Ha manapság végigtekint az ember a budai lankákon, nehezen tudja beleélni magát abba a világba, amikor a tájat Promontortól Óbudáig szőlő borította. Pedig nem volt az olyan régen: csak az 1880-as évek közepéig kell visszamennünk. Addig így volt. Ha még régebbre nyúlunk, eljutunk a Sirmiumban (ma a vajdasági Szávaszentdemeter) született Marcus Aurelius Probus római császárig, akinek a szó szoros értelmében a leggyümölcsözőbb intézkedése az volt, hogy meghonosította a szőlőtermesztést Pannonia provinciában.

Onnantól csak háborúk, jégverések és aszályok akadályozhatták meg a Kárpát-medence szőlőművelésre alkalmas vidékeinek népét abban, hogy fáradhatatlanul kapáljon, metsszen, szüreteljen, majd borát jóízűen megigya.

A becses vörös

Buda környékén már II. Géza és III. Béla idejében a szőlő rovására irtották az erdőket, a tatárjárás után pedig IV. Béla kiváltságokkal igyekezett siettetni az újratelepítést. Hinnénk, hogy a török időkben ez a kultúra visszaesett, de nem. A híres utazó, Evlija Cselebi, aki ugyan elég könnyű kézzel bánt a számokkal, de a léptékben aligha tévedett sokat, hétezer szőlőskertet emlegetett Budán, megdicsérte az aranyszínű, édeskés, csípős helyi borokat, és még azt is megtudjuk tőle, hogy ezeket „gyertyás házakban”, senkhanékban mérték. A csak estére megnyíló, gyertyafényes kocsmákat elvileg a gyaurok kedvéért engedélyezték, hiszen az igazhitűnek tiltva volt a borivás ‒ azzal az apró engedménnyel, hogy úton levő ember viszont fogyaszthatott belőle. A mi derék törökjeink közel százötven évig átutazóként határozták meg magukat, a probléma ilyeténképpen megoldódott.

A hódoltság után ránk telepedett Habsburgok pontosan felmérték, milyen értéket rejtenek a budai dombok: a császári kamara egyik legfőbb gondja volt, hogy mihamarabb szőlőhöz értő telepesekkel népesítse be a jobb partot. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2025. ősz különszám számában olvasható.