Őrült uralkodók

Az iszlám első terroristái

2011. szeptember 9. 16:04 History Today

Ugyan a legtöbben az orgyilkosságairól elhíresült asszaszinokhoz kötik a terrorizmus elterjedését, egyes elméletek szerint az már négyszáz évvel korábban is jelen volt a térségben. A háridzsiták a Közel-Keleten egyedülálló módon a demokratikus berendezkedést tűzték zászlajukra, de erős vezető híján végül ez okozta a vesztüket - no meg az, hogy a "civilek" lemészárlásával, a gerillaharcmodor tökélyre fejlesztésével és a Korán vallási előírásainak rigorózus betartásával egyre több hívőt idegenítettek el, pedig a háridzsiták a nem hívőkkel is emberségesen bántak.


Amikor Oszmán (644-656) kalifát meggyilkolták, helyére Ali (656-661), a Próféta veje került, akit Medinában az iszlám közösség vezetőjének ismerték el – kivéve az akkor még csak négy éve létező háridzsita szektát, amelyet a neves alkotmányjogász, a Pándzsábi Egyetem korábbi professzora, Mohammed Tahir al-Kadri az első terroristaszervezetnek nevez. Muávija (661-680), Oszmán unokatestvére (mindketten az Ommajád-dinasztia tagja) bosszúra esküdött, a viszály nyomán kitörő háború pedig fordulópontnak bizonyult a szekta életében.

A 657-es sziffini csatában Ali követői közül volt 12 ezer ember, aki nem volt hajlandó az emberek döntőbíráskodására bízni a csata kimenetelét, mondván, az ítélkezés Allah joga. Ali meggyőzte őket, hogy térjenek vissza a csatamezőre, de később a bászrai keményvonalasakkal együtt ismét dezertáltak, saját kalifát választottak és berendezkedtek Irak középső részén – ők lettek a kivonulók. (kavarij, az arab karaja visszavonulni szóból) Útjuk során minden olyan muszlimot legyilkoltak, akit hitetlennek tartottak, de Ali válaszul megölte a lázadókat, köztük a vezetőt. Ali azonban nem lélegezhetett fel, a bosszúhadjárat ugyanis a mozgalom kezdetét jelentette.

A Muávija és Ali között kitört polgárháborúban két nézet feszült egymásnak, ami a vallást évszázadokra meghatározta: befolyásos családnak kell-e vezetnie a muzulmánokat, vagy a Próféta leszármazottjai eleve alkalmasabbak a posztra? Muávija követői lettek a szunniták („a bevett szokás, a Próféta követői”), míg az Ali megválasztását elfogadók a síiták (shiat Ali, azaz Ali pártja). A helyzetet bonyolította, hogy a háridzsitáknak is megvolt a maga elméletük. Ali meggyilkolása után a közösség megmaradt tagjai saját vezetőt választottak, aki az amir al-muminin nevet („a hívők parancsnoka”) vette fel. A háridzsiták radikális nézetei főleg Irakban hullottak termékeny talajra. Olyan egalitáriusok voltak, akik toleranciával viseltettek a nem muszlimok iránt, s az iszlám terjedése során meghódított népek (szírek, egyiptomiak, perzsák) megtért tagjait is befogadták, ellentétben az arabok többségével, akik szerint az újak alacsonyabb rendű „alattvalók”.

A háridzsiták úgy gondolták, hogy bárki – legyen az egy abesszín rabszolga –, aki felesküszik a Koránra, egyenlő, s így alkalmas arra, hogy a közösség vezetője legyen. Viszont ha eltér a vallási előírásoktól, korrupcióba keveredik, vagy zsarnok lesz, el kell távolítani posztjáról. Elvetették a származáson, az etnikumon, vagy a törzsi kapcsolaton alapuló megkülönböztetést, a vezetői cím örökség útján való megszerzését – ez az addigi legdemokratikusabb berendezkedést tette lehetővé az addig ismert iszlám közösségek közül, így sokan csatlakoztak hozzájuk az elesettek, a fiatalok, az áttértek és a felszabadított rabszolgák közül.

