Batu kán és a szláv favágók

Hétszázhetvenhárom évvel ezelőtt Muhi mellett IV. Béla királyunk csapatai megrendítő vereséget szenvedtek a tatár hadaktól. Az április 11-12-én lezajlott ütközet az egyik legjelentősebb állomása volt az ország területén egy évig pusztító tatárjárásnak. Az offenzívára nem eléggé felkészülő uralkodó nehéz helyzete folytán - a magyar nemesség jelentős része nem támogatta őt - nem tudott komoly ellenállást tanúsítani az Ázsiából előretörő néppel szemben. A muhi csata alatt maga az uralkodó élete is veszélybe került, végül ő ugyan megmenekült, de odaveszett az ország számos főméltósága, így a nádor, az országbíró, a két érsek és több püspök is. De miként tudtak a tatárok látszólag komoly ellenállás nélkül az országba menetelni? Mi vezetett a Muhi melletti megsemmisítő vereséghez? Egyáltalán miért vonultak ki a tatárok 1242 tavaszán az országból? 

Az új király kemény politikája

1235-ben apja, az Aranybullát kiadó II. András halála után királlyá koronázták IV. Bélát. Az ekkor húszas éveinek végén járó új uralkodó a kemény kéz politikájával kezdte regnálását, ami természetesen kiváltotta az országban egyre nagyobb hatalmat magukénak tudó bárók ellenérzését. IV. Béla például megtiltotta nekik, hogy a tanácskozásaik során jelenlétében leüljenek, el is égette azok tanácsbeli székeit. Tovább növelte az uralkodóval szembeni ellenszenvet, hogy elrendelte, az ügyintézéshez a továbbiakban írásos kérvényt kell benyújtani, ami azt jelentette, hogy ő csak a legbonyolultabb ügyekben járt el, a többivel a kancellária foglalkozott. Ezzel személye csaknem megközelíthetetlenné vált az ország népe számára.

Az előzőeknél is komolyabb érdekeket sértett IV. Béla birtokpolitikája. Miután II. András előszeretettel adományozott birtokokat - s tette ezt az addigi szokásokhoz képest igen bőkezűen -, fia úgy döntött, hogy megkezdi a birtokvisszavételeket. Tekintve, hogy a Magyar Királyságot nagyapja, III. Béla korabeli állapotba akarta hozni, IV. Béla a királyi hatalom megerősítésén fáradozott. Ehhez elengedhetetlennek tartotta, hogy a királyi birtokállomány ismét tekintélyes legyen, hiszen így többek között az ország népességének jelentős részét közvetlenül a központi hatalom körében tudhatta.

Tovább rontott az uralkodó helyzetén elfogadottsága szempontjából a kunok ügye. Kötöny, a kunok fejedelme egyezséget kötött a magyar királlyal, ami arról szólt, hogy ha az uralkodó befogadja őket országába, akkor hajlandóak lesznek megkeresztelkedni és támogatni őt, mint királyukat. Ezt követően a kunok és a magyarok között folyamatos súrlódások kezdődtek, a két nép - eltérő életmódja miatt - nem tudott zökkenőmentesen együtt élni, emiatt pedig a fő felelősség a magyarság szemében ugyancsak a királyt terhelte.

IV. Bélának a királyi tekintély és hatalom visszaállítása érdekében tett lépései az országban feszült hangulatot teremtettek. A király a belső ellenállást Magyarország középkori történetének talán legkritikusabb éveiben tapasztalhatta meg: közeledett ugyanis a tatárok élén Batu kán, hogy az országot birtokba vegye.

A Mongol Birodalom

Dzsingisz kán a 13. század elején a mongol törzsek egyesítésével, később Közép-Ázsia meghódításával és több kelet-európai nép legyőzésével megteremtette minden idők legnagyobb eurázsiai birodalmát. A nagyhatalom egyik fő jövedelmi forrásának a más törzsek, államok ellen indított rablóhadjáratok számítottak. Ezek sikeressége a hadseregüket jellemző fegyelem, szervezettség és különböző hadicselekkel tarkított mozgékonyságukban rejlett.

