„Filozófuskirály” a zsarnok apa árnyékában: a művészlélek és reálpolitikus II. (Nagy) Frigyes 

A porosz bürokratikus államgépezet egyik fő letéteményese nem csak uralkodóként volt egyedi karakter. Édesapja fenyítései ellenére az irodalom és a zene rajongója maradt, fuvolajátékával könnyeket csalt hallgatóinak szemébe, és a híres filozófussal, Voltaire-rel is levelezésben állt. Hadvezérként a Habsburgok ádáz ellensége, Sanssouci kastélyában filozófuskirály, „Észak Salamonja”: így vált Európa példaképévé a 235 évvel ezelőtt, 1786. augusztus 17-én elhunyt II. (Nagy) Frigyes porosz király. 

Az ember

Zsenge korától kezdve arra ítéltetett, hogy „törött személyiséggel” éljen. Frigyes 1712-ben született, mindössze kétéves volt, amikor édesapja örök csendre intette, mondván a férfiak nem sírhatnak. Édesanyja, hannoveri Zsófia Dorottya igazi művészlélek volt, egy francia nevelőnővel együtt támogatta Frigyest, hogy ellensúlyozzák édesapja zsarnoki befolyását. 

A trón várományosát kifejezetten érdekelte az irodalom és a zene. Eleinte szépirodalommal – versekkel – foglalkozott, majd kora előrehaladtával már inkább államtörténeti munkákat írt. Emellett kifejezetten tehetséges fuvolaművész vált belőle.

Édesapja, a katonás jellemű, „káplárkirálynak” gúnyolt I. Frigyes Vilmos Berlin utcáin járva saját dolgozó népét is ellenőrizte, és ha nem volt elégedett, ütlegelt. Eltökélt szándéka volt megszabadítani fiát a művészet „káros” befolyása alól: ha kellett, könyveket dobott a kandallóba, fiát pedig nyilvánosan megalázta és megverte tévelygéséért. Zenetanárát az ifjú Frigyes egy ízben a szekrénybe bújtatta az uralkodó haragja elől.

A trónörökös 18 évesen megelégelte a kegyetlen bánásmódot, és szökést kísérelt meg Angliába. 1830 azonban nem a szerencseéve volt: édesapja elfogatta, katonaszökevényként pedig a bíróság elé citálta. Az uralkodó az eredetileg kiszabott büntetést enyhének találta, ezért a szökés szervezőjét halálbüntetésre ítélték, a fiatal trónörökösnek pedig végig kellett néznie bajtársa lefejezését.

Frigyest másfél évig Küstrinben tartotta fogva kemény kezű édesapja, ezután hivatali munkára kényszerítette, ahol az engedelmességet és a szorgalmat kellett megtanulnia. Felkészítették az államvezetésre, „jó magaviseletéért” egy gyalogezred parancsnokává léptették elő.

Az atyai szigor akkor enyhült jelentősen, amikor a „tékozló fiú” elfogadta apja ajánlását, és elvette a braunschweig-wolfenbütteli hercegnőt 1733-ban, noha korábban II. György angol uralkodó lányát, Amáliát szemelte ki magának feleségül. Házassága boldogtalan – és gyermektelen – maradt, de saját udvartartásában fellélegezhetett, többé nem kellett tartania a mindennapos megaláztatásoktól.

A francia filozófus és író, Voltaire lett az egyik elsőszámú levelezőpartnere, akivel évtizedeken át fenntartotta intellektuális barátságát. A jó viszony annak ellenére maradt meg, hogy Voltaire 1753-ban – az ekkor már porosz király – II. Frigyes magánéletéről kiadott művében nyíltan élcelődött levelezőtársa homoszexualitásán. (Erre vonatkozólag sem egyértelmű cáfolat, sem egyértelmű bizonyíték nem áll rendelkezésre.)

Édesapja 1740-es halála után lelke felszabadult a terror alól, a potsdami Sanssouci-kastélya a filozófusok Mekkája lett – nem véletlenül nevezték Frigyest „Észak Salamonjának” –, európai hírű jelenséggé és példaképpé vált, uralkodása a felvilágosult abszolutizmus szabta kereteken is túlmutatott. Naponta rendezett koncerteket, saját zenéjével is könnyeket csalt a látogatók szemébe, fuvoláját a „legjobb barátjának” nevezte.

Öregedésével köszvénye meggátolta a játékban, felvilágosult szellemének imázsa – éppen a francia forradalom előestéjén – megkopott. A korszellem meghaladta, ezért élete végére elmagányosodó, mogorva ember lett, de népe szemében haláláig – és ezután is – a „kedves öreg Fritz” maradt.

