Öt női veterán, aki megérdemelné, hogy támaszpont viselje nevüket

Habár nők teljes jogú katonákként csak 1948 óta szolgálhatnak az Egyesült Államok fegyveres erőinél, a kezdetektől fogva elkísérték útjukon azok fejlődését – szakácsokként és mosónőkként, ápolókként és kémekként. Napjainkban a szárazföldi hadseregnél 181 000 nő szolgál – az állomány 18 százaléka –, 2013 óta pedig harctéri feladatokat is ellátnak. E hosszú történet és a mai számok tekintetében felettébb különös, hogy nőkről egyetlenegy katonai támaszpontot sem neveztek még el. Ha nem is ez a legaktuálisabb kérdés, jó néhány asszony a történelemből megérdemelné e megtiszteltetést.

Harriet Tubman: rabszolgamentő, kém és a hadsereg felderítője

Harriet Tubman legfőképpen az úgynevezett „földalatti vasút” (Underground Railroad) nevű rabszolgamentő hálózat tevékeny résztvevőjeként ismert: mintegy 700 embernek segített elnyerni szabadságát, miután maga is a fogságból szökött meg. Készségei azonban később értékes emberré tették az amerikai polgárháború során is az Unió hadserege számára.

Tubman Araminta Ross néven született 1822-ben Maryland államban, és 1849-ben szökött meg a rabszolgasorból. Később, immár férjes asszonyként új névvel visszajárt titokban a rabszolgatartó államokba, hogy sorstársainak segítsen a szabad északi államokba, illetve egyes esetekben a mai Kanadába menekülni.

A polgárháború kezdetén az északi haderő által a szökevény rabszolgák megsegítésére létrehozott táborokban kezdett dolgozni, azonban konspirációs és elrejtőzési tapasztalatának köszönhetően hamar kapott felderítést és kémkedést magukban foglaló megbízásokat is.

Habár nemhivatalos minőségben szolgált, a hadsereg tisztjeitől kapta feladatait, egy alkalommal pedig valódi katonai műveletben is részt vett: támadást vezetett a Combahee folyó partján található ültetvények ellen Dél-Karolina államban.

A Combahee-i rév elleni portyaként elhíresült művelet során Tubman vezetésével az 54. massachusettsi gyalogezred mintegy 150 afroamerikai katonája kelt át a Beaufort és Colleton megyék határát jelentő folyón. A támadás meglepte az ültetvényeket védő konföderációs csapatokat, Tubman és emberei pedig 750 rabszolgát szöktettek meg – közülük többen maguk is felcsaptak katonának.

A háborút követően Tubman egykori rabszolgáknak segített talpra állni és önálló egzisztenciát építeni. Az Egyesült Államoknak tett szolgálataiért azonban életében nemigen kapott elismerést.

Egy 200 dolláros egyszeri összeget kapott háborús tevékenységéért, és csak az 1890-es évektől kapott a katonai szolgálatért való járadékot – ezt azonban nem a saját, hanem eddigre elhunyt férje szolgálata után. Mindazonáltal amikor 1913-ban elhunyt 91 évesen, teljes katonai tiszteletadással temették el.

Edith Nourse Rogers, a női hadtest szülőanyja

Sok ezer nőhöz hasonlóan Edith Nourse Rogers is nemhivatalos minőségben kezdte meg ápolói munkáját a hadsereg mellett, az első világháborúban tábori kórházak felügyelőjeként, illetve a Vöröskereszt önkénteseként.

„Senki sem láthatta úgy a sebesülteket és haldoklókat, ahogy én, úgy, hogy ne érzett volna késztetést arra, hogy minden tőle telhetőt megtegyen, hogy segítsen” – írta később. A frontról hazatérve a háborús veteránok megsegítésének szentelte idejét, és a fővárosban dolgozott ápolóként a Walter Reed katonai kórházban – tevékenységével hamar kiérdemelte a „Walter Reed angyala” megnevezést.

Férje, John Rogers kongresszusi képviselő (aki maga is szolgált a Nagy Háborúban) 1925-ös halálát követően átvette annak székét a képviselőházban, ahová saját jogán 18 alkalommal választották újra, ami egészen 2012-ig rekordnak számított. A törvényhozásban töltött 35 éve során számos, a veteránokat és az aktív állományt is érintő törvény meghozatalában vett részt: a veteránkórházak alapítása és az ápolónők katonai nyugdíjának bevezetése is ezek közé tartozott.

Támogatta a második világháborúban a sorkatonai előválogató rendszer bevezetését, valamint az úgynevezett „GI-törvényt”, amely a háborúból hazatérő veteránoknak (legalábbis a fehéreknek) megkönnyítette mind a továbbtanulást, mind az alacsony kamatú kölcsönök felvételét.

Rogers volt az is, aki lehetővé tette a nők hivatalos minőségben való szolgálatát is: emlékezve arra, hogyan jártak az ápolónők az első világháborúban – saját pénzükön mentek Franciaországba, és létfontosságú szolgálatuk ellenére semmiféle ellátást vagy segítséget nem kaptak – 1941-ben javaslatot tett a nők jelentkezését, kiképzését és nem harctéri feladatokra való beosztását lehetővé tevő rendszer bevezetésére.

Ez lett a Női Katonai Kiegészítő Hadtest (Women's Army Auxiliary Corps), egy évvel később pedig a Női Katonai Hadtest (Women's Army Corps), amellyel a hadsereg részévé váltak a benne szolgáló nők.

A WAC-ben mintegy 150 000 nő szolgált a háború folyamán. Ez volt az első alkalom az amerikai fegyveres erők történetében, hogy a betegek és sebesültek ápolásán kívül is lehetőség nyílt a nők számára nagy számban katonai feladatok ellátására.