A szekta szigorúan előírta, hogy kiből lehet muzulmán. Akik letértek a becsületesség útjáról, sokkal nagyobb bűnt követtek el, mint a hitetlenek – vallották. A legradikálisabbak saját életüket is feláldozták hitükért, s megölték azokat a muszlimokat, akiket eretneknek vagy bűnösnek tartottak, akár a gyermekükről vagy feleségükről volt szó. Csak az első két kalifa (Abu Bakr és Omar) uralkodását ismerték el legitimként, saját vezetőjükre pedig mint az egész muzulmán közösség fejére tekintettek.

A háridzsiták Ali utódja, Muávija ellen is fellázadtak Bászrában, Kufában és a környező régiókban. Modern szóhasználattal élve gerillaként harcoltak, váratlanul és hirtelen támadtak, majd visszavonultak a biztonságot jelentő mocsaras vidékekre és a Tigris keleti partján levő hegyekbe. Muávija csapatai nem maradtak adósak a válasszal, kemény megtorlás várt azokra, akik nem tették le a fegyvert.

684-ben a háridzsiták egyik csoportja elhagyta Mekkát és Arábia középső részén telepedett le. Hozzájuk csatlakozott Najda ibn Amir, s rátette a kezét a később a mai Bahreinre, Jemenre és Hadramautra kiterjedő területre. Bárhol járt, kormányzókat nevezett ki, adót szedett és hamarosan Abd Allah ibn Zubajr kalifa hatalmát kezdte fenyegetni. A háridzsiták hatalma olyannyira megnőtt, hogy a 687-es mekkai zarándoklat idejére gyakorlatilag négyen is az iszlám közösség (umma) vezetőjének mondhatták magukat: ibn Zubajr, az Ommajád Abd al-Malik, ibn al-Hanifijja (Ali fia) és Najda ibn Amir.

Najda diadalmenete nem tartott sokáig, a nála vallásilag sokkal buzgóbb muzulmánok új vezetőt választottak, aki a beduinok támogatását is élvezte. Amikor a Kufából és Bászrából érkező csapatok elsöpörték birodalmát, Najda és követői visszavonultak. Az új berendezkedés alapja az imám nélküli közösség volt, egy a szekta által választott szekuláris vezetővel, akit bármikor vissza lehetett hívni. Mindenki egyenlő volt, senki sem volt a másiknak alárendeltje, ami Patricia Crone történész szavaival a „legradikálisabb intellektuális és politikai szabadság megerősítését jelentette az iszlám korai szakaszában”.

Mindeközben a Mekkából Bászrába visszatérő Nafi ibn al-Azrak 684 tavaszán felkelést szervezett. Hívei, az azrakiták meggyilkolták a kormányzót és elfoglalták a várost. A háridzsiták legszélsőségesebb szárnya a szigorú vallási előírásokat nem követőknek azonnali halált helyezett kilátásba. Mikor elűzték őket Bászrából, Irán délnyugati részén kerestek maguknak menedéket, innen pedig Nafi ibn al-Azrak meggyilkolása után keletre vették az irányt. 687-ben többször is lecsaptak al-Madainra, az ősi Szászánida Birodalom fővárosára, ahol az asszonyokat és nőket lemészárolták, a terhes nők hasát pedig felvágták. 688-ban vagy 689-ben új kalifát választottak maguk közül: ő lett Katari ibn al-Fujaa, a legsikeresebb katonai vezető.

