56-os menekültek Jugoszláviában

Szabadkai szerzőnk az 56-os menekültek délvidéki sorsát kutatja. Cikkében a menekültek elszállásolóival készült oral history interjúk alapján rekonstruálta az 56-os táborlakók életkörülményeit. A személyes visszaemlékezések szerint a határőrök korrekt magatartása mellett a helyi lakosság kimondottan segítőkész, megértő és rokonszenvező volt a menekülőkkel.

A titóvillától a szövetkezeti befogadóotthonig

A jugoszláv kormány eleinte rokonszenvezett a forradalommal, vélhetőleg ezért választotta sok menekült úti céljául déli szomszédunkat. Október 25-e után sorra érkeztek a konvojok, kamionok, leggyakrabban Szegedről, Szentesről és Kecskemétről, leginkább üzemanyagért, de nem volt ritka az sem, hogy cukrot vagy élesztőt vittek át a határon nagy mennyiségben. A jugoszláv kormány ingyen adott mindent, és három embert is megbízott az ügyben, hogy az anyaországi magyarok számára fennakadás nélkül történjék a hiánycikkek átadása: Barát Károlyt, Kamenko Dusant és Mernyák Ferencet, Szabadka alelnökét.

Horgos, Kárász kastély

A menekülteket elszállásoló 9 tábor igazgatásával megbízott Barát Károlyt még a forradalom ideje alatt magához hívatta Marusic Stipan, Szabadka város elnöke s Palicsra küldte, a pártbizottsági épületbe, az ún. "titóvillába", hogy ott fogadjon tizennyolc ÁVÓ-s tisztet. A forradalom elől menekült belügyesek között dr. Vörös Balogh István, Csongrád megye rendőrkapitánya volt a legrangosabb. Ottlétük idején Barát lett a parancsnokuk, majd november 4-én este, a forradalom leverésekor visszatértek Magyarországra.

Királyhalom, Zsiga-telep

November 4-e után menekültek egész áradata indult meg Jugoszlávia felé. A menekültek elszállásolását Barát Károlyra bízták, részben, mert már az ÁVÓ-sokat is ő igazgatta, részben pedig azért, mert kultúrotthonok, mozik, szövetségek igazgatója volt. Baráték összesen kilenc táborban mintegy 5000-5500 embert szállásoltak el. Ezt a kilenc tábort három településen hozták létre: Hajdúkovón, Supjákon és Bácsszöllősön. A Hajdúkovói Szövetséghez négy befogadóotthon tartozott: a "Kastély", az "Iskola", a "Kistelep" és a "Szövetkezeti otthon". Supjákon, pontosabban Supják külvárosában, Noszán, egyetlen befogadóotthont hoztak létre, az "Iskolát"; míg a Bácsszöllősi Szövetséghez szintén négy befogadóotthon tartozott: a "Szövetkezeti otthon", az "Iskola" és a két épületből álló "Zsiga-telep".

Az összes tábori épület a vinogradi termelőszövetkezeté volt, amelyet a szövetkezet emberei mellett egy-egy rendőr vigyázott, illetve két szabadkai orvos is látogatta a menekülteket. A táborokban egész nap western-filmeket vetítettek, mert a menekültek csak azokat voltak hajlandók megnézni. A környező falvak lakossága a menekülteket meghívhatta magához ebédre, beszélgetésre. A táborlakók a katonaságtól kaptak szalmát, s ezen megpihenhettek. A menekülttáborokban lakóknak dolgozni is kellett.

Krivja

A befogadóotthonokban elszállásolt mintegy 5000-5500 személy állandó mozgásban volt: naponta érkeztek és naponta mentek is el emberek. A nők, férfiak, családosok külön szállást kaptak. A magyarországi menekültek közül a zsidókat nem vették nyilvántartásba, és nem is szállásolták el ezekben a szövetkezeti otthonokban - róluk a szabadkai zsidóság külön gondoskodott.

1956 decemberére fűtési okok miatt megszüntették a táborokat. Akiknek decemberig nem sikerült sehova sem menniük, azokat Szerbiába helyezték át (Mataruska Banja, Vrnjacka Banja stb.), saját beleegyezésük nélkül azonban senkit nem vihettek el.

A menekülttábor mindennapjai

A tábor lakói között volt egy Dunaharasztiból érkezett 14-15 év körüli lányokból álló csoport, akik nem tudtak kijutni külföldre, ezért Szerbiába kerültek, ám ők a kegyetlen körülmények miatt hamarosan Barát Károlynak könyörögtek, hogy jutassa vissza őket Magyarországra. A lányok végül sikeresen hazajutottak, amint azt első hivatalos útja alkalmával 1962-ben Barát is megtapasztalta, amikor meglátogatta őket.

A bajmoki kaszárnya

1956 novemberében az egyik elszállásolt fiúcsoportot értesítették, hogy az új magyar kormány delegációja jönne hozzájuk látogatóba. A fiúk megüzenték, "hogyha beteszik a lábukat, innét élve nem fognak kijutni" és elkezdték fenni a bicskáikat. A delegáció végül nem is jelent meg.

A táborok anyagi fedezetét a Jugoszláv Belügyi Titkársággal kötött szerződés biztosította, amelyet az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője is aláírt. A szerződés szerint a szövetkezet a táborokért pénzt kapott: minden személyért naponta 1 dollár 72 centet. Az akkori hatalom a menekültek külföldre kerülése, illetve a táborok fölszámolása után igyekezett kitérni a szerződésben vállalt kötelezettségei alól, de Barát Károly és a többi szervező 1962-ben pert nyert az állammal szemben.