A Rogers által kiharcolt törvények váltak a nők későbbi, más haderőnemeknél való szolgálatát lehetővé tevő intézkedések alapjaivá is. Habár támaszpont nem viseli Rogers nevét, a massachusettsi Bedfordban egy veteránkórház igen.

Charity Adams Earley: az első afroamerikai női katonatiszt

Charity Adams a második világháborúban, még a WAAC-ben kezdte meg szolgálatát, azonban a korabeli szegregált haderő szabályai itt is érvényesek voltak: más fekete nőkkel szolgált egy kizárólag színes bőrűekből álló egységben.

A matematika-fizika szakon diplomás Earley civilként tanárnő volt, a WAAC megalakulása után azonban érdekelte a háborúban való részvétel. Felvételét követően ő lett az első afroamerikai nő, aki tiszti rendfokozatot szerzett a hadsereghez integrált WAC-ben, majd 1944-ben az ő egysége volt az egyetlen színes bőrűekből álló WAC-alakulat, amely külföldön is szolgált.

Az eddigre őrnagyi rendfokozatot elérő Earley által vezetett 6888. központi postai irányzászlóalj feladata a levelek eljuttatása volt a frontvonalban szolgáló katonáknak. A háború káoszában napi 65 000 küldeményt dolgoztak fel, amivel messze kitűntek a mezőnyből.

Európai szolgálata során Adams többször összetűzésbe került fehér elöljáróival a szegregációs előírások be nem tartása miatt, azonban ez nem akadályozta a további előmenetelben: alezredesként, a WAC-ben elérhető legmagasabb rendfokozat birtokosaként szerelt le a háború végén, és újból tanárként helyezkedett el. Mindemellett a közszolgálat egyik oszlopos alakjává vált Ohio államban.

Mary E. Clarke: a legtovább szolgáló nő

Mary Clarke a második világháború legvégén lépett be a WAC-be, így elsőre úgy tűnt, nem lesz sokáig maradása.

1981-es nyugállományba vonulására azonban egyszerű közkatonából a vezérezredesi rendfokozatig küzdötte fel magát, 36 év szolgálat során – ez máig női rekord az amerikai hadseregben.

Clarke számos területen teljesített különböző feladatokat: részt vett a berlini légihíd fenntartásában 1948-1949-ben, kiképzést felügyelt a WAC-nél, majd annak utolsó igazgatója volt, mielőtt 1978-ban feloszlatták, állományát pedig teljességgel integrálták a hadseregbe.

„Ez a mai intézkedés semmilyen módon nem von le a WAC úttörőinek szolgálatából – valójában tiszteleg előttük” – mondta a szervezet megszűnésekor rendezett ceremónián.

A teljes integrációt úgy jellemezte, mint „a csúcspontja annak, amiért a Női Katonai Hadtest tagjai az elmúlt 36 évben erőfeszítéseket hoztak: a hadsereg nyilvános elköteleződésének amellett, hogy a nőket totálisan integrálja az Egyesült Államok Hadseregébe egyenlő partnerekként.”

Habár a WAC megszűnt, Clarke karrierje tovább ívelt felfelé. Ő lett az első nő, aki elérte a vezérezredesi rendfokozatot, parancsnoka volt a katonai rendészeti iskolának, majd a vegyi hadviselés iskolájának, és egy nagy támaszpontnak, a hadsereg polgárháborús főparancsnokáról elnevezett Fort McClellannak is.

Lori Piestewa: az első amerikai őslakos katonanő, aki a harctéren esett el

Lori Piestewának nem nyílt alkalma a ranglétrán való előrelépésre: halálakor tizedesként szolgált. Konvoján 2003-ban, az iraki háború első napjaiban ütöttek rajta ellenséges csapatok az ország déli részén, a 23 éves katonanő pedig egyszerre lett az első amerikai nő, aki ebben a háborúban elesett, és az első amerikai őslakos nő, aki a harctéren vesztette életét.

A hopi törzsből származó Piestewa édesapja a vietnami háború, míg nagyapja az első világháború veteránja volt, mindketten szintén a szárazföldi hadseregben szolgáltak. Két kisgyermek egyedülálló édesanyjaként a harctéri alakulatokat ellátó 507. karbantartószázad kötelékében érkezett Irakba.

2003. március 23-án, az inváziós hadművelet negyedik napján az általa vezetett Humvee terepjáró tűz alá került. „Békét éreztem – egy nyugtató érzést – attól, hogy Lorival voltam” – mondta később bajrára, Jessica Lynch. „Tudtam, hogy bármivel is kell szembenéznünk, együtt tesszük meg. Golyózáporon keresztül vezetett minket. Emlékszem, egyszer a szélvédőn is átfütyült egy, de ő teljesen nyugodt maradt.”

Pillanatokkal később egy páncéltörő gránát találta el a járművet, és az utasok közül hárman életüket vesztették. Piestewa, Lynch és harmadik társuk, Shoshana Johnson fogságba estek, amit a korabeli világsajtó is sokáig figyelemmel kísért. Piestewa nem sokkal később belehalt sérüléseibe.

Piestewát posztumusz előléptették szakaszvezetővé, és megkapta a sebesülésért járó Bíborszívet, valamint a hadifogságba esetteknek járó kitüntetést.

Szülőállamában, Arizonában a Phoenix-hegység egyik csúcsát átnevezték Piestewa-csúcsra, továbbá évente megrendezésre kerül a Lori Piestewa Országos Amerikai Őslakos Játékok nevű esemény is, amelyen 72 amerikai őslakos törzsből, minden korosztályból vesznek részt sportolók.