Amikor még a krímiek gyújtogatták Moszkvát
Hazánktól messze létezik egy olyan szeglete Európának, ahol nemcsak egy pápát temettek el, de a mai napig látható nyomokat hagyó antik görög-római kultúra mellett szkíta, gót és hun népvándorlók, majd olasz gyarmatosítók is megvetették a lábukat, hogy aztán a Kelet-Európát elözönlő mongol-tatár hordák foglalják el, a török félhold árnyékába kerülve; végül egy nagyobb birodalom kebelezte be, megvédve az angol, francia, német megszállóktól is. A Krím félszigetről van szó, amely fordulatos történelme révén még ma is sokszínű terület, s amely ma ismét a világpolitika fókuszába került. A kérdésre, hogy az orosz vagy az ukrán félnek van-e több joga a félszigethez, nehéz válaszolni, de mielőtt bárki is állást foglalna, érdemes megismerni Európa e különleges területének mozgalmas történetét.
Az orosz Riviéra
A Krím nemcsak kulturálisan és történelmileg különleges része Kelet-Európának. Amíg az orosz és ukrán síkságok az Északi-sark felől akadálytalanul lezúduló hidegnek köszönhetően a fogalommá vált „orosz tél” vidékei (Kijevben a januári hőmérők ugyanazt mutatják, mint Oslóban), addig a Krím déli partja mediterrán üdülőhelyeknek ad otthont. A tengerparton a napsütéses órák száma meghaladja még a „Napfény városáét”, Szegedét is, ugyanis a Krímet a szárazfölddel összekötő Perekopi-földszoroson, a Krím "bejáratán" átkelő hideg áramlatoknak a félszigetet átszelő hegyvonulatok állják útját.
A Krím kivételes földrajzi adottságán túl építészetileg is említésre méltó. A szocializmus stílusa oda nem hatolt be, hanem alkalmazkodott a 19. századi hagyományokhoz. A fürdővárosok a „vörös cárok” idején is érintetlenek maradtak, sőt az állam különös gonddal épített nyaralók százait a párttagok részére, parkokkal, éttermekkel és szórakozóhelyekkel. Anakronisztikusan már 1942-ben „Ukrajna gyöngyének” nevezték magyarországi útleírások a Krím félszigetet. A Szovjetunióban a krími Jaltánál nemigen találtak volna megfelelőbb helyet 1945 februárjában a világháborús győztesek találkozójukhoz.
Bizánci thema-ból mongol darázsfészek
Az ókorban a rövid szkíta uralmat követően a hellén kultúrának adott otthont a Krím, vagy akkori nevén Chersonesus Taurica (a híres opera, az „Iphigenia Tauriszban” is itt játszódik.) A félsziget görög gyarmatait kisebb megszakításokkal római uralom váltotta. A központtól távol eső vidék ebben a korszakban a nemkívánatos személyek száműzetési helye is volt - ekkor került ide a negyedik római pápa, Szent I. Kelemen is, aki a Krímben halt vértanúhalált. A pápa sírját évszázadokkal később az ábécének is nevet adó, éppen a kazárokat térítő Szent Cirill találta meg és vitte ereklyéivel együtt Rómába.
Miután a Krímen átcsaptak a népvándorlás hullámai a gótok, hunok, onogurok és kazárok révén (de megfordultak itt avarok, kazárok, besenyők és kunok is), a genovaiak alapítottak kereskedővárosokat a tengerparton. Nem a véletlen vetette az olaszokat ilyen távol: a Don torkolatvidékén volt az Eurázsiát átszelő selyemút egyik végállomása. A genovai gyarmatvárosok nemcsak értékes keleti árukat szállítottak Konstantinápolyba és Európába, hanem a hajókban élősködő patkányok révén a fekete halált is, ami az Európán végigsöprő nagy pestisjárvány okozója lett.
A genovaiak uralmának a mongol invázió vetett véget. Az Arany Horda és egymással viszálykodó kánjelöltjei után 1441-ben az ún. krími tatárok alapítottak itt államot, akik a terjeszkedő Oszmán Birodalom segítségével foglalták el Kaffát és a többi olasz erődöt.