Magyarok a brüsszeli világkiállításon

1958-ban a külföldre jutottak nagy részével Barát Károly újra találkozott, ugyanis feleségével együtt meghívták a brüsszeli Világkiállításra. A vonatállomáson több százan várták. 1958. augusztus 19-én a magyar nagykövetség épületéhez hívták őket, s itt végignézték, amint a magyar nagykövetség bútorait az őrség közbeavatkozása nélkül kipakolták, majd fölgyújtották. Pár órával később ugyanez zajlott le a szovjet nagykövetség épületénél is. Senkit sem öltek meg, vagy bántalmaztak.

Augusztus 20-án, Szent István napján a többi nagykövetség elé őrséget rendeltek, de minden a legnagyobb rendben zajlott: a résztvevők a magyar pavilonból átmentek a pápai pavilon épületébe, és hatalmas ünnepséget rendeztek. Barát Károly elmondása szerint minden magyar csoportnak külön zenekara volt, s jellemző, hogy sem addig, sem pedig azután nem látott annyi népviseletbe öltözött magyart.

A menekülések személyes történetei

A jugoszláv határvonal őrzése az 1960-as évek elejéig a bajmoki határőrzászlóalj-parancsnoksághoz tartozott. 1956 novemberében egy nagyon hideg, esős éjszakán Stefánovics Antalék határhoz közeli Versányszki-dűlőnél lévő tanyájához hattagú család érkezett. A menekülő család a tanyatulajdonostól tudta meg, hogy már Jugoszláviában járnak. A háziaktól kaptak azonnal teát, ételt és pihenésre helyet is. Nem sokkal ezután újabb csoport érkezett, rövid beszélgetés után folytatták útjukat a dűlőúton, és csak egy kucsmát kértek a háziaktól.

Menekült hazaküldött fényképes képeslapja

Garajszki Sándorék tanyája is a határ menti övezetben volt. Visszaemlékezése szerint az első menekültcsoport 1956 novemberében érkezett hozzájuk a szállásra. Az első csoportban 8-10-en lehettek, és reggel érkeztek. Ezeket az embereket, akárcsak az utánuk következőket is, a kaszárnyához irányították. Ott be kellett diktálniuk adataikat, illetve igazolniuk kellett a kilétüket.

A bajmoki iskola tőszomszédságában épült, lóistállókkal övezett kaszárnya parancsnoka Jovo Repac kapitány elmondta, egy alkalommal egy fiatal házaspár érkezett, s ez a pár nem kevesebb, mint tizenhét kiskorút, illetve gyermeket hozott magával. A csoportot ő fogadta be saját lakásán, majd a szövetkezeti otthonban adott nekik szállást. Élelemmel és ruházattal is ellátta a nagycsaládot, majd néhány napi itt-tartózkodás után Bajmokra, onnan pedig Palicsra szállították őket. Gracza Ferenc szüleinek a tanyája a Sári-dűlőn volt. A menekülthullám kezdetétől hosszú időn át nem volt olyan éjszaka, hogy az éj leple alatt ne érkezett volna 2-3 család is a tanyájukra. Náluk ennivalót és teát kaptak, majd rövid pihenő után a kaszárnyához vezette őket a házigazda. Megvárta, amíg elintézik a formaságokat, majd a csárdához mentek. Ez többször is megismétlődött. Egy alkalommal a zöldhatáron egy grófi származású család érkezett - később Olaszországban telepedtek le -, akik a későbbiekben néhányszor levélben jelentkeztek. A madarasi csárdánál volt a gyülekezőhely, a menekültek itt vártak a további utasításra, a továbbindulásra. Voltak menekültek, akik nem is tértek be egyetlen tanyára sem, hanem egyenesen a csárdához mentek.

Menekültek képeslapja

Borics József a madarasi csárdatulajdonos fia elmesélte, hogy a csárdához november közepétől érkeztek Magyarországról a megtorlás elől menekülők. Előbb mindenkinek a kaszárnyában kellett jelentkeznie. A kaszárnyában való jelentkezés után a madarasi csárdához irányították őket. A csárdánál megmelegedhettek, valamint teán kívül élelmet, ruhát és lábbelit is kaptak a tanyasiaktól. Minden reggelre vagy 20-30 csoport jött össze, a katonaság és a határőrök korrekt magatartást tanúsítottak irántuk, a lakosság pedig kimondottan segítőkész, megértő és rokonszenvező volt a menekülőkkel.

A madarasi tanya

A madarasi tanyasi határrészben lakók készséges magatartása abban is megnyilvánult, hogy a hadseregnél tolmácsolást is vállaltak és a kaszárnyánál is teával látták el a menekülteket. A csárdából mindennap a délelőtti órákban a helyi szövetkezet pótkocsis traktora szállította a menekülteket Bajmokra, az ottani rendőrállomásra. Adataik fölvétele után a palicsi gyűjtőközpontba irányították őket. Minden bizonnyal voltak olyanok is, akik egyenesen a rendőrségen jelentkeztek, vagy maguk mentek Palicsra. A Bajmokra érkezők között azonban olyanok is akadtak, akik családegyesítés céljával érkeztek Jugoszláviába. Ekkor telepedtek itt le Bárdosék, Fábiánék, Kollárék, Frankék, Hegyiék, Probojcsevicsék, Gyetvaiék és sokan mások.

Természetesen Pécs felől is igen jelentős menekültáradat hullámzott át a határon, akiket ideiglenesen a mai Horvátország területén (pl. Eszék) szállásoltak el. A forradalom után még hónapokig ellenálló mecseki láthatatlanok szabadságharcos csoportját a későbbiekben szintén Szabadkára szállították.