Még csak esélye sem volt Hongkong védőinek a japán invázióval szemben

Néhány órával azután, hogy a japán bombák és torpedók megtizedelték az Egyesült Államok csendes-óceáni flottáját Pearl Harbornál, a brit és nemzetközösségi csapatok az esélytelenek nyugalmával rendezkedtek be „a Kelet gyöngyének” is nevezett Hongkong védelmére.

Felkészülés az elkerülhetetlenre

A döntés már jóval a háború kitörése előtt megszületett. Japán invázió esetén Nagy-Britannia nem látott semmiféle módot arra, hogy megakadályozza kínai koronagyarmatának meghódítását. Winston Churchill miniszterelnök arra utasította William Maltby vezérőrnagyot, hogy késleltesse az elkerülhetetlent, ameddig csak lehetséges: elnyújtott védekezést folytatva már a szárazföldön, majd visszavonulva Hongkong szigetére, amíg kénytelenné nem válik a megadásra.

A miniszterelnök abban reménykedett, hogy a védhetetlen Hongkongban kifejtett ellenállás időt kölcsönöz majd a Malájföldet és Szingapúrt védő csapatoknak, stratégiai fókuszát ezekre helyezte.

E tervnek megfelelően már az európai háború 1939-es kitörésétől kezdve a Royal Navy a nyílt vízi (óceánjárásra alkalmas) hadihajóit fokozatosan átcsoportosította Hongkongból Szingapúrba, hogy ne zsákmányolhassák őket a japánok. Az 5. cirkálóraj mind a 12 hajója elhagyta Hongkongot 1940 végére, majd pedig követte őket a 4. tengeralattjáróflottillát alkotó kilenc jármű.

Amikor 1941. december 8-án a japánok megindultak Hongkong ellen, a kikötőben horgonyzó három rombolóból kettő ugyancsak kereket oldott, így a hátramaradó HMS Thracian lett a brit flotta legnagyobb hajója Kínában. Mellette csak az HMS Tamar parancsnoki hajó, hat különféle méretű ágyúnaszád, a 2. torpedóflottilla nyolc hajója, a kikötő különféle kisegítő hajói, egy katonai szálláshajó, valamint egy hálóvető hajó maradt Hongkong kikötőjében.

Rajtuk kívül a Royal Navy kötelékéből csupán az HMS Peterel ágyúnaszád és egy 93 tonnás vontatóhajó, az HMS Ah Ming volt csak Kínában, Sanghajban a Huangpu folyón. Három további naszád feljebb hajózott Kína területére, el a közeledő japánoktól, hogy ott brit személyzetük átadja őket a velük szövetséges Csang Kaj-sek vezette kínai nacionalistáknak, a Kuomintangnak.

Miközben zajlott a Peterel elsüllyesztése Sanghajnál, a japán 38. hadosztály katonái megkezdték az átkelést a Sencsen folyón, amely a határt képezte Kína és Hongkong között. A támadók jókora létszámfölényben voltak Maltby 10 000 nemzetközösségi és gyarmati katonájához képest, akiknek többségre ráadásul nemrég érkezett a gyarmatra, és nem rendelkezett harci tapasztalattal.

A brit légierő, a Royal Air Force gyakorlatilag nem volt már jelen a térségben, a hongkongi Kai Tak légibázison csupán három korosodó Vickers Vildebeest torpedóbombázó és két Supermarine Walrus repülőcsónak állomásozott. Utóbbiakat, valamint a torpedóbombázók közül kettőt már az első napon megsemmisítettek a japánok.

Hősies, de hiábavaló küzdelem

A japánok Hongkong szigete felé történő előrenyomulásának feltartóztatását célzó brit terv központi eleme a Ginivó-vonal nevű védelmi rendszer volt, amely megerősített állások sorából állt, személyzetét azonban csak három hiányos létszámú gyalogos zászlóalj alkotta. Legfőbb erőssége a Sing Mun (Shing Mun) nevű erődítmény volt. Maltby abban reménykedett, itt legalább két hétre meg tudják állítani a japánokat, ehhez azonban korántsem volt elég embere. A japánok december 10-én elfoglalták a Sing Munt, így a britek kénytelenek voltak feladni a Ginivó-vonal teljes hosszát.

Másnap a japánok megkezdték a bevonulást Kaulungba (Kowloon), tüzérségi és légitámadásokkal kísérve a szárazföldön állomásozó brit dandár visszavonulását. Bár a 7. rádzsput ezred hatékony utóvédharcot folytatva biztosította a brit és indiai csapatok nagy részének átkelését Hongkong szigetére, a japánok rendkívül gyorsan elfoglalták Kaulungot, és vele együtt a Royal Navy bázisát is.

A britek egyik utolsó cselekedete a bázis feladása előtt a 3650 tonnás parancsnoki hajó, a Tamar elsüllyesztése volt december 12-én. Hongkong legrégebbi hadihajóját 1863-ban építették, azonban az eredetileg csapatszállító hajó 1897 óta kikötve állt a hadikikötőben, és a kínai brit flotta parancsnokságaként szolgált.

Ugyancsak december 12-én az HMS Moth (Molylepke) nevű, éppen szárazdokkban lévő ágyúnaszád is elveszett, amikor a szárazdokkot szándékosan elárasztották. Az Insect (Rovar) osztályú ágyúnaszádokat – összesen 12 darabot – még az első világháború idején építették, kimondottan az Osztrák–Magyar Monarchia dunai flottillája elleni küzdelemre, erre azonban nem került sor: előbb Mezopotámiában, majd az orosz polgárháborúban a fehéreket támogató intervenciós erők részeként vetették be őket. Az építésük idején az ellenség félrevezetésére „kínai naszádoknak” nevezett hajók közül 11 végül valóban Kínában kötött ki. A Moth Hongkongba való áthelyezése előtt a Jangce folyón járőrözött, a maga 645 tonnás tömegével kétszer akkora volt, mint a britek egyéb osztályú naszádjai.

