A brit haditengerészet kudarca: a Royal Navy veszteségei a második világháborúban

A második világháború kezdetén a brit flotta kellemetlen pofonokat kapott a rettegett német tengeralattjáróktól, és a Kriegsmarine is eséllyel vehette fel a harcot a britek ellen.

Beigazolódott félelmek

A brit repülőgép-hordozók története a második világégés előttre nyúlik vissza, bár ekkor még nem azt a szerepkört szánták nekik, amit a későbbiekben betöltöttek. A repülőgépek fejlődését látva az Admiralitás elkezdte felszíni hajóegységet átalakítani.

A HMS Courageous

Ilyen volt a Courageous-osztály névadója is, amely eredetileg csatacirkálóként kezdte pályafutását 1917-ben. 1924-28 között építették át hordozóvá testvérhajójával a Glouriousszal együtt. Harci körülmények között legnagyobb hátrányát pont az előélete jelentette, világossá vált ugyanis, hogy az átépített "könnyű" csatacirkálók egyszerűen túl szűkösek a repülőgépek tárolásra és felkészítésére. A nyitott hangárfedélzet pedig nemcsak a gépek, hanem az 1260 fős személyzet számára is kellemetlen perceket okozott hideg idő esetén. A hajókon állomásoztatható, egyenként 48 darab repülőgép viszont kellő erőt jelenthetett volna.

A háború kitörése utáni időszakot a nyugati fronton joggal nevezik a furcsa háború időszakának. A szárazföldi és a légi harcok szüneteltek, ám a tengereken nem nyugodtak a hadviselő felek. A német tengeralattjárók már augusztus végén kihajóztak kikötőikből, és a brit hadüzenet után rögtön elkezdték tevékenységüket. Alig jelentették be a hadiállapotot, az U-30-as Lemp főhadnagy parancsnoksága alatt tévedésből megtorpedózta az SS Athenia személyszállító gőzöst, amelyen 1400 utas - köztük sok amerikai - tartózkodott.

Az U-30-as

Az Admiralitás igazolva látta legfőbb félelmét, hogy a németek ugyanott folytatják, ahol 1918-ban abbahagyták, ezért minden erejüket a tengeralattjárók semlegesítésére fordították. A világ egyik legnagyobb méretű és hagyományú flottája azonban pont a tengeralattjárók elleni hadviselésre leginkább alkalmasabb rombolókban szenvedett hiányt, ez pedig nagyon nehézzé tette a terv végrehajtását.

A korábban átalakított Courageous ideálisnak látszott a tengeralattjárók felderítésében, hiszen repülőgépei már messziről kiszúrhatták a felszínen haladó búvárhajókat. A túlzott magabiztosság azonban megbosszulta magát, és senkiben nem merült fel, hogy mi lesz, ha az U-bootok pillantják meg előbb gyanútlan áldozatukat. 1939. szeptember 17-én este a hajó rombolókísérete és topedóvető gépei az előzőleg támadott U-53-ast keresték, a Courageus pedig a veszélyes vizeken védelem nélkül várta, hogy gépei leszálljanak a fedélzeten.

A Courageous pusztulása

Az Otto Schuhart parancsnoksága alatti U-29-es szintén a környéken ólálkodott, és tökéletes pozícióba került a támadáshoz. Helyi idő szerint 19.40-kor kilőtte csőre töltött torpedóit az egyenesen haladó angol hordozóra, és mindhárom a menetirány szerinti baloldalon ért el találatot. Kevesebb, mint negyed óra múlva a hajó eltűnt a mélyben, személyzetének 519 tagja veszett oda, köztük a kapitány, W. T. Makeig-Jones is.

A Courageous volt az első komoly brit veszteség a háborúban, amely felhívta a britek figyelmét, hogy a tengeralattjárók nemcsak a kereskedelmi hajókonvojokra jelentenek komoly fenyegetést, hanem hatékony védelem hiányában a nagyobb hadihajókra is.

Tragikus dicsőség

A Courageous testvérhajója szintén hasonló pályát futott be a két háború között, és bár hasonlóképp ért tragikus véget, pusztulása a második világháborúban szokatlan módon zajlott. 1940. április 9-én a nácik megtámadták Dániát és Norvégiát, és amíg az előbbit hamar elfoglalták, Norvégiában nem várt nehézségek sora lassította a németek előrenyomulását. A Kriegsmarine rövid idő alatt elvesztette rombolóinak jelentős részét és a Blücher nehézcirkálót, a brit flotta pedig komoly fenyegetést jelentett számára a térségben. Az európai vizekre rendelt Glorious az Ark Royallal együtt április végétől kapcsolódott be a hadműveletekbe, repülőgépei többször intéztek támadást az előrenyomuló német alakulatok ellen.

