Így épült a berlini fal

Ötven éve, 1961. augusztus 13-án kezdték el építeni Berlin keleti szektorának határán az úgynevezett berlini falat, amely aztán hosszú ideig Európa megosztottságának jelképe volt.

A kommunizmus védelmére?

A II. világégést követően a vesztes Németországot és fővárosát, Berlint megszállták a győztes antifasiszta koalíció csapatai. Berlinnek a nyugati szövetségesek által ellenőrzött része és a szovjet zóna között - amely az 1949-ben létrejött NDK fővárosa lett - többé-kevésbé szabad volt az átjárás, s ennek révén 1949 és 1961 között több mint 1,6 millió ember menekült a nyugati szektorba.

1961. augusztus 13-án éjjel "az NDK államhatárának biztosítása céljából" a keletnémet hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal és drótakadályokkal lezárták a két Berlint elválasztó övezetet, majd két nappal később fegyveres felügyelet mellett betonelemekből álló falat kezdtek építeni. Ennek elsősorban az volt a rendeltetése, hogy meggátolja a keletnémet polgárok tömeges menekülését a nyugati városrészbe.

Az elkészültekor 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfalrendszer vonalán 300 figyelőtornyot és 43 földalatti bunkert emeltek. A határövezet 50-100 méter szélességben tiltott zóna volt mindenki számára, megközelíthetetlenségét az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárokrendszer és külön gépkocsiút biztosította. A két városrész közötti 80 átkelőhely közül csak 12 maradt nyitva, elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is, csak a friedrichstrassei megálló működött tovább, ahol határállomást rendeztek be.

Az 1961-es határlezárás sokkolta a berlinieket: családok szakadtak szét, ezrek nem tudtak eljutni munkahelyükre vagy rokonaikhoz. A 70-es évek elején Willy Brandt nyugatnémet kancellár a két német állam viszonyának javítását célzó új keleti politikája révén elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A fal fennállása alatt, 1961 augusztusa és 1989 novembere között mintegy ötezer embernek sikerült az NDK-ból Nyugat-Berlinbe menekülnie, körülbelül ugyanennyit fogtak el szökés közben. A potsdami Kortárs Történeti Kutatóközpont 136, a falnál történt halálesetet tart nyilván, az utolsó halálos áldozat egy 22 éves fiatal volt, akit 1989. február 6-án lőttek agyon.

1989 nyarától a kelet-európai változásokkal együtt az NDK-ban is mindennapossá váltak a rendszer reformját követelő tömegtüntetések, amelyeknek egyik legfőbb követelése a német-német határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt. Ebben az időszakban látványosan megugrott a szocialista német államot elhagyó állampolgárok száma, különösen miután Magyarország 1989 augusztusában-szeptemberében megnyitotta a nyugatra vezető utat a menekülők előtt. Az NDK-ban 1989 őszén kibontakozó tíz- és százezres megmozdulások megingatták a párt- és állami vezetést, s elvezettek a fal ledöntéséig. A népharag miatt október 18-án Erich Honecker pártfőtitkár-államfőnek távoznia kellett tisztségeiből, a megújult pártvezetés pedig radikális engedményre kényszerült. 1989. november 9-én bejelentették, hogy megnyitják a Nyugat-Berlinbe vezető átkelőket. A fallal együtt egy lélektani gát is leomlott.

A szervezett, hivatalos bontás 1990. június 13-án indult, amikor kidöntötték a helyéről az első betonszelvényt a Bernauer Strasse és az Acker Strasse sarkán. 1990. június 22-én a négy nagyhatalom külügyminisztereinek jelenlétében ünnepélyes keretek között bontották le a leghíresebb átkelőhelyet, a sok kém- és kalandregényben, filmben szereplő Checkpoint Charlie-t. 1990. július 1-jén a határőrség hivatalosan is beszüntette tevékenységét a belnémet határ berlini szakaszán. A Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel teljesen, s ezzel végleg megszűnt a berlini fal.

A berlini fal egy darabja 1990-ben Budapestre került, először a Tabánban, majd 2004-ben Zugligetben állították fel.

Ulbricht vagy Hruscsov fala?

Kereken ötven évvel a berlini fal építésének 1961. augusztus 13-án történt megkezdése után a történészek még mindig vitáznak arról, hogy kinek az ötlete volt a hírhedt építmény, amely 28 éven keresztül választotta el mesterségesen a mai német főváros keleti és nyugati felét.

Ulbricht fala vagy Hruscsov fala - teszik fel kutatók ma is a kérdést, arról vitázva, vajon az egykori keletnémet kommunista állampárt, az NSZEP akkori vezetőjének, Walter Ulbrichtnak vagy netán a volt SZKP néhai főtitkárának, Nyikita Szergejevics Hruscsovnak volt a legfőbb szerepe a 155 kilométeres, szögesdrótokkal megerősített fal létrehozásában. Ki, mikor és miért kezdeményezte annak felépítését? - igyekeznek kideríteni a történészek. Ők legfőképp abban értenek egyet: a teljes igazság csak akkor derülhet ki, ha az akkori időkből származó, még mindig titkosított szovjet katonai dokumentumok zárlatát feloldják.

