Az 1896-os Ezredéves Országos Kiállítás önálló szórakoztatóközponttal rendelkezett. Az Állatkerttől bérelt területen a török kori Budavár látványát és hangulatát felidéző mutatványos- és vendéglátó komplexumot hoztak létre. Ős-Budavára 1896. május 1-jén nyílt meg, közvetlenül a kiállítási terület mellett, és rengeteg látogatót vonzott. A millenniumi kiállítás ideje alatt naponta átlagosan 15-20 ezer ember kereste fel a mulatónegyedet. De a legforgalmasabb napokon hatvanezren is megfordultak Ős-Budavára falai között.

A korhű megjelenésű kulisszavárost fából, stukatúra gipszből emelték, ezért a Borsszem Jankó című élclap csak Pappendeklipoliszként emlegette. Megépítése így is több mint kétmillió koronát emésztett fel. A mulatóközpont vonzerejének növelésére, ahol lehetett, bevetették a legmodernebb technikát. A mulatónegyedet villanyfénnyel világították ki, ami naponta ötszáz koronába került. Valósággal behálózták a légvezetékek, a történelmi hangulatú utcácskákon mindenütt feltűntek az oszlopokra helyezett, tejüveg burkolatú ívlámpák. A rengeteg elektromos lámpa miatt villanyvárosként hirdették Ős-Budavárát.

A mulatónegyed – az 1891-ben elkészült osztrák Ős-Bécs mintájára – Marmorek Oszkár ötlete alapján épült, és a kivitelezést is a bécsi műépítész irányította. A részletes terveket Vidor Emil és Vogl Lajos hazai építészek készítették el, mintául véve a régi budai polgárházakat és a török kori épületeket. Belépni egy ódon hangulatú bástyakapun keresztül lehetett, amelynek hídja a néprajzi falu főutcájáról vezetett a mulatóhelyre.

Török kori mesék világa

Az akkori Európa legnagyobb, héthektárnyi területű szórakoztatóközpontja a török kori Buda hangulatát idézte fel: „Ha az Andrássy úton az állatkerti fasoron végig megyünk, nagy, hatalmas falaktól körülvett várhoz érünk. Ős-Budavára ez. A régi város itt kitárja előttünk a kapuját. A Székesfehérvári-kapu masszív rácsozatát régies ruhába öltözött szolgák fölemelik, és a lovas török előtt beléphetünk.”

A korabeli újság tudósítója így számolt be első benyomásairól: „Teljesen átadjuk a lelkünket annak az érzésnek, hogy csak végigálmodtunk vagy három századot, és ez a mi igazi városunk. Ez, amelyikbe a gyermekkori, fantasztikus álmodozások révén oly régóta vágyódtunk. Most végre ott lehettünk. A Jókai örök szép török meséinek városában. A mecset karcsú tornyú tetejéről lehallatszik a müezzin panaszos éneke, bent a mecsetben a szőnyegeken imádkoznak a dervisek. Komoly, áhítatos imába merültek. Elfelejti az ember, hogy ezek az idehozott dervisek pénzért imádkoznak, és élvezzük őket, mint a távoli Keletnek legérdekesebb idehozott alakjait.”

Hogy a török kor felidézése még hitelesebb legyen, néhány nappal a nyitás előtt, 1896. április 29-én muzulmán szertartás szerint felszentelték a mulatónegyed közepén álló mecsetet: az imádkozó dervisek „néha-néha lecsapják fejüket a földre, azután megint belekezdenek az ő panaszos sirámaikba. Sajátságos, elnyújtott melódiák, minden zengzetesség nélkül valók, és mégis meghatóak”.

A dervisek énekét és táncát követően megszólalt a mecset erkélyéről a közös imára hívó müezzin. A felszenteléshez – a törökök kérésére – kirendelték a muzulmán vallású bosnyák ezredet, s a katonákat imához vezényelték.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. ősz számában olvasható.