Bár ebben reménykedett, Fritz Haber vegyi fegyverei nem tudták eldönteni az I. világháborút

Az első világháború (1914‒1918) minden korábbi fegyveres konfliktusnál nagyobb teret nyitott a vegyészeti eszközök bevetésére. A hadszíntereken olyan új, addig csak kísérleti stádiumban lévő vagy még nem ismert fegyverek jelentek meg, amelyek átalakították a hadviselést, egyben tovább fokozták a háború okozta borzalmakat, minden korábbinál elképzelhetetlenebb poklot zúdítva a katonákra. A harci gázok felhasználását elsődlegesen az 1914-es év háborús hónapjainak elkeserítő tapasztalatai okozták: a frontális támadások az iszonyú véráldozatok árán is zömében eredménytelenek maradtak, ezért a hadviselő felek új eszközöket kerestek.

Úton a háborúba

A XIX. század második fele a kémia aranykorát hozta, s ez a harcászatra is jelentős hatást gyakorolt. Alfred Nobel 1867-ben szabadalmaztatta a dinamitot, amely minden korábbinál hatékonyabb robbanóanyagot biztosított a haderők számára.

1855-től a Bessemer-konverter révén az addigiaknál jelentősen több és jobb minőségű acélt lehetett előállítani, így a tüzérség potenciálja is a sokszorosára növekedett. Egyes számítások szerint a tűzerő mintegy hatvan év alatt, 1914-re közel hússzorosára emelkedett.

A konvencionális fegyverek mellett számos új harci eszköz kifejlesztése vált lehetővé. A századfordulón már több államban is hatékony lángszórókat fejlesztettek ki, ezek gyújtóanyagát általában a nyers benzolhoz kevert fűtőolaj vagy benzin alkotta.

Emellett a vegyi anyagok harctéri alkalmazása is egyre inkább elérhető realitássá vált az 1880-as évektől.

Ezeket a veszélyeket érzékelve az 1899-ben aláírt első, hágai egyezmény megtiltotta a fojtó harci gázok felhalmozását és bevetését.

A vegyi harcászat atyja

Az első világháborúra vegyészként alighanem a német Fritz Haber fejtette ki a legnagyobb hatást. Haber Karl Bosch kollégájával a háború előestéjén szabadalmaztatta az úgynevezett Haber‒Bosch-eljárást, amely az ammónia nagyipari és tömeges előállítását tette lehetővé. Ez kezdetben a műtrágyagyártást befolyásolta jótékonyan, de hamar világossá vált az eljárás katonai értéke is: elsősorban a robbanóanyagok előállítása terén.

Szintén fontos vívmány volt, hogy a fejlesztés révén a Német Birodalom jelentős mértékben függetlenedni tudott a természetben előforduló salétromforrásoktól ‒ amelyek többsége Chilében volt található ‒, így egy háborús blokád sem béníthatta meg tartósan a német vegyipart, ahogy ez a háború során igazolást is nyert.

Haber a háború kitörése után tudását a német haderő számára kívánta hasznosítani. Ő volt a legfontosabb kezdeményezője és támogatója a klórgáz harci alkalmazásának: gyakorlatilag a háborút eldönteni képes fegyverként tekintett annak tömeges bevetésére.

A tudósnak azonban meg kellett oldania azt a problémát, hogy a gázt miképpen lehet a leghatékonyabb módon alkalmazni a csatatéren. Javaslata az volt, hogy tartályokból fújják ki a mérgező vegyületet ‒ ezzel az 1899-es hágai tiltást is kijátszotta, mivel az expressis verbis a fojtógázok lövedékekben való bevetésére vonatkozott. (Az egyezmény aláírásakor a palackokból való kifújás technológiája ugyanis még nem létezett.)

Kétségtelen módon a német vegyész elgondolása nyomán lehetett a legrövidebb idő alatt a legnagyobb mennyiségű gázt bevetni, de a tartályok telepítése igen komoly logisztikai feladat elé állította a műszaki csapatokat, továbbá a palackok elhelyezése a saját katonákra is veszélyes volt a hadszíntéri körülmények között. Ezért a későbbiekben fontos szerep jutott a különböző gázzal töltött tüzérségi lőszereknek, bombáknak, gránátoknak is, mert rugalmasabb felhasználást tettek lehetővé.

A klórgázban rejlő hadászati potenciált azonban Haber sok tekintetben túl optimistán ítélte meg. Munkásságára – amelyet 1918-ben kémiai Nobel-díjjal ismertek el – súlyos árnyat vetett a harci gáz használatának szorgalmazása, valamint annak tökéletesítése.

Elfújta a szél

Mielőtt a Haber-féle javaslatot a német hadvezetés elfogadta, már mindkét háborús fél bevetett könnygázt a háború első heteiben. A franciák 1914 augusztusában a lángszóró mellett brómaceton-tartalmú könnygázt is felhasználtak. Míg az előbbi jelentősen támogatta a csapatokat, az utóbbi lényegében semmit sem segített a harcban.

A fő célt, vagyis hogy a gáz hatására a német katonák elhagyják fedezékeiket, nem érték el. Miután 1914 őszén a nyugati, majd 1915 januárjában a keleti fronton a németek is hasonló eredménnyel próbálkoztak könnygáz használatával, Haber javaslatát elfogadva, már a légzőszerveket károsító vegyi anyag alkalmazása mellett döntöttek.