Az uralkodó

A Frigyesről kialakuló szentimentalista képet árnyalja gyakorlati politikája és államvezetése: a módszereiben reálpolitikus uralkodó nem maradt érintetlen édesapja ellentmondást nem tűrő befolyásától. 

A Hohenzollern-dinasztia vezetésével a brandenburgi választófejedelemség és a Német Lovagrend területeiből egyesülő Porosz Királyság korát tekintve még jócskán gyermekcipőben járt, elődei az állami bevétel nagy részét mégis a hadsereg fejlesztésére költötték. Frigyes már uralkodásának kezdetén felmérte, hogy a Habsburgok hatalma csökkent, VI. Károly császár – III. Károly néven magyar uralkodó – csak nehézségek árán tudta biztosítani Mária Terézia leányági öröklését.

Halála után Károly foroghatott a sírjában, hiszen Frigyes elsőként támadta meg a Habsburg uralkodónőt, célja a bányászati szempontból értékes Szilézia megszerzése volt. A kora újkori francia-osztrák rivalizálás fényében – melynek egyik ékes példája a spanyol örökösödési háború 1701 és 1714 között – a porosz uralkodó tudta, hogy számíthat a franciák támogatására.

Az 1740 és 1748 között tartó osztrák örökösödési háború idején a Habsburg családdal az a „szégyen” is megesett – 1742 és 1745 között –, hogy hosszú idő után először nem ők birtokolták a Német-római Birodalom császárának címét: ugyan nem élvezhette sokáig, de az elismerés a bajor választófejedelmet, Károly Albertet illette meg. A porosz terv, azaz a Habsburgok nagyhatalmi státuszának megroppantása mégsem valósulhatott meg, magyar, angol és holland támogatással Mária Terézia birodalma talpraállt, 1745-ben férje, Lotharingiai Ferenc visszanyerte a családnak a császári címet.

II. Frigyes mégsem lehetett elégedetlen az 1748-as aacheni békével: ugyan szövetségesei nagy részét elveszítette, és Mária Terézia öröklését elismerték, Poroszország mégis megtarthatta Sziléziát, és hivatalosan is Európa egyik nagyhatalmává emelkedett.

Már 1740-es trónra kerülése után irigykedve figyelték Európa uralkodói a „filozófuskirályt”, aki szellemi ambíciói mellett megszüntette a vallási diszkriminációt, mérsékelte az adókat, csökkentette a gabona árát, eltörölte a kínvallatást, és még a hugenottákat is befogadta. Antimachiavelli című művében az államot helyezte előtérbe az uralkodócsaláddal szemben, saját magát is az ország szolgálójának tekintette. A hadsereget viszont – apjával ellentétben – nem csak „táplálta”, hanem csatasorba állította.

Az 1756 és 1763 között zajló hétéves háborúban – amely még a tengerentúlra is kiterjedt – lényegében egyedül maradt Ausztriával szemben, egyedül Angliára számíthatott támogatóként. A háború második szakaszában már vesztésre állt, de „csoda” sietett a segítségére: III. Péter, Erzsébet cárnő örököse békét – és ami ennél is fontosabb, segédcsapatokat – ajánlott fel Frigyesnek, így az 1763-as hubertusburgi békében sokkal kedvezőbb feltételekkel tudott kiegyezni Mária Teréziával.

Annak fejében, hogy támogatta József főherceg – a magyarok „kalapos királyaként” ismert II. József – császári ambícióit, megtarthatta Sziléziát. A tárgyalóasztalnál elért másik nagy sikere, Lengyelország első felosztása 1772-ben azt eredményezte, hogy Brandenburgot egyesíthette Kelet-Poroszországgal. Hadserege uralkodásának végén már közel 200 ezer főt számlált, amelynek segítségével német fejedelmi szövetség megalakulására törekedett – természetesen Habsburg-ellenes indítékkal.

1786. augusztus 17-én, 74 éves korában érte a halál, trónján unokaöccse, II. Frigyes Vilmos követte. A német nemzet példaképpé emelte rendszertől és ideológiától függetlenül, az uralkodói karakterében rejlő lehetőségeket a propaganda többször is kiaknázta. Hitler is példaképként tekintett rá, berlini bunkerének falán egyedül II. Frigyes képe díszelgett. Az uralkodóra a síron túl sem várt örök nyugalom, koporsóját a második világháború végén a közelgő szovjet csapatok elől Nyugat-Németországba menekítették, és csak 1991-ben temették újra Potsdamban.