Nyersanyaghiány gátolta a kőkorszaki ember megtelepedését Arábiában
A kőkorszaki ember vándorlását és megtelepedését nemcsak az ivóvíz, hanem a kőeszközök készítéséhez szükséges nyersanyagok elérhetősége is szigorúan meghatározta. A Nature tudományos folyóiratban megjelent tanulmány rámutat, hogy a korábbi kutatási modellek jelentősen túlbecsülték a lakható területek kiterjedését. A legújabb arábiai sivatagi expedíció adatai szerint az ősi tavak önmagukban nem garantálták a populációk túlélését, ha hiányzott a megfelelő kőzet.
- A kutatók ősi tavak nyomait tárták fel az arábiai Rub al-Háli sivatag belső területein.
- A 122 ezer éves vízforrások ellenére a feltárt régióban nem találtak pattintott kőeszközöket.
- A tartós emberi megtelepedést az ivóvíz mellett a kőnyersanyag hiánya is határozottan megakadályozta.
Rudolf W. Dellmour és nyolctagú nemzetközi kutatócsoportja 2023 végén egy 35 napos expedíciót vezetett az arábiai Rub al-Háli sivatagban. A szakemberek speciálisan felszerelt járművekkel mintegy 1500 kilométeres útvonalat jártak be a kietlen területen, hogy a kőkorszaki emberi tevékenység nyomait és a geológiai formációkat vizsgálják.
A bejárás során 125 különböző helyszínt elemeztek, amelyek közül 55 esetében egyértelműen bizonyították egykori tavak jelenlétét. Az édesvízi puhatestűek kagylóhéjai, a karbonátos üledékek és a strucctojás-töredékek arról tanúskodnak, hogy a száraz vidék régen kiterjedt vizes élőhelyekkel rendelkezett. A datálások alapján ezek az ősi vízforrások a 122 000 és 67 000 évvel ezelőtti csapadékosabb időszakokban keletkeztek.
A geomorfológiai felfedezés komoly régészeti dilemmát vetett fel, mivel az expedíció útvonalán egyetlen kőeszközt vagy szerszámkészítésre utaló nyomot sem találtak. A szél által erodált területeken a felszíni láthatóság meghaladta a 95 százalékot, ami lehetővé tette volna az apró fosszíliák és mikrolitok azonosítását is.
A leletek hiánya a tudósok szerint azzal magyarázható, hogy a térségben hiányoztak a megmunkálásra alkalmas, jól hasadó kőzetek, például a tűzkő vagy a kvarcit. Az expedíció mintegy 800 kilométeres szakaszán egyáltalán nem volt fellelhető szerszámkészítésre alkalmas geológiai képződmény. Számos ősi tómedence több mint 200 kilométerre feküdt a legközelebbi hasznosítható kőzetforrásoktól, ami elvágta az ott megtelepedőket az alapvető nyersanyagoktól.
A jelenség megértése érdekében a tudósok egy új statisztikai modellt alkottak, amely a víz és a megfelelő kőzet együttes eloszlását vizsgálta az Arábiai-félszigeten. Az eredmények rávilágítottak arra, hogy az édesvízzel rendelkező területek 57 százaléka geológiailag alkalmatlan volt a szerszámkészítésre. A kutatócsoport az új módszert Omán 301 középső kőkorszaki lelőhelyén, valamint a tágabb régió 363 paleolitikus helyszínén is tesztelte.
A nyersanyagok figyelembevétele 0,695-ről 0,768-ra javította a statisztikai modellek pontosságát, megmutatva, hogy a megtelepedés szempontjából a két erőforrás együttes megléte volt a döntő tényező. Az adatok megerősítik, hogy Líbiában, a Messzak-fennsíkon a paleolitikus lelőhelyek 91 százaléka szintén a kőzetkibúvások közelében összpontosult.
Bár a kőkorszaki vadászó-gyűjtögető csoportok képesek voltak nagy távolságokat megtenni és a szerszámaikat magukkal vinni, a tartós megtelepedés folyamatos utánpótlást igényelt. A jól kutatott paleolitikus lelőhelyek adatai azt mutatják, hogy a mindennapi használatra szánt kőeszközök alapanyagát a közösségek jellemzően 5 kilométeres körzetből szerezték be. A 20–30 kilométernél távolabbról származó nyersanyagok aránya a legtöbb esetben elenyésző a feltárt leletegyüttesekben. A sivatagi tavakhoz érkező emberek ugyan magukkal vihettek néhány eszközt a vándorlásuk során, de a mindennapi feladatok ellátása stabil utánpótlási láncot követelt volna. A megtelepedés így kivitelezhetetlen volt egy olyan környezetben, ahol az elkopott vagy eltört pengéket nem tudták gyorsan pótolni.
A pleisztocén kori emberi vándorlások kutatásában az Arábiai-félsziget mindig is kiemelt jelentőséggel bírt, mivel ez a szárazföldi híd kötötte össze Afrikát Eurázsiával. Az eddigi uralkodó történelmi konszenzus szerint a modern ember a jégkorszakok csapadékosabb periódusaiban, az úgynevezett zöld Arábia fázisokban kelt át a térségen. Ezeket a vándorlási útvonalakat a kutatók hagyományosan a kiszáradt folyómedrek és az egykori sekély tavak hálózata alapján rajzolták fel a térképeken. Az elméletek eddig nagyrészt azt feltételezték, hogy a csapadékos klíma és a víz jelenléte automatikusan megnyitotta a régiót a migráció előtt.
Ez is érdekelhet
Az új adatok azonban rámutatnak, hogy a félsziget nem egyetlen összefüggő, szabadon átjárható folyosóként funkcionált a történelem előtti időkben. A kőkorszaki embercsoportok mozgását sokkal inkább az olyan lokális ökológiai fülkék határozták meg, mint az észak-szaúdi Dzsubba térsége, ahol a vízforrások és a nyersanyagok egyaránt rendelkezésre álltak. Ezzel szemben az ománi Dukm környékén a kőzet bősége ellenére a vízhiány akadályozta meg a sűrűbb megtelepedést.
A kutatás ráirányítja a figyelmet arra, hogy a korai populációk sikeres expanziója a geológiai adottságok szigorú korlátaitól is függött. Ez az új módszertani megközelítés a jövőben jelentősen pontosíthatja a Homo sapiens afrikai kivándorlásának ismert útvonalait.
