Az Újvilág meghódítására törtek, indiánok rabszolgáivá váltak a „Nap Gyermekei”

1528-ban egy szerény jövedelemmel bíró spanyol nemesi család sarja, Cabeza de Vaca néhány társával együtt szinte kilátástalan helyzetben találta magát. A csoport egy rosszul végződött expedíciót követően magára maradt, és egyedül bolyongott a mai Egyesült Államok déli területein. A társaság nyolc éven át vándorolt a mai Texas és Mexikó vidékein, indián törzsek között élt és egy legendássá vált túra során eljutott a Csendes-óceánig is. Végül élve megúszták a kalandot. Ők voltak az első európaiak, akik behatóbban megismerhették az amerikai kontinens csodáig. 

Hódítás helyett behódolás

Mint minden rendes túlélőtörténet, Álvar Núñez Cabeza de Vaca odüsszeiája is egy katasztrófával kezdődött. 1527-ben a spanyol nemes csatlakozott Pánfilo de Narváez, a félszemű konkvisztádor expedíciójához, amelynek célja Florida meghódítása volt. A küldetés eleve nehezen indult, a csapatnak ugyanis Kuba partjainál két hajója is elsüllyedt egy hurrikán tombolása során. Amikor a misszió életben maradt tagjai 1528 áprilisában partot értek a mai Tampa-öbölben, Narváez kockázatos lépésre szánta el magát: kettéosztotta erőit, és 300 emberével aranyvadászatra indult. Hajóit elbocsátotta, és a tervek szerint egy későbbi időpontban találkoztak volna a kettészakadt csapat tagjai, ám erre már sohasem került sor. A szárazföldi csoport tagjai a következő három hónapot a szúnyogokkal teli part menti területek felderítésével töltötték, miközben az útjukba került bennszülött csoportokkal csatároztak. Nyár végére ötvenen közülük odavesztek a csoportot tizedelő járványok, éhezés és az indiánokkal folytatott összetűzések következtében.

„Nagy bánat és fájdalom volt látni azt a kényszerűséget és nehézséget, amelyben magunkat találtuk. Tartózkodom attól, hogy ezt hosszabban kifejtsem, mivel mindenki el tudja képzelni, mi történhetett egy oly’ idegen, szegény és minden fontos dologban hiányt szenvedő földön, amelyen lehetetlennek tűnt élni, de onnan elmenekülni is” – emlékezett vissza Cabeza de Vaca.  A csapat hajói távol voltak, tartalékaik viszont egyre fogytak, így a számkivetetteknek nem maradt más választásuk, mint szerencsét próbálni a nyílt vízen. Miután fémfegyvereiket beolvasztották, hogy baltákat és szögeket készítsenek, öt rozoga tutajt építettek fel fatörzsekből. 1528 szeptemberében indultak útnak abban a reményben, hogy elérnek Mexikó spanyolok által már meghódított településeihez, vagy esetleg útközben megmentik őket. „A szükség ennyire nagy úr lehet, hogy arra kényszerített minket, hogy magunkat veszélybe sodorva ily’ módon keljünk útra az olyannyira megbízhatatlan tengeren” – írta a spanyol nemes.    

A hódítók a következő hetekben szinte elviselhetetlen éhségtől és szomjúságtól gyötörve haladtak Mexikó felé, minden egyes partot éréssel azt kockáztatva, hogy bekerítik őket. Sikerült átkelniük a Mississippi torkolatán, később azonban többször is viharba kerültek és partraszállásra kényszerültek. A „legénység” válogatott borzalmakat élt át. Sokakat indiánok öltek meg, mások pedig kannibalizmusra adták a fejüket, mielőtt éhen haltak. Narváez tutajával együtt eltűnt a hullámzó tengeren. Cabeza de Vaca és mintegy 80 társa egy, a mai Galveston (Texas) közelében található szigeten ért partot, ahol helyi indiánok segítették őket, ám az első telet csak tizenöten élték túl. A szigetet (amely akár Galveston is lehet) az életben maradtak elnevezték Malhadónak, vagyis Balszerencse-szigetnek.