Ilyen előzmények után került sor az első nagy fojtógáztámadásra 1915. április 22-én a nyugati fronton, a flandriai Ypernnél. Kedvező, északkeleti irányú szél mellett mintegy 6 kilométeres szakaszon vetették be a ‒ mintegy 170 tonnányi ‒ klórgázt. A vegyvédelemmel nem rendelkező, érintett brit‒francia egységek súlyos veszteségeket szenvedtek, és így sikerült a lokális frontáttörés.

Hadászati szintű sikerré azonban nem sikerült fejleszteni: egyrészt a németeket is meglepte a klórgáz használatának eredménye, így nem csoportosítottak át megfelelő mennyiségű katonát erre az arcvonalra, másrészt nem is állt rendelkezésre kellő klórgázkészlet az ismételt támadások végrehajtására.

Negatív tapasztalat volt továbbá, hogy a szélirány hirtelen változását egyszerűen nem lehetett befolyásolni, ráadásul az uralkodó északnyugati szelek pont a németek felé fújhatták a harci gázt. Tulajdonképpen így már az 1915. áprilisi időszak megmutatta, hogy a vegyi fegyverből nem lehet háborút eldöntő „csodafegyver”.

Mustárgáz és társai

Az yperni támadással Haber ‒ a szó majdnem legszorosabb értelmében ‒ kiszabadította a szellemet a palackból, és a konfliktus lényegében egy vegyi háborúvá is alakult.

1915 tavaszán az antant néhány hét leforgása alatt sikerrel fejlesztett ki gázmaszkokat, amelyek a kezdeti vegyvédelmet biztosították ‒ a németek már a háború kezdetén rendelkeztek ilyenekkel. A harci gázt hamarosan az antant is használni kezdte, a korábban említett időjárási adottságok kihasználásával. A közvetlen károsító hatások mellett a gázokat mesterséges ködök létrehozására is használták, amely elősegítette a támadó hadműveletek végrehajtását.

A légzőszervekre ható fojtógázok mellett hamarosan megjelentek a mustárgázok is, amelyek elsősorban a bőrfelszínt roncsolták. Ez még a klórgáznál is alattomosabb fegyver volt: elsősorban a szabad levegővel érintkező bőrfelületeken hatott, de még a ruhán keresztül is tudott roncsolni. Ráadásul a tünetek sokszor csak órákkal a támadás után jelentkeztek.

A háború folyamán mintegy húszfajta harci gáz bevetésére került sor, 1917-től pedig a legtöbb gázvetés során kombinált támadást hajtottak végre, vagyis egyszerre vetettek be a bőrt irritáló, illetve a légzőrendszert károsító vegyületeket.

Az előbbiek általában elviselhetetlen viszketést okoztak, amelynek hatására általában el kellett mozdítani az arcról a gázmaszkot, ezt követően pedig a fojtógázok fejthették ki hatásukat. A korabeli gázmaszkok ráadásul nem nyújtottak százszázalékos védelmet: számos típus egy-két ‒ gázzal fertőzött ‒ óra elteltével már nem működött megfelelő hatékonysággal, így ismételt gáztámadások esetén is adódhattak mérgezések.

Mi sem maradtunk ki

Az Osztrák‒Magyar Monarchia elsődlegesen a délnyugati (olasz) hadszíntéren alkalmazott harci gázt. A cél az volt, hogy az Isonzó menti állóháborúban a dualista állam csapataira helyezett ellenséges nyomást enyhítsék. 1916. június 29-én hajnalban a Doberdó-fennsíkon hetekig tartó előkészületek után gáztámadást indított a VII. hadtest az olaszok ellen.

A megfelelő vegyvédelemmel nem rendelkező, meglepett ellenség súlyos, mintegy hatezer fős veszteséget szenvedett. Bár az arcvonalon ez nem idézett elő lényeges változást, a vegyi anyag bevetése lassította az olaszok újabb, szám szerint már a hatodik isonzói csatára való felkészülését.

Végeredményben azonban a gáz harci alkalmazása csak hasonló utat járt be, mint a nyugati fronton: mindkét fél használta, de döntő hatás nélkül.

Mindazonáltal a Monarchia jelentős gáztámadásokat hajtott végre 1917 őszén a caporettói áttörés, majd pedig az 1918. júniusi offenzíva során. Mindkét alkalommal a német mellett hazai gyártású gázgránátok, gázlövedékek bevetésére is sor került ‒ a kortárs beszámolók alapján azonban a német licenc alapján gyártott, a Monarchiában előállított vegyi fegyverek rosszabb minőségűek voltak, mint az importból származók.

Használatuk ugyanakkor negatívan befolyásolta az osztrák‒magyar haderő reputációját: a főparancsnok, IV. Károly király boldoggá avatása elleni egyik legfontosabb ellenérv pont ez a fajta hadviselés volt.

Egyszeri és megismételhetetlen?

Az első világháború a vegyi fegyverek alkalmazása terén a legtotálisabb fegyveres konfliktusnak bizonyult: a hadviselő felek lényegében korlátozás nélkül többfajtájú, nagy mennyiségű harci gázt vetettek be.

Ezek az összes harctéri veszteség (tehát a halálos áldozatok, valamint a sebesülések) mintegy 8 százalékát okozták. Bebizonyosodott azonban, hogy használatuk igen körülményes, és megfelelő gázvédelem esetén nem pusztán az emberiességi, hanem racionális megfontolások is ellenük szóltak.

Végeredményben ezek a felismerések határozták meg a következő évszázad harci alkalmazásait, amelyeknek volumene azonban ‒ mindannyiunk szerencséjére ‒ nem közelítette meg a nagy háborúét.