvitték. Közben az iskolában, ahova jártam, új tanárt kaptunk, aki megkövetelte a Heil Hitler! köszönést az addigi Grüss Gott! helyett. Én erre megkérdeztem, hogy ki az a Hitler, aminek büntetés lett a következménye, nem sokára pedig el is tiltottak az iskolalátogatástól...

A tragikus Bécs korabeli állapotában az volt, hogy az emberek visszavonultak a magánszférába, az utcák viszont népesek és hangosak voltak a Hitlerjugend és egyéb hasonló, szélsőjobboldali szervezetek tagjaitól, akik ellenségesen léptek fel a zsidó és roma emberekkel szemben. A megfélemlítés időszakát még nehezebbé tette, hogy bevezették az élelmiszerjegyeket. Anya akkoriban igyekezett a húsjegyeket kenyérjegyre cserélni, mert arra szerinte nagyobb szükség volt. Mindeközben híd alatt, illetve ismerősöknél húztuk meg magukat, de a bujkálás az idő előrehaladtával egyre nehezebb lett.

Mi történt ez alatt édesapjával?

A dachaui koncentrációs táborban tartották fogva, életjelet magáról levelein keresztül tudott adni. Ezeket természetesen szigorúan cenzúrázták, de egy alkalommal aláírása helyett cigányul odaírta: "itt mindenkit meggyilkolnak". Mivel a cenzorok azt hitték, hogy ez az aláírása, a megjegyzés átcsúszhatott az ellenőrzésen. Ez sem segített azonban azon, hogy végül édesapámat is megöljék. Anyám szerette volna őt tisztességgel eltemetni, valakinek a közbenjárására meg is kaptuk az urnát apám csontjaival. Anya ekkor alsószoknyája anyagába behajtogatta és bevarrta a csontok egy részét, majd a nyakába akasztotta. Ezt egészen addig viselte, amíg Auschwitzban az SS-katonák le nem tépték róla.

1943. március 31-én kellett volna a temetést megtartani, de éppen ezen a napon hurcoltak el minket Bécs egyik gettójába. Az itteni életről arra emlékszem, hogy egy Eva Justin nevű nő csokoládét osztott a gyermekeknek, hogy bizalmunkba férkőzzön, később viszont többek között ő játszotta a cigány családok egyes tagjait a Gestapo kezére. Arra nagyon ügyeltek a nácik, hogy a családtagok ne tudják meg, mi történt az elvitt rokonaikkal.

Miként folytatódtak a szörnyű megpróbáltatások?

A gyűjtőtábor épületében volt egy vonal, amelyet nem lehetett átlépni, ezt a katonák be is tartatták, mégpedig úgy, hogy negyedóránként bekiabáltak, hogy ha valaki mégis megteszi, kutyákat eresztenek rá. Lavórban kaptuk a vizet, amelyért öldöklő küzdelem zajlott. Az idősebb, lassabban mozgó asszonyok hátulról kérték fogolytársaiktól, hogy "hagyjatok még a vízből". A föld nedves volt alattunk, mert napokig nem engedtek bennünket WC-re menni. Ugyanerre a földre, szörnyű körülmények között szülték a várandós nők a gyermekeiket. Ha már nem éltek a csecsemők, a ház sarkába tették őket. Egyszóval embertelen, pokoli körülmények között zajlottak ezek a napok.

A borzalmak napjai

A holokauszt legborzalmasabb napjai azonban még csak ezután következtek…

Igen, SS-katonák jöttek értünk kutyákkal, hogy marhavagonokba lökjenek bennünket. Amikor beestünk a vasúti kocsikba, a tyúkok ürülékeibe pottyantunk több gyermektársammal, mert előtte kisállatokat is tartottak bennük. Mi, gyermekek ekkor még nevetni is tudtunk ezen, és egy kicsit túl is játszottuk a helyzetet, hogy anyánkat felvidítsuk. A vonat Pozsonyból ment Auschwitzba, menetközben nem volt se kenyér, se víz. Egymáshoz préselődve utaztunk, és többen a vonatban haltak meg. A halottakról való gondoskodás a cigányság körében rendkívül fontos, mégsem tudtunk ennek eleget tenni a mostoha körülmények miatt. Auschwitzban a vagonok kinyitásakor kigurultak a holttestek. 1943 tavaszán kerültünk a táborba, ahol "emberi árnyékok" fogadtak minket.