De Vacának és társainak nem maradt más választása: az indiánok jóindulatára bízták magukat. Az elkövetkező években a túlélők az őslakosoknak dolgoztak, gyakorlatilag rabszolgákként. Egy ideig  de Vacát is így foglalkoztatták (a kezét annyira megviselte a munka, hogy már attól vérzett, ha hozzáértek), ám a spanyol nemes később felcsapott kereskedőnek: tengeri csigákat, kagylókat és bőröket szállított a régió különféle törzseinek. Ám továbbra sem tágított attól a tervétől, hogy eléri Mexikót, ezért társaival együtt azt tervezték, hogy megszöknek. Ekkorra már mindössze négyen voltak életben a háromszázból: de Vaca mellett két spanyol kapitány, Alonso del Castillo és Andrés Dorantes, valamint egy fekete marokkói rabszolga, Estebanico.

Aki feltámasztott egy halottat

1534-ben a négy férfi csendben elhagyta a galvestoni régiót és avavares indiánoknál talált menedéket. Ekkoriban a furcsa idegenek már igazi különlegességnek számítottak a környéken. Már korábban bizonyos gyógyító erőt tulajdonítottak nekik: kezüket az indiánokra helyezve igyekeztek őket „meggyógyítani”, és imádkoztak értük, ám „orvosként” főként azután szereztek hírnevet, hogy Cadtillo több avavares fejfájását is meggyógyította. De Vaca később még nagyobb tekintélyre tett szert, amikor állítólag felélesztett egy embert, akit már halottnak hittek. A túlélők ezzel végleg kivívták az őslakosok csodálatát és tiszteletét, olyannyira, hogy akihez eljutott a hírük, elvándoroltak hozzájuk, hogy meggyógyítsák őket, és hogy áldását kérjék gyermekeikre.

De Vaca társaival együtt nyolc hónapon át élt az avavaresek között. Amikor 1535 nyarán folytatták útjukat, már mindenhol sámánokként tisztelték őket, ahova ellátogattak. Ajándékokkal és étellel halmozták el őket, és gyakran sírtak, amikor távoztak. De Vaca állítása szerint, amikor Mexikó déli részére tartottak, több száz indián csatlakozott hozzájuk, akik a „Nap Gyermekeinek” hívták a hódítókat.

Miután több száz kilométert gyalogoltak délre, az utazók irányt változtattak, és az indiánok kereskedelmi útvonalai mentén északnyugat felé, mélyen Mexikó belsejébe nyomultak. Mindannyian megtanultak több őslakos nyelvet, több tucat törzs képviselőivel találkoztak, és olyan állatokat láttak, amilyeneket európaiak soha korábban. De Vaca volt az első például, aki leírást közölt az amerikai bölényről.  Hónapokon keresztül haladtak előre Észak-Mexikóban, és végül elérték a Csendes-óceán partját. 1535 végén aztán egyszer csak megpillantottak egy indiánt, aki olyan tárgyakat viselt, amelyek egyértelműen arra utaltak, hogy spanyol hódítók vannak a közelben. Végül 1536 tavaszán, Culiacán városa közelében találkoztak először spanyolokkal, akiket megdöbbentett de Vaca hosszú haja és hiányos öltözéke. Hosszan nézték, de nem mertek tőle semmit sem kérdezni.

De Vaca ekkorra már barátainak tudta be az őt és társait követő indiánokat, és féltette őket a spanyol hódítóktól, akik rabszolgává akarták őket tenni. A nemes és társai végül meggyőzték őslakos barátaikat, hogy térjenek vissza falvaikba, ám sokukat később elfogták, és rabszolgasorba döntötték. De Vaca, Dorrantes, Castillo és Estebanico végül Mexikóvárosba utazott, ahol hősöknek kijáró fogadtatásban részesültek. Egyedül de Vaca tért vissza hazájába, ahol az indiánokkal való emberségesebb bánásmódért „lobbizott”. Később Paraguay kormányzója lett, és megírta észak-amerikai élményeiről szóló visszaemlékezését, amely az első európai leírásokat tartalmazza azon terület földrajzáról, állatvilágáról, valamint az ott élő emberekről, amely később vadnyugat néven vált ismertté.