A volt szovjet kommunista párvezető fia, Szergej Hruscsov a napokban azt nyilatkozta, hogy apja - aki 1953 és 1964 között állt a néhai SZKP élén - nem akarta a falat, annak felépítését azonban mégis engedélyezte. Szavai szerint mindez része volt Moszkva akkori, a tömbök egyenrangúságát célzó politikájának. A ma az Egyesült Államokban élő történész szerint a falat az egykori NDK akkori vezetője tervelte ki, de soha nem lett volna abban a helyzetben, hogy Moszkva engedélye nélkül belekezdjen a hírhedt építmény létrehozásába. Ulbricht elsősorban azzal érvelt: mindaddig nem képes stabilizálni a keletnémet gazdasági helyzetet, amíg a jól képzett emberek elmenekülnek az országból. A fal felépítésében a menekültáradat megfékezésének egyetlen lehetőségét látta, és Hruscsov - aki úgy ítélte meg, hogy az NDK-nak a keleti tömb kirakatává kell válnia a Nyugat felé - végül kénytelen-kelletlen beleegyezett ebbe.

Ulbricht falának nevezte a berlini falat egy csütörtöki interjúban az egyik legnevesebb hidegháború-kutató, az amerikai Hope Harrison. A George Washington egyetem oroszul és németül kiválóan beszélő professzora - aki 2001-től két éven keresztül az amerikai nemzetbiztonsági tanács munkatársa volt - "esküszik arra", hogy a berlini fal "német ügy" volt. A Die Welt című lapnak nyilatkozva Harrison annak a nézetnek adott hangot, hogy a fő felelősség egyértelműen Walter Ulbrichté. Ő volt az, aki a határlezárás gondolatát egyáltalán felvetette, és hosszú évek győzködésébe került, míg Hruscsovot és az SZKP több más vezetőjét rá tudta venni a keleti, illetve nyugati szektorokból álló, akkori Berlin mesterséges kettéválasztására.

Az amerikai történész szerint az általa kutatott keletnémet és szovjet aktákból kitűnt, hogy Ulbricht "hihetetlenül arrogánsan és öntudatosan" érvelt. Mindvégig azon a véleményen volt, hogy csakis a szektorhatár lezárása jelentheti a megoldást az akkori NDK-ból való tömeges menekülés problémájára. Walter Ulbricht mindenáron véget akart vetni a menekülthullámnak, mert az politikai hatalmát, végső soron pedig egzisztenciáját fenyegette. Harrison szerint az is egyértelművé vált, hogy az NSZEP vezetője jóval keményebb bel- és külpolitikai irányt követett, mint Hruscsov.

Az amerikai egyetemi professzor elismerte, hogy a felelősség megoszlásának kérdésben nem mindenki vallja az ő véleményét. Ennek ellenére határozott álláspontja az, hogy Walter Ulbricht volt az, aki az egész kérdést napirendre tűzte, és ő volt az, aki éveken keresztül "korteskedett" a fal érdekében. "Ha azt kérdezik tőlem, hogy ki volt a hajtóerő a történtek mögött, egyértelmű válaszom az: Ulbricht és az NSZEP, de nem a szovjetek" - fogalmazott az amerikai történész.

Harrison arra a következtetésre jutott, hogy a keletnémet kommunista pártvezető már napokkal Sztálin halála után, 1953 márciusában felvetette a berlini szektorok elválasztásának gondolatát. Idézte az akkori szovjet külügyminisztert, Vjacseszlav Molotovot, aki egy belső utasításban a keletnémet kormány által javasolt "határbiztosítást" elfogadhatatlannak nevezte. Ulbricht azonban - mint a dokumentumokból kitűnt - szilárdan ragaszkodott elképzeléséhez. Az egykori keleti tömb pártvezetői előtt többször is azt hangoztatta, hogy az NDK egyetlen problémáját a "nyitott határok" jelentik. A szovjetek ezzel szemben azon a véleményen voltak, hogy a tömeges menekülés okát a belső keletnémet problémák - az NSZEP "sztálinista" belpolitikája - jelentik.

Hope Harrison szerint Hruscsov nem kedvelte Ulbrichtot, többször is bírálta őt, de hagyta, hogy hatalmon maradjon. Hruscsov számára ugyanis az NDK "a szocializmus kirakata" volt. És ez biztosította a politikai súlyt, a nagyobb játékteret az NSZEP vezetője számára. Ulbricht számára az elsődleges cél mindig is a keletnémet kommunista párt hatalmának stabilizálása volt, míg Hruscsov elsősorban a tömbök egyensúlyára, illetve arra törekedett, hogy a Szovjetuniót az Egyesült Államokkal egyenrangú szuperhatalomként ismerjék el. A fal felépítésnek engedélyezése végső soron ennek a törekvésnek a része volt.

A történészek szerint nehéz megmondani, hogy a szovjet pártvezető végül mikor adta áldását a fal felépítéséhez, de a legtöbb vélemény szerint az valamikor 1961. július 4. és 20. között lehetett. Ezt követően az NDK-ban megkezdődtek a konkrét előkészületek.

Megoszlanak a vélemények az akkori amerikai elnök, John F. Kennedy felelősségét illetően. A történészek többsége szerint Kennedy legalábbis nem nehezítette meg Hruscsov döntését a fal engedélyezésében. A berlini válsággal foglalkozó, 1961. július 25-i washingtoni beszédében az elnök csakis Nyugat-Berlinnel kapcsolatos feltételeit említette, és Kelet-Berlint nem említette. Több történész bírálta Kennedyt, amiért szerintük csak Nyugat-Berlinre, nem pedig az egész városra koncentrált.