Gazdag múltját a Krím főbb városainak neve is mutatja. Maga a „Krím” szó tatárul „vár”-at jelent. A félsziget igazgatási központja, Szimferopol neve is görög eredetre megy vissza („szümferosz” - központi, „polisz” - város). Szevasztopol (régiesen: Szebasztopol), amelynek egy részét jogilag 2042-ig Oroszország birtokolja, görög eredetű: a „szebasztosz” a latin Augustus görög fordítása és bár mindkét szó alapvetően „dicsőségest” jelent, a város nevét inkább „Császárvárosra” fordíthatjuk. Feodoszija pedig a római Theodosios császárról kapta a nevét.
Amikor a Krím támadta Moszkvát
A török Porta 1475-1478 között háborúban bizonyította erejét a kánnak, aki ettől fogva a szultán alattvalója, a Fekete-tenger pedig az Oszmán Birodalom beltengere, „tava” lett. A mongol-tatárok a nomád harcmodort bár megőrizték, de lassan áttértek a letelepedő-földművelő életmódra. Szahib Girej kán (1533-1551) rendelte el, hogy mindenki köteles állandó lakhelyet építeni magának. A házak mellett pedig pedig hamarosan szép kertek sorakoztak: innen lett a káni székhely elnevezése is Bahcsiszeráj („bahcsi”: kert, „szeraj”: város)
A krími tatár állam gazdaságának a rabszolgakereskedelem volt a legfőbb pillére, miután azt átvették a genovaiaktól. A 15-17. század között majdnem éves rendszereséggel indultak tatár „begyűjtő-portyák” északra, a szláv földművelők összefogdosására. Erre Moszkva még nem tudott katonai erővel válaszolni: ehelyett Rettegett Iván cár (1547-1584) rendszeresen kereskedőket küldött a Krímbe alattvalói visszaszerzésére, sőt később egy különadóval fenntartott állami alapot is létrehoztak a rabszolgák visszavásárlására. 1571-ben egy ízben Devlet Giráj kán seregei egy portya során egészen Moszkva külvárosáig eljutottak, amit felgyújtottak és ki is fosztottak.
De a tatárok nem csak a török háremek rabszolga-beszállítói voltak, gabonával, vágóállattal és sóval is ellátták a birodalmat. A szultán honorálta is ezért a krími tatárokat, akik kitüntetett helyet élveztek az Oszmán Birodalomban. Mert amíg a román fejedelemségeknek és az erdélyi fejedelmeknek magas évi adót kellett fizetniük, a kán nemegyszer pénzt kapott a szolgálataiért. Katonailag a harcias tatárok pedig a leghűségesebb vazallusai közé tartoztak a szultánnak; a magyar történelem tatárjárásai sem értek véget IV. Béla után, mert az önállósulni törekvő Erdélyre többször is rázúdult a tatár sereg, amely foglyok tömkelegét szállította a Krímbe. Nem véletlenül nevezte őket Jókai a „szultán korbácsá”-nak.
Orosz inváziók a Krímben
Az első orosz betörésre a hazánkat is felszabadító keresztény-török háborúk során került sor, ám ekkor még a tatárok visszaverték az orosz támadásokat. Az offenzíva mindenesetre elvette a krímiek kedvét a portyázásoktól. 1736-ban, a második orosz invázió során Anna cárnő seregei még a kán bahcsiszeráji palotáját is felégették, de az utánpótlási nehézségek és a járványok miatt vissza kellett fordulniuk.
A harmadik orosz támadásig az 1768-1774-es orosz-török háborúig kellett várni. A kücsük-kajnardzsai béke ezután tette függetlenné a több mint háromszáz éves szultáni uralom után a Krímet. Ekkortájt az orosz erőket Európa addigi talán legnagyobb parasztlázadása, a Pugacsov-felkelés foglalta le, de a Napóleon elleni háborúkban kitűnt Szuvorov tábornok 1775-ben elfogta Pugacsovot, akit Katalin cárnő kivégeztetett. Egy évvel később Katalin újból megszállhatta a félszigetet, beleszólva a káni címért versengők konfliktusába. Ekkor vált a bahcsiszeraji palota ismét a lángok martalékává.