A mongol sereg Kijevet ostromolja

Dzsingisz unokájaként a mongolok egyik vezetője, Batu kán kapta azt a feladatot, hogy levezényelje az Európa elleni offenzívát. Az 1236-ban induló hadjáratuk a volgai bolgárok után elsodort több orosz fejedelemséget, majd 1240-ben Kijev, és a Magyarország közelében fekvő Halics volt kénytelen megadni magát. Az Európában tatárnak nevezett birodalom hadserege vészesen közeledett az ország határaihoz, ám mégsem lehetett azt mondani, hogy IV. Bélát villámcsapásként érte a külső veszély híre.

Még 1235-ben indult útnak Julianus domonkos rendi szerzetes társaival, hogy meglelje a Volga mentén maradt magyarokat. A felfedezőútról egy évvel később visszatérő barát nemcsak a keleti magyarokról számolt be, hanem egy készülő mongol invázióról is hírt adott. Julianus 1237-es útja már rövidebbnek bizonyult, hiszen addigra a mongolok már előrenyomultak az orosz fejedelemségekig, s az utazó egy Batu kántól IV. Bélához intézett fenyegető levelet kapott kézhez. Ebben a tatárok vezetője arra szólította fel a magyar királyt, hogy önként hódoljon be neki. Kijev elestéig azonban a tatár veszélyt az országban nem vették komolyan.

Szláv favágók és sértett kunok

IV. Béla - aki II. Harcias Frigyes osztrák herceget leszámítva számottevő külföldi segítségre nem számíthatott - előkészületei igen nehézkesen indultak. Voltak, akik még 1241-ben sem vették komolyan a külső támadás veszélyeit, egyesek csak kisebb támadásra és nem egy nagy invázióra számítottak, de olyanok is akadtak, akik a király elé tornyosuló problémát elégedetten vették tudomásul, mondván, hogy így legalább tanul korábbi politikai hibáiból és népét majd jobban megbecsüli.

Az ország nádorának, Tomaj nembeli Dénesnek volt a feladata, hogy az orosz határőrvidéket megerősítve útját állja az előretörő tatároknak. A nádor úgy döntött, hogy a királyság területére való átkelésre alkalmas Orosz kaput (Vereckei-hágó) fenyőkkel, tölgyfákkal próbálja eltorlaszolni. A tatárok számára ez nem tűnt visszatartó tényezőnek, 1241. március 12-én az előttük hajtott több ezer szláv fejszéssel eltakarítatták az akadályokat. A nádor seregét ezt követően könnyűszerrel semmisítették meg, maga Dénes kevés katonájával tudott csak megmenekülni.

IV. Béla a hír hallatán csapatösszevonást rendelt el Pesten, gondjai azonban egyre csak súlyosbodtak, köszönhetően a seregében jelentkező belső ellentéteknek. A tatár csapatokban ugyanis többen kunokat véltek felfedezni, aminek hátterében az állt, hogy több kun fejedelem már korábban behódolt a tatároknak, így azok a támadókat erősítették. Mindenesetre a magyar seregben elterjedt a szóbeszéd, hogy a kunok árulók, aminek következtében a korábban Bélával kiegyező kun fejedelmet, Kötönyt családjával és kíséretével lemészárolták a magyarok. A nomád nép ennek hatására komoly pusztítást hagyva maga után a Balkán irányában elhagyta a királyságot.

A három irányból (észak, dél és kelet) is támadó tatárok egyik előőrse Batu kán testvérének vezetésével március közepén már Pest közelében járt, felégetve Egert és Vácot. Az ezt követően hátráló csapatokat IV. Béla üldözőbe vette, seregével kelet felé egészen a Sajó folyóig akadálytalanul haladt előre, itt azonban olyan vereség várt a magyarokra, ami döntőnek bizonyult a tatárjárás további eseményeit tekintve.

Vérfürdő Muhinál

IV. Béla mintegy 30 ezres hadseregével a Sajó mentén, Muhi közelében vert tábort. A magyarok védelmüket megerősítendő sűrűn felvert sátraikat szekérvárral vették körül, továbbá az elhelyezésnél odafigyeltek arra is, hogy a folyó hídját folyamatos ellenőrzés alatt tudják. A túlsó oldalon ugyanis már harcra készen állt Batu kán és serege.

