Papírmasé lótetemből és acél fatörzsből is figyelték egymást az első világháború katonái

Az álcázás a modern hadviselés egyik kulcseleme, amely mind a hadműveleti szintű csapatmozgások, mind az egyének harctéri tevékenységének az ellenség előli elfedését szolgálja. Különösen nagy jelentőséggel bír a felderítők, illetve az orvlövészek számára, mivel az e szerepköröket betöltő katonáknak létfontosságú, hogy rejtve maradjanak. A történelem során számtalan példa akad az elrejtőzés és az álcázás találékonyabbnál találékonyabb megoldásaira, és ez alól az első világháború sem kivétel.

Ártatlan áldozatnak álcázva

Habár a „Nagy Háború” csataterei az utókor számára az egyre korszerűbb fegyverek bevetéséről híresek, a harcoló egységeket ellátó hadtápvonalak jobbára a letűnt korok háborúihoz hasonlóan állati igaerővel működtek.

A nagyobb távolságokat gyakran vasúton tette meg az emberanyag, a felszerelés, illetve az ellátmány, a frontvonalban azonban a tüzérségi eszközöket, a lőszert és az élelmiszert mind lovak vontatták célba, és ők vitték biztonságos helyre a sebesülteket is.

Gyakran előfordult tehát, hogy a hűségesen szolgáló állatok is az ellenséges tűz célpontjává váltak, és a szembenálló felek lövészárkai között húzódó „senki földjének” ugyanolyan jellegzetes elemei voltak az elhullott állatok tetemei, mint a bombatölcsérek vagy a végeláthatatlan szögesdrótmezők.

Az egyenetlen, nehezen átlátható terep két oldalán a katonák napjaik nagy részét lövészárkaik rejtekében töltötték, így ritkán voltak láthatók az ellenség számára. Mind a központi hatalmak, mind az antant csapatai folyamatosan dolgoztak különféle módszereken arra, hogy kifigyeljék a velük szemben állók szándékait.

A franciák már 1915-ben előálltak a papírmasé felhasználásának gondolatával: valódinak tűnő fejreplikákat állítottak elő, amelyeket aztán rohamsisakkal ellátva egy bot végén kinyújtottak a lövészárok pereme fölé, hogy az esetleg figyelő ellenséges orvlövész rájuk lőjön, ezzel elárulva hollétét. Az ismert helyen lévő orvlövész ezáltal könnyen célba vehetővé vált akár a saját kézifegyverek, akár aknavetők számára.

E bábuk sikere arra sarkallta a franciákat, hogy egyéb kreatív módokon vessék be a papírmasét. Megfigyelték, hogy a „senki földjén” elhullott állatok tetemeivel nemigen törődik senki, akkor sem, ha azok az állásaikhoz igen közel fekszenek.

Egy éjszaka folyamán a francia katonák elhurcoltak egy lótetemet, amely napok óta egy német lövészárokhoz közel hevert, és egy papírmasé másolattal helyettesítették, amelynek a francia állások felőli oldala nyitott volt.

Az ezt követő éjszakák leple alatt egy francia katona bele tudott mászni a műtetembe, és a nap folyamán az oda kivezetett telefon segítségével hírt adni az ellenség mozgásairól. Az első csel három napig működött, mígnem a németek meg nem pillantották a katonát kimászni sajátos rejtekhelyéről, amelyet aztán megsemmisítettek.

Mindazonáltal a franciák az akciót sikerként könyvelték el, és folytatták a papírmasé lótetemek előállítását. A háború késői szakaszában az amerikaiak is átvették a módszert, a feljegyzések alapján azonban ők elsősorban orvlövészeik rejtekhelyeként alkalmazták.

Acélból fát

A német oldalon szintén akadtak ötletekkel teli elmék, így itt is született egy hasonló, igen jól dokumentált megoldás: az acélból készült, üreges fatönk.

A vélhetően 1917-ben született eszközt Belgiumban, az Oosttaverne erdő tüzérség által lepusztított maradványai közt zajló harcok során vetették be. A nagy átmérőjű acélcsövet a megégett fakéregre hasonlító vasborítással és fekete festéssel látták el, a minél valósághűbb benyomás érdekében.

A műfa e példányát a németek egy figyelemelterelő éjszakai tüzérségi csapással készítették elő: amíg az antantcsapatok elrejtőztek az aláhulló gránátok elől, a németek egy megkopasztott fát kivágtak, és a helyére az acéleszközt állították. A sötétség és a tüzérségi csapás elrejtette mind az ezen dolgozó katonákat, mind munkájuk zaját.

Az 1917 júniusi messines-i csatát követően a németek visszavonultak az Oosttaverne erdőből, azonban a helyén hagyták a megfigyelőállást, amelyet hónapokon át nem vettek észre a területen áthaladó brit és ausztrál csapatok.

A különös eszközt végül egy ausztrál egység tagjai bontották el, akik megőrizték és hazaszállították, így máig fennmaradt – jelenleg az Australian War Memorial múzeum gyűjteményének részét képezi.

Az eszköz különlegességének egy részét rendkívüli átgondoltsága adja: bejárata egy mélyre ásott és álcázott gödörből nyílt, hogy a légi felderítés számára se lehessen észrevehető, három megfigyelőnyílását pedig drótháló fedte, hogy a bent lévő katona arca még véletlenül se legyen észrevehető.

Az állás azonban a jó álcázás oltárán a kényelmet teljességgel feláldozta: a szűk térben (ahová egy létrán kellett felmászni) egy apró acél ülőkén kellett gubbasztania a megfigyelőnek, a fém konstrukcióból adódóan pedig télen fagyos hideg, nyáron elviselhetetlen forróság uralkodott odabent.

Az ausztrálok által zsákmányolt példány érdekessége, hogy az alapul használt acélcsövön látható a gyártó neve is: ez a brit Consett Iron Company volt, az írországi Durham megyében. Hogy a cső eszerint a háború előtti brit importból, vagy a háború alatt ejtett zsákmányból származott-e, nem tudni, azonban minden bizonnyal szívesen használták fel a németek a britek ellen a saját acéljukat.

Az álcázás napjaink gyakori aszimmetrikus hadviselésében még jelentősebb szerepet játszik, azonban hiába esik róla ritkán szó, ugyanez a találékonyság jelen volt az első világháború csataterein is.