1830 körül Párizsban élt a legtöbb virtuóz. Énekes és hangszeres művészek, akiknek nem volt más vágyuk, mint megcsillogtatni technikájukat és közönségük figyelmét felkelteni. A főúri szalonok kedvelt vendégei voltak ők, az újságok címoldalán szerepeltek, koncertvállalkozásaik rendre üzleti sikert hoztak. Ebből a tarka világból kevesek nevét jegyezte meg az utókor, akiknek híre viszont megmaradt, azok is többnyire későbbi megítélésük, zeneműveik kedvező fogadtatása miatt lettek örök életűek. Ilyen volt Frédéric Chopin, aki a legkevésbé sem szerette a feltűnést, a férfiideál Liszt Ferenc és az ördög hegedűse, Niccolò Paganini. Aligha tudjuk megállapítani, melyikük volt a nagyobb virtuóz. Hangfelvételt akkor még nem készítettek, a közönségre mért hatásukat így fölmérni lehetetlen. Viszont azt tudjuk, hogy kiről cikkeztek többet, melyikük „sztorija” volt a hatásosabb. Liszt és Chopin kelet-európai származása eleve egzotikumként hatott, ráadásul a magyar zongorista állítólag Beethovennel is találkozott, a bécsi mester felszentelő csókját is megkapta. Keleti eredet ide, felszentelő csók oda, Paganini történetével ez a két kiválóság aligha versenyezhetett. Róla már életében legendákat költöttek. Zenei értelemben is csodájára jártak az emberek, szent félelemmel tartózkodtak a közelében. 

Charles Hallé így emlékezett: „Egy soha el nem felejthető alkalommal, miután játszottam, majd hosszú hallgatásba merültünk, Paganini fölemelkedett és odament a hegedűtokjához. Aligha elképzelhető, mi ment végbe bennem, minden tagom reszketett s szívem úgy kalapált, mintha menten szét akarna repedni a mellemben. Paganini kinyitotta a tokot, kivette a hegedűt, s óvatosan hangolni kezdte az ujjaival, a vonó nélkül. Izgalmam már-már tűrhetetlenné vált. Amikor megelégedett a hangolással, s én azt mondtam magamnak, gombóccal a torkomban, »Most, most veszi a vonót!«, ő óvatosan visszatette a hegedűt és becsukta a tokot. Hát így hallottam én Paganinit.”

Óriások kolosszusa

A mester őrizte a titkát, a zenekari próbákon a kadenciát, a szólista virtuóz közjátékát egész egyszerűen átugrotta, csak intett, hogy ez a rész eljátszottnak tekintendő. Így a szakmabeliek nem tudták ellesni a trükköket. Lakosztályát hangszigeteltette, nehogy lefüleljék, hetente legföljebb két hangversenyt adott. Mindemellett nem élt túlságosan jámbor életet, és bőven akadt dolga a rendőrséggel. Amikor például Londonban koncertezett, egy Charlotte Watson nevű ifjú hölggyel akart elszökni, de lefülelték. Az esetről újságcikkek jelentek meg, azt írták, nem elég, hogy Paganini emberrabló, de kéjenc is. Egész egyszerűen vonzotta a bulvársajtót, aminek persze minden zenetörténész örül, hiszen így képet kaphat napirendjéről, életmódjáról.

A játéka elementáris hatást keltett. Chopin, aki egyébként meglehetősen visszafogottan beszélt kollégái produkcióiról, a hegedüléséről csak annyit mondott, „abszolút tökély”, a „Fantasztikus szimfónia” szerzője, Hector Berlioz, aki komponált a mesternek egy versenyművet, úgy írt róla, mint egy regényhősről: „Egy hosszú hajzatú, szúrós szemű, különös és viharvert arcú ember, a lángész megszállottja, kolosszus az óriások között, akit eddig sohasem láttam, és aki első látásra mélységesen felkavart, egymagában megvárt a teremben, megállított útközben, hogy megszorítsa kezemet, izzó dicséretekkel halmozott el, amelyek lángra gyújtották szívemet és agyamat.”
 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2023. ősz számában olvasható.