Mozart titokzatos halála

Mozart halálának körülményei máig spekulációkra adnak okot. A Requiem felkérésének és keletkezésének homályos körülményei hasonlóan titokzatosak. Cikkünk a komponista utolsó napjait eleveníti fel.

Egy zeneszerző búcsúja: a Don Giovanni

`Soha még ennyi élménnyel megjutalmazva nem jöttem ki operaházból, mint ma, soha ennyi - különböző rangú - nevezetes személyiséget nem láthattam egy teremben. A császár és családja ma operába ment, és a várból a színházig vezető út szélén hatalmas tömeg gyűlt össze. Az emberek kíváncsiak voltak, milyen egy császár, amint éppen színházba hajtat. A színház összes páholyát és a zsöllye minden ülését megtöltötte a közönség, és amikor végre megérkezett a császár, a közönség tapssal és háromszoros viváttal fogadta...Ám mit nekem ezek az emberek, mikor sokkal szebb megjegyzésekre csábít az a zöld kabátos, kistermetű ember, akinek szeme elárulja, amit szerény illemtudása elleplez. Mozart az, akinek operáját, a Don Juant ma játsszák.

Micsoda öröm lehet saját szemével látnia az elragadtatást, amelyet szép harmóniái a nézők szívében keltettek. Ki lehet büszkébb és boldogabb nála ebben a teremben? Ki lehetne nálánál elégedettebb önmagával? Mit ér az uralkodók minden kincse, mit érnek a büszke ősök és a gazdagság. Pénzért egy szikrányi sem kapható abból az érzésből, amellyel a művészet megjutalmazza szeretteit!... A haláltól mindenki fél, ám a művésznek nem kell tartania tőle. Reménye, bizonysága a halhatatlanság... Földi maradványai már régen az enyészeté lesznek, mikor még mindig hat majd az eljövendő nemzedékekre. Ez a meggyőződés tölthette el Mozartot, midőn ezernyi fül hallgatta a húrok minden rezdülését, a fuvolák halk suttogását, midőn a pihegő keblek és a szaporán verő szívek mind-mind arról árulkodtak, hogy harmóniái szent érzeményeket keltettek. ... Egyre megy, hogy rajongásnak tetszik, vagy valóságos emberi érzésnek, elég, ott, abban a pillanatban, én inkább cseréltem volna Mozarttal, mint Lipót császárral..." - írja visszaemlékezéseiben Franz Alexander von Kleist, az 1791-es prágai koronázási ünnepségek Don Giovanni előadásáról. Mozart életének utolsó évében járunk, a szerző olyan lázasan dolgozik - ekkor születik a La clemenza di Tito, A varázsfuvola és a Requiem -, mintha érezné, hogy összegeznie kell, és hamarosan búcsúznia is.

A Don Giovanni kézirata

35 év, mindössze ennyi adatott e kiváló muzsikusnak, aki több mint hatszáz alkotásával olyan zenei örökséget hagyott a világra, amely ma is ugyanazzal a fénnyel ragyog, mint a 18. század utolsó éveiben.

Az utolsó mű: a Requiem

Niemetschek 1798-ban írott életrajzában - ez volt a legkorábbi Mozart-életrajz - leírja azt a különleges, titokzatos történetet, amelyet Konstanze a Requiem keletkezésével kapcsolatban mesélt. (Ezt az elbeszélést közli Nissen is, Constanze második férje, így tehát ezt tekinthetjük a `hivatalos` változatnak.) Mozart már elkészült A varázsfuvola legnagyobb részével, amikor - röviddel a augusztus-szeptemberi koronázási ünnepségek előtt - egy ismeretlen küldönctől aláírás nélküli levelet kapott. A levél azt a kérdést tartalmazta, vajon elvállalná-e Mozart, hogy egy halotti misét írjon, s ha igen, mennyit kér érte és mennyi időn belül tudná elkészíteni? Az egyházzene mindig is vonzotta a zeneszerzőt, így igent mondott. A küldönc hamarosan újból megjelent a kikötött fizettséggel, és közölte Mozarttal, nincs értelme fáradoznia azon, hogy a megrendelő személye után kutakodjék, mert úgyis kárbaveszett fáradság volna.

