Trianon: véletlenszerűen és hirtelen hozott döntés

Amerikai történész Trianon nyomában

Margaret Olwen MacMillan 1943-ban született az Ontario-tó partján, Torontóban. Arra a kérdésre, hogy a brit miniszterelnök leszármazottjaként hogyan került Kanadába, mindig ugyanazt feleli: életét a történelmi véletlennek köszönheti. Édesanyja 17 évesen az iskolai krikettcsapat tagjaként látogatott az amerikai országba, ám kitört a háború, ő ott maradt és feleségül ment a későbbi szívspecialistához, akitől nemsokára megszületett a lánya. Margaret Angliában érettségizett, majd 1966-ban B.A fokozatot szerzett modern történelemből a torontói Trinity College-ben. Nyolc évvel később doktorált Oxfordban, majd huszonöt évig tanított.

1995 és 2003 között szerkesztője az International Journal című, nemzetközi kapcsolatokkal és külpolitikával foglalkozó kanadai szaklapnak. 2002 óta áll egykori alma matere élén - ahol a nemzetközi kapcsolatokról és a hidegháború időszakáról tart előadásokat -, amelyet jövőre az oxfordi St.Antony College vezetői székével vált fel. Sajnálják ezt nagyon jelenlegi munkahelyén, ahol folyamatosan küzd a formalitások ellen, s ahol a diákjai előtt mindig nyitva áll az igazgatónő ajtaja. Elvált, gyereke nincs, kevés szabad idejében a szellemi munkát aktív pihenésre cseréli: kertészkedik, kenutúrán vesz részt, vagy éppen egy hegycsúcs meghódítására készül. Legújabban Nixon 1972-es kínai látogatásáról folytat kutatást.

Vezetékneve ellenére nem fűzik rokoni szálak Harold MacMillan egykori brit miniszterelnökhöz, ellenben anyai ágon dédunokája a trianoni szerződést brit kormányfőként szignáló David Lloyd George-nak. Vele azonban soha nem találkozott és minden interjúban azt állítja, hogy a családi köteléknek semmi köze a témaválasztáshoz. A rövid, szőke hajú nadrágkosztümös történésznő szerint a világpolitikát igenis egyéni érzelmektől fűtött emberek irányítják, akik között vannak álszentek, mint Woodrow Wilson, időnként agresszívak, mint Lloyd George és meggondolatlanok, mint George Clemanceau. Akik, ha elfáradnak, végzetesen rossz döntéseket hoznak, ami persze nem jó, de érthető és átélhető.

Világszerte ismert és nagy példányszámban eladott könyvében (magyarul: Béketeremtők: az 1919-es párizsi békekonferencia, GABO kiadó) MacMillan megkérdőjelezi és cáfolja azt az általánosan elfogadott nézetet, miszerint az első világháborút lezáró békeszerződések eleve magukban hordozták egy következő nagy háború ígéretét. Meglátása szerint ez sokkal inkább volt köszönhető annak, hogy a háború kirobbantásáért egyedüli bűnbaknak kikiáltott német társadalom elutasította a bűnösség vádját, s hogy a Németországgal aláíratott, minden szempontból antidemokratikusan született versailles-i diktátum kiválóan alkalmas propaganda eszköz volt Hitler háborús céljaira.

Margaret MacMillan fontosabb munkái:

Women of the Raj. (szerkesztőként) Thames & Hudson, New York, 1988.
Peacemakers: The Paris Peace Conference of 1919 and Its Attempt to End War. John Murray, London, 2001. (A könyv 2002-ben megjelent amerikai változata a Paris 1919: Six Months that Changed the World címet viseli.) - Magyarul Béketeremtők. Az 1919-es párizsi békekonferencia, GABO kiadó.
Canada and NATO: Uneasy Past, Uncertain Future. (társszerzőként) University of Waterloo Press, 1990.
The Uneasy Century: International Relations 1900-1990 (társszerzőként) Kendall Hunt Publishing Company, Iowa, 1996)

Ezen kívül számos tanulmány szerzője, szakmai- és közönségdíjak tulajdonosa.

1. A bűnös megnevezése és megbüntetése
2. A békerendszer nem is volt annyira rossz
3. Trianonnak múlttá kell válnia
4. Amerikai történész Trianon nyomában