A HMS Glorious

Időközben azonban a szárazföldi sikerek és a nyugati fronton bekövetkezett hatalmas német győzelem hatására a szövetségesek kénytelenek voltak megkezdeni a skandináv ország kiürítését. Az Alphabet fedőnevet viselő hadművelet keretében Narvik kikötőjéből egyik utolsó egységként két kísérő rombolóval, június 8-án kihajózó Glorious elindult Scapa Flow felé. Nem tudták azonban, hogy nagy veszély fenyegeti őket dél felől, a térség felé tartott ugyanis a Kriegsmarine két legnagyobb egysége, a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálók.

A repülőgéphordozó fedélzetén a legénységen kívül rengeteg evakuált katona tartózkodott, többek között a brit királyi légierő 2 vadászszázadának megmaradt személyzete. A hajó gépei azonban nem őrjáratoztak a levegőben, sőt, a fedélzeten egyeteln gép sem volt felszállásra készen. A britek nem számítottak a két német óriás feltűnésére, a hírszerzés semmilyen erre vonatkozó információt nem közölt a hajók kapitányaival. A Glorious ráadásul a gyengébben - mindössze két rombolóval - védett csapatban haladt. A délebbre hajózó Ark Royal jóval erősebb kíséretet kapott: 4 cirkáló biztosította a rombolók mellett. A brit haditengerészet tehát nagyon elszámolta magát, amikor azt hitte, a németek nem érdemelnek nagyobb figyelmet a térségben, pedig intő jelek már korábban is akadtak. A hírszerzés alig pár nappal korábban többször is téves riasztást adott a Trondheimben állomásozó ellenséges hajóegységek miatt.

A felső vezetés sorozatos tévedései után a szerencse sem állt a britek mellé, mert a két német hajó brit szempontból a lehető legrosszabb helyen és időben tűnt fel. Egyik hajón sem üzemelt semmiféle radarberendezés, mire a britek felfedezték az ellenséget, már késő volt. A csatacirkálók teljes sebességgel, remek támadó pozícióban közelítették meg a kényelmesen hajózgató Glorioust, aminek 18 kazánjából csak 12 volt üzemben. Guy D'Oyly-Hughes kapitány pedig úgy vélte, az amúgy is túlzsúfolt hajón a fáradt személyzetet nem hajszolja túl a repülőgépek felkészítésével is. A hajón amúgy sem volt sok repülőgép, a felvett 10 Hurricane és 10 Gladiator mellett a saját 9 Sea Gladiator - lévén vadászgépek - semmi veszélyt nem jelentett a németekre. Ugyanez volt elmondható az 5 darab Swordfish torpedóvetőről.

A Scharnhorst

Délután 4 óra 46 perckor az angol tisztekben alighanem meghűlt a vér, amikor a horizonton feltűnt a két legnagyobb ellenséges hajó, amelyek már korábban észlelték a brit köteléket. Az Ardent és az Acasta rombolók hihetetlen bátorsággal azonnal a Glorious védelmére keltek, és a figyelmet magzukra vonva megpróbáltak eltűnni az álcázó köd mögött. Hiába igyekeztek késleltetni a németek akcióját a segítség megérkezéséig, a két modern csatacirkáló radarirányítású tűzvezetése és hatalmas agyúi ellen semmi esélyük nem volt. A rövid, de heves küzdelemben mindhárom brit hajót szinte lemészárolták. A két romboló azonban nem adta olcsón magát, és az egyikük torpedója eltalálta a Scharnhorstot, amelyik komoly javításra szorult, és elvesztette 48 tengerészét. Hiába volt azonban minden hősiesség, a végzetes találatoktól először az Ardent, majd az Acasta, legvégül pedig a Glorious is hullámsírba merült.

A három hajó elvesztésén túl a britek súlyos csapásként élhették meg hírszerzésük teljes csődjét, valamint haditengerészi légierejük nyilvánvaló gyengeségét. Szintén fajó volt, hogy a Glorious fedélzetén levő 1519 ember közül mindössze 46 túlélő menekült meg -közülük 7-et a németek találtak meg- a szervezetlen és elkésett mentőakció miatt. Az Acastáról mindenki odaveszett.