Katari az iraki területek ellen indított támadásait az Iránban gyűjtött hadizsákmányokból és adókból finanszírozta. A Katari ellen küldött seregeket a véreskezű vezér hírében álló katona több éjszakai támadással lepte meg, de végül ő sem kerülhette el sorsát: miután táborában viszály tört ki az egyik háridzsita vezető likvidálása miatt, Al-Hajjaj iraki kormányzó egy szír egységet küldött az egymással rivalizáló szekta tagjai ellen; Katarival egy rajtaütés során végeztek, fejét a damaszkuszi kalifának szolgálták fel. Ekkorra a háridzsiták már teljesen szalonképtelenné váltak az általuk alkalmazott terrorista módszerek miatt, többen elhatárolódtak tőlük.

Az utolsó nagy háridzsita felkelésre Mezopotámia északi részén, 695-ben került sor. A mérsékelt hívők az al-Hajjaj által hirdetett "zéró-tolerancia" miatt fegyvert fogtak, de al-Hajjaj szétkergette őket; nem maradt más választás, a szufrita szekta is a gerillaharcmodorhoz folyamadott. Kis, gyorsan mozgó csapatai élén Sabib ibn Jazid al-Sajbani meglepő győzelmeket aratott, amihez a helyi keresztény erők is kellettek. Egyszer Sabib még al-Hajjaj palotájába is betört, a mecsetben pedig mindenkit kardélre hányt. Al-Hajjaj ekkor Abd al-Malik seregével a hegyekbe üldözte a véreskezű hadvezért, aki 697-ben folyóba fulladva végezte.

A háridzsiták fél évszázadig nem jelentettek veszélyt a kalifátusra, de amikor az Ommajádok hatalma a 8. század közepén hanyatlásnak indult, újabb lázadások söpörtek végig Mezopotámián. A két sikeres rebellió a háridzsiták két mérsékelt ága, a szufriták és az ibaditák nevéhez fűződött. Előbbi Mezopotámiában élte túl a vérzivataros évtizedeket, míg az ibadita szárny a többi muzulmánnal való megbékélést hirdette.

A legnagyobb szufrita felkelés 744-ben tört ki. Dahhak ibn Kajsz al-Sajbani vallástudós a valaha volt legnagyobb hadsereget vezette csatába, őket csak II. Marvan egyesített csapata tudta legyőzni. Habár a szufriták a 9. század során többször is fellázadtak, többé már nem jelentettek nagy veszélyt a központi hatalomra.

Abd al-Malik halála után az addig békés egymás mellett élést hirdető ibaditákra is megtorlás várt; az elüldözöttek között volt Abu Ubajda Muszlim, aki több sejtet alapított Arábiában, az ő feladatuk az volt, hogy felbomlasszák az Ommajádok kalifátusát és megteremtsék az egységes ibadita birodalmat. Az egyik sikerrel is járt, Abd Allah ibn Jaja vezetésével 746-ban felállt az első ibadi államalakulat, ahol háridzsiták és más muzulmánok békésen éltek egymás mellett. II. Marvan nem hagyhatta szó nélkül a már a legszentebb városokat, Mekkát és Medinát elfoglaló lázadók pünkösdi királyságának sikereit, s 748-ban restaurálta az Ommajádok hatalmát.

Az ibaditák másik sikeres missziós tevékenysége Észak-Afrikához köthető. A szekta a 8. században vetette meg lábát a Magreb térségében, s még a hagyományosan az arabokkal ellenséges törzsekkel is kapcsolatot létesített. A közel másfél századon át fennálló Rustamid-dinasztia (776-909) Algériától a mai Tunézia déli részéig terjesztette ki hatalmát. Abszolút vallási toleranciát hirdettek, a keresztények a legmagasabb posztokig is eljuthattak, míg a vezetők rendre a nem arab népekből kerültek ki. A Rustamid-dinasztia végét a síita Fatamidák érkezése jelentette, akik ekkor hódították meg Egyiptomot is. Az Abbászidák uralma ellenére az ibaditák Ománban nagyfokú autonómiát élveztek, s innen terjesztették hitüket Kelet-Afrika irányába; ők egyébként a mai napig gyakorolják vallásukat, de a rosszul csengő háridzsita elnevezést rendre visszautasítják.

2019. nyár: Őrült uralkodók
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!