A tatár kán április 10-én parancsot adott a hídon keresztül a támadás megindítására, de egy orosz fogoly elárulta a tervet a magyaroknak, mire a király öccse, Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek vezetésével éjfél körül sikeresen visszaszorították az átkelőket. A táborban a győzelmet nagy lelkesedéssel fogadták, de az igazi megmérettetés csak ezután következett. Április 11-re virradóra a tatárok folytatták az előretörést, kőhajító gépek és nyílzápor segítségével a hídfőállásnál állomásoztatott magyar őröket elűzték, miközben a folyó gázlóin, valamint tutajokon a Sajó több pontján is átkeltek. Ezzel elkezdődött a magyar tábor bekerítése.

A muhi csata

Az újabb tatár roham a magyar táborban nagy fejetlenséget okozott, a szekérvár által elbarikádozott katonákat és a királyt a nyílzáporral kezdődő támadás felkészületlenül érte. Az embereken úrrá lett pánik és a sűrűn felvert sátrak megakadályozták az uralkodót, hogy hadrendbe állítsa seregét. A tatárok kétségbeesett ellenfelük számára folyosót nyitottak, ahol azok menekülése meg is kezdődött, miközben Batu katonái folyamatosan ritkították őket. A magyarokat komoly veszteségek érték, a halottak számáról pontos adat ugyan nincs, de odaveszett a két érsek, több püspök, a király öccse, Kálmán halálos sebet kapott, de nem élte túl az ütközetet a nádor és az országbíró sem. A tatárok igyekeztek IV. Bélát elfogni, de a király kitartó testőrségének köszönhetően el tudott menekülni a csata helyszínéről.

Az ütközet megsemmisítő magyar vereséggel ért véget. Ebben közrejátszott a katonák fegyelmezetlensége és egyéb hadvezetési hibák, de az tény, hogy IV. Béla csapatai Eurázsia legjobb hadseregével álltak szemben, amely a megelőző években már igája alá hajtott számos területet és népcsoportot.

A király menekülése és a váratlan kivonulás

Az uralkodó Pozsonyba vágtatott, majd egy rövid, de annál kellemetlenebb ausztriai kitérő után - a korábban segítő szándékkal a tatárok ellen fellépő Frigyes osztrák herceg elengedése fejében kizsarolt Bélától három határ menti vármegyét - Zágrábban keresett menedéket és próbálkozott nyugati segélykéréssel. Kézzelfogható támogatás híján az ellenállás kilátástalannak tűnt.

Béla futásának ábrázolása a Képes Krónikában

A tatárok mindeközben a keleti országrészen hatalmas pusztítást végeztek. A falvakat, földvárakat könnyűszerrel leigázták, az életben maradt lakosság mocsarakba, erdőkbe vonulva keresett menedéket. 1242 telén a támadók átkeltek a befagyott Dunán, de a komoly kővárak ostromára már nem vállalkoztak, hiszen céljuk a király kézre kerítése volt. Hadviselésük része volt ugyanis, hogy a megtámadott ország uralkodóját meg kell ölniük az ország megtörése érdekében, de IV. Béla Dalmáciában előbb Spalato, majd Trau várában talált menedéket. 1242 márciusában végül a tatár csapatok váratlanul kivonultak az országból. Ennek okaként több tényezőt is szoktak emlegetni, így például Ögödej nagykán halála miatti kánválasztást, amelyre Batu kán haza akart térni, vagy a tatár stratégiát, miszerint az 1241-42-es támadás célja csak az ország gyengítése volt egy nagyobb hadjárat előtt, esetleg mert a hódítók létszáma nem volt elegendő a tartós megszálláshoz.

Azt azonban leszögezhetjük, hogy a tatárok szörnyű pusztítást hagytak maguk után, akár az ország népességét, akár anyagi javait, vagy a lelki megrázkódtatást nézzük. Egy kortárs német szerzetes szerint „Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”. Hogy ez mégsem így történt, abban nagy szerepe volt az ország életben maradt lakosságának és a királynak, IV. Bélának, aki nem véletlenül kapta a „második honalapító” jelzőt neve mellé.