1782-ben minden oroszok cárnője Potyomkin tábornokot küldte a Krím immár végleges elfoglalására. Katalin a sikeres hadjárat után, a következő évben proklamálta az annexiót. A tatárok lázadások sorozatával fejezték ki engedetlenségüket, mire a cárnő szláv telepítésekkel válaszolt. Az 1783-as év egy civilizáció végét is jelentette: ekkor szűnt meg a történelem utolsó független nomád állama.
1787-en, amikor Potyomkin meghívta Katalin cárnőt, hogy látogassa meg frissen hódított tartományát, Szevasztopolra ennyit mondott: „Sohasem hittem volna, hogy ilyen festői szép öböl legyen itt”. A stratégiai jelentőségű Szevasztopol az Orosz Birodalom egyik legnagyobb hadikikötőjévé nőtte ki magát, s a mai napig az orosz fekete-tengeri flotta bázisa.
A Pétervárról egyébként hónapokig tartó úthoz csatlakozott Szaniszló Ágost lengyel, illetve II. József magyar uralkodó is. A történettudomány ma már vitatja a híres „Potyomkin-falvak”, azaz a sebtében felhúzott, távolról településnek látszó falak meglétét, II. József visszaemlékezésének mindenesetre hitelt adhatunk, aki szerint a bemutatóúton több volt a felhajtás, mint a valóság.
Olasz visszatérés
Roger Fenton
Az 1853-ban kitört orosz-török háború, bár öt térségben is folyt, mégis a Krímről kapta a nevét. Onnan kiindulva semmisítette meg Nahimov-tengernagy a törökök fekete-tengeri flottáját, amit már az angolok és a franciák sem néztek tétlenül, így beálltak az összeomlás szélén álló szultáni birodalom mögé. A nyugatiak Jevpatorijában szálltak partra, hogy elfoglalják a Szuvorov által építtetett Szevasztopol erődjét. A háború már a modern, ipari korszak első harctéri megnyilvánulása volt, sőt a háborúk történetében első ízben a harctéri hírekről a nyugati lapok a telegráf révén naponta értesültek.
A krími harcokat az utánpótlás döntötte el. A történelem paradoxona, hogy a végtelen orosz rónák most a hazai pályán harcoló oroszok ellen fordultak. A kemény tél és az azt követő sár miatt járhatatlanná váló utak, amelyek azelőtt és az után is oly sokszor segítették Oroszországot, most az orosz szállítmányokat akadályozták. A piemontiakkal is kiegészülő angol-francia-török kontingens viszont hajóhadával, és a Balaklavától Szevasztopolig sebtében lefektetett vasúttal jobban el tudta látni hadseregét, így az erőd napjai meg voltak számlálva.
A háborúk századában
Az 1917-es forradalmi időszakban a krímiek a területi autonómia mellett döntöttek. Az októberi forradalmat követően a bolsevikok nyomban saját kormányt alakítottak Szevasztopolban, miután katonai erővel verték szét a tatár lovasságot. Amikor a németek 1918 júniusában partra szálltak a Krímben, több, a bolsevikok által hátrahagyott tömegsírt találtak a területen. 1918 novemberében, a német vereség után a bolsevikok ellenségei, a fehérek átkeltek a Kercsi-szoroson és elfoglalták a félszigetet. 1919-ben háromszor cserélt gazdát a Krím, mire Lenin Oroszországon belül 1921-ben létrehozta a Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot.
A II. világháború alatt, sok más kelet-európaihoz hasonlóan a krími tatárok is felszabadítóként ünnepelték a bevonuló németeket. Hitler azonban már az 1941. tavaszi bevonulás előtt a szlávokat, de főleg a tatárokat Untermenscheknek tekintette, az aktuálpolitika pedig mindent felülírt. A Harmadik Birodalom a Krímet a „Fekete-tenger német Gibraltárjának” nevezte, ám az ekkor még semleges Törökországot nem akarta egy muszlimok elleni akcióval elrettenteni. Hitler távlati tervei között szerepelt, hogy a Krímet is saját telepeseivel tölti meg, s a célra már ki is szemelte a dél-tiroli és romániai németeket.
