Mikor tanult meg az ősember pontosan dobni?
Kétmillió éve fejlődhetett ki az ember egyedülálló, viszonylag nagy sebességű és pontosságú dobóképessége - állítják egyes amerikai kutatók. Más tudósok szerint viszont később "tanulhattuk meg" a hatékony dobótechnikát.
Az ember dobóképessége egyedi, csak rá jellemző, még egy csimpánz sem képes akárcsak megközelítő sebességgel eldobni valamit - ráadásul célzottan -, mint egy ember. A majmok óránkénti 30 kilométeres dobástempóra képesek, míg egy atléta akár 150 kilométeres sebességre is. A dobás nagy valószínűséggel kiszélesítette az emberiség vadászó képességét - követ, idővel lándzsát hajíthatott -, a biztosabb hússzerzés révén pedig az ember olyan területekre is elvándorolhatott már, amelyeken nem volt számára kellő mennyiségben növényi táplálék.
A Nature című folyóiratban közzétett tanulmányában Neil Roach, a George Washington Egyetem kutatója több kollégájával baseballjátékosok dobómozgását elemezte anatómiai szempontból, és arra jutott, hogy a kétmillió éve feltűnt Homo erectus alkatilag - karja, válla és dereka alapján - már képes lehetett hatékonyan dobni.
Susan Larson, a Stony Brook Egyetem anatómusa szerint viszont a dobás képessége csak később fejlődhetett ki az embernél. Larson - akinek szakterülete az emberi váll evolúciója - úgy véli, hogy ez a testrész túlzott keskenysége okán még nem volt megfelelő dobómozgásra. Larson felveti azt is, hogy a dobás egykezes és -karos művelet, márpedig nincs semmiféle bizonyíték asszimetriára a Homo erectusszal kapcsolatos leletek között. Rick Spotts, a Smithsonian Intézet tudósa megjegyezte, hogy a legkorábbi lándzsák 400 ezer évesek, és azokat inkább döfésre használták, mint hajításra.