Egy másik Insect osztályú ágyúnaszád, a Cicala (Kabóca) viszont a kezdetektől a harcok sűrűjében volt, és számos zuhanóbombázó általi támadást túlélt. A hajó két hathüvelykes (152 mm) és két háromhüvelykes (76 mm) hajóágyúval, valamint hat 7,7 mm űrméretű Lewis-géppuskával volt felfegyverezve. A Cicala folyamatos mozgással és az ellenséges repülőgépek állandó tűz alatt tartásával sikeresen megúszta a komolyabb sérüléseket a csata egészen késői szakaszáig.

December 13-án az egyik ágyúnaszád a csata egyik kevés brit sikerét is elkönyvelte: a 262 tonnás, 1927-ben épült HMS Tern a két háromhüvelykes lövegével lelőtt egy japán repülőgépet. A japánok ezután a sziget északi oldalán, a Viktória-öbölben való partraszállás előkészítésébe kezdtek: kíméletlenül ágyúzni és bombázni kezdték az itteni védműveket.

Az HMS Thracian eközben a japán repülők elől menekülve zátonyra futott a Hongkongtól délnyugatra fekvő Lamma-szigetnél, amitől károsodott a hajótest. A romboló kapitánya, Arthur L. Pears korvettkapitány drasztikus döntésre szánta el magát: a balesetet követő éjszaka a szemközti Repulse-öbölben szándékosan a partnak kormányoztatta a Thraciant, hogy elsüllyessze azt.

A Thracian azonban végül nem süllyedt el, és a japánok kaparintották meg. Nagyfokú javításokat követően 1942-től a felkelő napos lobogó alatt szelte a habokat „101-es járőrhajó” néven, majd 1944-től oktatóhajóként használták. A háború végén Japánban, Jokoszuka kikötőjében találták meg a szövetségesek, miután a japánok ugyancsak sikertelenül megpróbálták elsüllyeszteni. A minden elsüllyesztési kísérletet túlélő hajót végül 1946-ban Hongkongban szerelték szét.

Megadások és menekülések

A Hongkongért folyó csata utolsó szakasza 1941. december 18-ának éjjelén vette kezdetét, amikor három japán ezred szállt partra a szigeten, Maltby pedig ellenük vezényelte két megmaradt gyalogos dandárját. December 19-én heves harcok során a japánoknak sikerült két részre szakítaniuk a brit erőket, akiknek ezután már nem sikerült újabb egységes védelmi vonalat létrehozniuk. Az HMS Ternt a Deep Water-öbölben a személyzete elsüllyesztette (lehetséges, hogy egy tévesen leadott jelzés okán), december 21-én pedig az eddigre már 60 zuhanóbombázó-támadást túlélt Cicala is a hullámok alá merült.

Ahogy a japánok a sziget egyre nagyobb részét vonták ellenőrzésük alá, a brit csapatok a létfontosságú víztározókat is elvesztették. A megmaradt egységek 18 napi harc után, 1941. karácsony napján a Peninsula Hotelben tartott ceremónia keretében adták meg magukat. Ezen a napon süllyesztették el az utolsó ágyúnaszádot, az 1934-ben épült HMS Robint is.

Eközben a sziget délnyugati részén fekvő Aberdeen-öbölből a 2. torpedóflottilla öt épségben maradt hajója vakmerő menekülési kísérletre készült: miután Mark Young kormányzó hivatalosan is átadta a gyarmatot a japánoknak, létfontosságú volt, hogy a kulcsfontosságú katonai, hírszerzési és kormányzati vezetők ne kerüljenek az ellenség fogságába.

A haderő kötelékéből 15 tiszt és 35 katona gyűlt össze a torpedónaszádoknál, továbbá három SOE-s hírszerzőtiszt, néhány fontos civil tisztviselő, valamint a Kuomintang flottájának négy kapcsolattartó tisztje, akik a féllábú Csan Csak admirális vezetése alatt álltak. Indulás után a menekülő torpedónaszádokra a japánok tüzet nyitottak, a szökni igyekvők közül hárman életüket vesztették, egy ember pedig fogságba esett.

Ugyanezen idő tájt a találékony Hugh Montague fregattkapitány két másik tiszttel és négy tengerésszel sikeresen elkötött egy vontatóhajót, és a torpedónaszádok után indult. Végül a menekülő hajók mind eljutottak Kuangtung tartomány Hongkongtól délre eső partszakaszához, ahol a torpedónaszádokat elsüllyesztették. Csan admirális közbenjárásával a britek egy nem veszélytelen útvonalon eljutottak a szárazföldön át a továbbra is a fennhatóságuk alatt lévő Burmába, ahonnan aztán Nagy-Britanniába szállították őket. Fogságba esett társaik nem jártak ennyire jól: rájuk az éveken át tartó brutális bánásmód várt, amelyet sokan nem éltek túl.

A brit hajók csak 1945-ben, Japán vereségével tértek vissza Hongkongba, ahol új, modern haditengerészeti bázis épült. Ahogy a világháborút követő évtizedekben London fokozatosan feladta gyarmatait, a Royal Navy távol-keleti jelenléte egyre inkább itt összpontosult, egészen addig, amíg az utolsó brit hajó 1997-ben el nem hagyta a kikötőt, és az egykori koronagyarmat át nem került a Kínai Népköztársaság felügyelete alá. A brit flotta egykori bázisa ma a Népi Felszabadító Hadsereg fő laktanyájaként üzemel a hongkongi „különleges közigazgatási területen”.