Milyen viszonyok között kellett ott élniük?

Isteni csoda volt, hogy megérkezésünkkor eleredt az eső, mindenki ezzel próbálta oltani a szomját, öcsém például lehajolva, a járókövek közül szívta fel a vizet. Ő a tábor felszabadulása után halt meg nem sokkal... A kenyérmaradékot az asszonyok többrétegű szoknyáik redőibe rejtették. A megpróbáltatások következtében többen halottan hozták világra a gyermeküket, voltak csecsemők, akik az alultápláltság és egyéb okok miatt haltak meg.

1944. augusztus 2-án, amikor már tudták, hogy a szövetségesek közelítenek Auschwitzhoz, a németek elkezdték a szelektálást, és sokakat küldtek a halálba. Akiket életképeseknek ítéltek, kőbányába irányították követ faragni az utcák macskaköveihez. A válogatást szabadságról visszatért katonák végezték. Emlékszem, egy lengyel asszony maga mellé vett, azt mondta rám, hogy törpének születtem, ugyanakkor dicsérte munkaképességemet. A katonák ezt elhitték, és az életben hagyottakhoz soroltak.

Tény, hogy akkor 10 éves voltam csak, de a megpróbáltatások miatti sűrű ráncaim miatt sokkal idősebbnek néztem ki. Hallottam ugyanakkor, hogy egyik rokonom a szelektáláskor átkiáltott családjának, hogy vigyázzanak a gyermekére, mert ő már nem teheti meg. Összesen 240 rokonom halt meg a lágerben, édesanyámmal éreztük, hogy az ő hamujukat is fújja a szél az arcunkba.

Mi történt a megpróbáltatások utolsó évében?

A nőket Ravensbrückbe szállították, én is ide kerültem nővéremmel és édesanyámmal. Az életben maradás egyik záloga az volt, hogy ne keltsünk feltűnést, én pedig azt hazudjam, hogy 16 éves vagyok. A ránk vigyázó nők azonban sokkal gonoszabbak, szigorúbbak voltak, mint a férfiak Auschwitzban. Sterilizálták a nőket, két teherautóval pedig többünket később a bergen-belseni haláltáborba hurcoltak.

A halottak három óriási halom hevertek, őket kellett elásnunk. További gödröket is kialakítottunk, amelyekről már tudtuk, hogy azokba minket akarnak eltemetni. Ekkoriban a hullák voltak az én barátaim, volt, hogy beszélgettem velük, volt, hogy egy elgurult fejet vittem vissza a halomba. Aztán 1945. április 15-én egy páncélos szakította át a tábor kerítését, és vezetője azt kiáltotta: "én vagyok a ti felszabadítótok!". Amit persze alig hittünk el.

Írói munkásságára milyen hatással volt a holokauszt?

Meghatározó, tulajdonképpen erre épül. Több könyvet is írtam a vészkorszak barbarizmusáról, a legutóbbinak a címe: Das Leben in Verborgenen. Ez összefoglalja a második világháborús szenvedéseket, azokat a borzalmakat, amelyeket a családomnak és nekem át kellett élnem, tehát leginkább önéletrajzi ihletésű. A stílus igyekszik követni a cigányság színes mesélési stílusát, és az volt a célom ezzel a kötettel, hogy az olvasók úgy érezzék: tényleg egy 10 éves kislány meséli el a koncentrációs táborok megpróbáltatásait. A tervek szerint a könyv ősszel magyarul is megjelenik. Emellett a festményeimmel és azzal a CD-vel, amelyen énekelek, szintén a roma kultúrát szeretném közelebb hozni az emberekhez.