Egy új könyv szerint is koncepciós eljárás áldozata lehetett Báthory Erzsébet

Tudatos politikai és vallási dezinformációs kampány áldozata lehetett a történelem egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosaként számontartott Báthory Erzsébet (1560–1614) grófnő - derül ki Shelley Puhak amerikai történész The Blood Countess: Murder, Betrayal, and the Making of a Monster című, újonnan megjelent kutatásából.

A kötet levéltári források és nyelvészeti elemzések alapján cáfolja azt a több évszázados, a populáris kultúrában is rögzült legendát, miszerint a magyar arisztokrata fiatal szüzek vérében fürdött volna fiatalságának megőrzése érdekében. A kutató rámutat: a grófnőt övező, kiterjedt kínzásokról és több száz ártatlan áldozatról szóló narratíva a korabeli politikai ellenfelek által kreált túlzások, fordítási hibák és kifejezett hamisítások eredménye.

Az archív anyagok újraértékelése során a kutató rávilágított, hogy a Báthory Erzsébet elleni vádak jelentős része a 16. századi magyar idiómák és a latin nyelvű levelezések téves fordításából fakad. Az evangélikus lelkészek latin nyelvű levelezésükben a grófnő egyik alkalmazottját a "carnifex" szóval illették, amelyet a későbbi történetírás "hóhérként" vagy "kínzóként" fordított. A tanulmány szerint sokkal valószínűbb, hogy a kifejezést eredeti jelentésében, "húsevőként" vagy "hentesként" használták, és a grófnőt valójában azért nevezték "zsarnoknak", mert eltűrte, hogy szolgálója megszegje a nagyböjti böjtöt.

Ha a lelkészek valóban sorozatgyilkosságot gyanítottak volna, a büntetés nem csupán a három hónapos úrvacsorától való eltiltás lett volna, és a világi hatóságok felé történő hivatalos jelentésnek is nyoma maradt volna.

A kutatás arra is kitért, hogy a korabeli beszámolókban szereplő állítólagos kínzási módszerek nagy valószínűséggel a korszak brutális, de bevett orvosi kezeléseinek – például a reuma vagy a tífusz csalánnal történő ostorozással való gyógyításának – félreértelmezései voltak. A grófnő a korabeli arisztokrata szokásoknak megfelelően leánynevelő intézetet működtetett a birtokán, ahol ezen egészségügyi beavatkozások mindennaposak lehettek.

Báthory Erzsébet megítélésének revíziója nem választható el a kora újkori Magyar Királyság geopolitikai és vallási viszonyaitól. A 16. és 17. század fordulóján a királyság az Oszmán Birodalom hódításai, a Habsburg-uralom és a formálódó Erdélyi Fejedelemség közötti fegyveres konfliktusok, valamint a reformáció okozta felekezeti feszültségek (a Habsburgok katolikusok, a grófnő férje, Nádasdy Ferenc evangélikus, maga Báthory Erzsébet pedig kálvinista volt) miatt rendkívül instabil volt.

Amikor férje, a "fekete bégként" ismert Nádasdy Ferenc 1604 januárjában elhunyt, Báthory Erzsébet kiterjedt birtokrendszer és két vármegye főispáni teendőinek (köztük az adószedésnek és a rendfenntartásnak) az élén találta magát. Egy független, jelentős vagyonnal és politikai befolyással rendelkező kálvinista özvegyasszony a gyanakvás és a feljelentések légkörében könnyen célponttá vált.

Shelley Puhak történész szerint a grófnő elleni fellépés mögött racionális hatalmi érdekek húzódtak meg. A Habsburg-udvar az állandó háborúskodás miatt kimerült kincstárat gyakran a nemesség elleni, vagyonelkobzással járó büntetőeljárásokkal próbálta feltölteni. A nyomozást vezető Thurzó György nádor a vádak felerősítésével és a csejtei kastélyban 1610-ben végrehajtott rajtaütéssel a saját lojalitását kívánta bizonyítani a bécsi udvar felé. A szolgálók vallomásait kényszervallatással csikarták ki, míg a perért és bírósági tárgyalásért folyamatosan folyamodó grófnőt élete végéig házi őrizetben tartották anélkül, hogy valaha is hivatalos ítélet született volna ellene.

Az új kötet tudományos jelentősége abban áll, hogy a populáris kultúrában – és korábban a Guinness Rekordok Könyvében is 610 áldozattal szereplő – "vérgrófnő" alakját leválasztja a gótikus mítoszokról, és az eseményeket a 17. századi hatalmi harcok, a vallási ellentétek és a nők korabeli politikai mozgásterének szigorú történettudományi kontextusában elemzi.