A II. világháborúban a krími tatárok mindkét féltől szenvedtek: a szovjet titkosszolgálat, az NKDV még a náci bevonulás előtt kivégezte a börtönökben raboskodó tatár politikai foglyokat. 1944. tavaszára a Vörös Hadsereg visszafoglalta a „németek Gibraltárját”, majd megkezdte a kollaboránsok kivégzését. A krími tatárok az ezt követő időszakot is tragédiaként élték meg. Bár Sztálin már az 1930-as években tömegével telepítette őket Szibériába, 1944-ben, a háború hevében a krími tatárság teljes kitelepítésére adott parancsot. Ivan Szerov belügyminiszter nemcsak ártatlanokat, hanem kommunista, akár a Vörös Hadsereg oldalán harcoló, de még a „Szovjetunió Hőse” kitüntetéssel rendelkező tatárokat is deportált. A visszaemlékezők szerint a lepecsételt vagonokban utazók „szardínia módjára” érkeztek meg új otthonukba, Közép-Ázsiába.
A krímieket emellett Sztálin autonómiájuk elvesztésével is büntette: a félsziget egyszerűen az orosz tagköztársaság egyik „oblasztyja” lett. A több mint fél évezrede a Krímet őshazájuknak tekintő tatárok - bár 1954-től mozgási szabadságukban már nem akadályozták őket - a mai napig küzdenek hazatérésükért, amire a Szovjetunióban gyakorlatilag nem volt lehetőségük.
Hruscsov ajándéka
Nyikita Hruscsov pártfőtitkársága alatt, 1954. február 19-én csatolták Oroszországtól Ukrajnához a Krím félszigetet a moszkvai Legfelsőbb Tanács döntése nyomán. Az állami adomány történelmi szimbolikát követett: háromszáz évvel azelőtt a perejaszlavi békében a Bogdan Hmelnyickij vezette zaporozsjei kozákok akkor vetették alá magukat I. Alekszej cárnak (bár ez a Krímet nem érintette, a krími tatárok még sokáig az orosz-kozák szövetség ellen harcoltak). Kérdés, hogy mennyire játszott közre ebben, hogy a pártfőtitkár maga is ukrán volt, sőt Sztálin idején a kommunista párt ukrajnai vezetője is.
Az 1954-es döntésnek a földrajzi és gazdasági logikán túl több oka is volt. Vannak, akik a „holodomor” és a világháborús gyötrelmek gyógyírjaként tartják számon az adományt. Erre utal Hruscsov híres 1956. februári „titkos beszéde is”, amelyben többek között Sztálin kitelepítési politikáját bírálta; szavai szerint a Generalisszimusz az ukránokat is deportálta volna, ha „nem lettek volna olyan sokan”. Arra Kun Miklós történész is felhívta a figyelmet, hogy az ukrajnai mesterséges éhínségnek nemcsak a kolhozosítás erőltetése volt a célja, hanem hogy a megüresedett vidékekre a hatalomhoz lojálisabb oroszokat telepítsenek be. Ennek hatása ma is látszik Ukrajna demográfiai térképén.
Ez is érdekelhet
A ma már nyilvános dokumentumok szerint Hruscsov a Sztálintól örökölt „tatár-problémát” is így akarta Ukrajnára tolni. Az ukrán emigránsok viszont támadták a döntést, mondván, Moszkva így akarja tovább növelni az oroszok számát Ukrajnában. Mivel a Krím már akkor orosz többségű volt, ez utóbbi sikerült is, ami napjainkban az orosz-ukrán konfliktus egyik gyökere. Még 1918. november 7-én is, amikor a kijevi Rada deklarálta Ukrajna önálóságát, a Krímet nem tekintette Ukrajna részének. A nyugat-németországi ukrán emigráns kormány 1954 után pedig deklarálta, hogy „a Krím önrendelkezése csakis a krímiek kezében van”.