Az Allgemeine Musikalische Zeitung 1798. decemberi számában ezt olvashatjuk: "Mozartnak (az igazat megvallva) most már meggyőződésévé vált, hogy e nemes megjelenésű férfiú egészen különleges ember, aki szorosabb kapcsolatban áll a túlvilággal, akit talán azért küldtek, hogy tudtára adja közelgő halálát. Ezért elhatározta, hogy méltó emléket állít saját nevének."

A cikk talán túloz, de Nissentől tudjuk, hogy Mozart komponálás közben egyre többet foglalkozott a halál gondolatával, és ahogy rosszabodott az állapota, egyre bizonyosabbá vált számára, hogy saját halotti miséjét írja. Constanze még egy időre el is vette tőle a partitúrát, mert úgy érezte ez a munka támadta meg egészségét. Valószínűleg október 8 és november 20-a között dolgozott a darabon, megdöbbentő, hogy valaki ilyen rövid idő alatt ennyi zenét írjon. Nem a liturgia sorrendjében dolgozott, ezért maradhatott befejezetlen az Offertorium előtt a Lacrimosa, ebből mindössze nyolc ütemnyi vázlat készült el (valószínűleg ez volt az utolsó zene, melyet Mozart komponált).

Noha a darabot Mozart már nem fejezhette be teljes egészében, vázlatai és utasításai alapján tanítványai, Eybler és Süβmayr megtették helyette. A megrendelő kilétére hamarosan fény derült, Walsegg gróf - aki szenvedélyesen szerette a zenét, és jó néhány komponistától rendelt műveket, melyeket úgy adatott elő zenészeivel, mint saját kompozícióit - a Requiemmel szeretett volna emlékművet állítani fiatalon elhunyt, imádott feleségének.

A zeneszerző titokzatos halála

Salieri, a nagy ellenfél?

Constanze ugyan említi Mozart gyanakvását, hogy valaki megmérgezte, de ő maga sosem hitt benne. Az egyik feltételezés az volt, hogy Mozarttal a szabadkőművesek végeztek, mivel A varázsfuvolával túl sok szabadkőműves titkot árult el.  Az 1820-as években egy drámai esemény pedig újjáélesztett egy másik legendát (ez adta az alapötletét Peter Shaffer Amadeusának).

Salieri a betegágyán azt mondta Ignaz Moschelesnek, Beethoven tanítványának: "halálosan beteg vagyok, ezért aztán becsületszavamra elmondhatom önnek, hogy egy szó sem igaz abból a képtelen pletykából, tudja, hogy megmérgeztem volna Mozartot. Nem igaz, rosszindulatú rágalom az egész, mondja meg a világnak kedves Moscheles".

Persze ez a kijelentés az ellenkező hatást váltotta ki, a legendát egyre többen tekintették bizonyítottnak. Mozart és Salieri viszonya persze nem volt éppen rózsásnak nevezhető, az 1781 és 1791 közötti évtizedben Salieri a bécsi operaélet központi szereplője volt, és ez a kelleténél sokkal nehezebbé tette Mozart operaszerzői érvényesülését. Meglehet, Salieri féltékeny volt Mozartra, de mindketten igyekeztek tartani magukat az illendőséghez. A Varázsfuvola egyik előadása előtt Mozart kocsit küldött a zeneszerzőért, aki - ez derül ki Mozart leveleiből - nem győzte dicsérni a darabot.

A mérgezés legendáját a tudomány egyértelműen elvetette, hiszen betegségének lefolyásáról pontos leírások állnak rendelkezésünkre. Sokáig úgy vélték, reumás láz végzett Mozarttal, a ma legelfogadottabb elmélet szerint streptococcus-fertőzést kapott -valószínűleg  a szabadkőműves páholyban kapta el, akkoriban épp járvány volt Bécsben -, melynek következtében Schönlein-Henoch-purpura és veseelégtelenség lépett fel, végül pedig agyvérzés és tüdőgyulladás okozta a halálát.

A legendával ellentétben temetésének napján nem zuhogott az eső, és a korabeli bécsi szokásoknak megfelelően csendben, tömegsírba temették, a városon kívüli Sankt Marx temetőben.