„És kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik – / Ők, akik örökségbe kapták –: / Ilyen nagy dolog a Szabadság?” Így szól Márai Sándor 1956 őszén New Yorkban írt verse, amelyben tökéletesen állítja kontrasztba a szabadságukért vérrel fizető népeket a szerencsésebb nemzetekkel. Összeállításunkban hét olyan felkelést mutatunk be, amelynek résztvevői a függetlenségért, az emberi jogokért vagy más magasztos eszmékért ragadtak fegyvert, ám végül elbuktak.

Harc a világ tetején

1959. március 10-re a kínai hadsereg testőrök nélkül hívta meg egy színházi előadásra a 14. dalai lámát. A tibetiek féltették vallási és politikai vezetőjüket, Tendzin Gyacót, attól tartottak, hogy a kínaiak le akarják tartóztatni, így mintegy 300 ezren gyűltek össze a láma nyári rezidenciája, a Norbulingka környékén. Habár ő nyugalomra intette híveit, az összeverődött tömeg nem oszlott fel, és a tüntetés napokon belül fegyveres felkelésbe torkollott.

A Föld legmagasabban elterülő síksága felett 1724-ben szerzett protektorátust a Kínát uraló Mandzsu-dinasztia, a XX. század első felében azonban már gyakorlatilag brit felségterületnek számított egészen 1949-ig, amikor a Kínai Népköztársaság célul tűzte ki a bekebelezését. Egy 17 pontos dekrétum belső autonómiát adott Tibetnek, késleltette a kommunista reformokat (például a földosztást), valamint a dalai és a pancsen lámát is meghagyta tisztségében, ám két keleti tartományt kínai közigazgatási egységekbe tagoltak be, ahol egyre több kínai iskola és katonai helyőrség létesült. Kham tartományban gerillaharc kezdődött, amely ellen a kínai Népi Felszabadító Hadsereg brutális eszközökkel lépett fel.

Ilyen előzmények után robbant ki az 1959. márciusi felkelés. A harcok során 86 ezer ember meghalt, a dalai láma álruhában Indiába menekült, és mintegy 80 ezren kényszerültek elhagyni szülőföldjüket. A kínai hatóságok az eseményeket a régi feudális elit lázadásának állították be. Peking feloszlatta a tibeti kormányt, a dalai láma helyére pedig Kína-barát riválisát, a pancsen lámát állították. A területet – amelyre nagyszámú kínai haderő vonult be – hermetikusan elzárták a külvilágtól, és a vallásgyakorlást is megtiltották.

A magyar mártírok

1956. október 23-a estéjén közel 200 ezer ember lepte el a budapesti Parlament előtti teret, a tüntetők kivágták a nemzeti zászló közepéből a szovjet mintájú címert, és demokratikus reformokat követeltek. Az ÁVH-sok a tömegbe lőttek, és a tüntetők még aznap ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot. A békés demonstráció szinte órák alatt népfelkeléssé, majd – a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után – fegyveres szabadságharccá változott.

Az új kormányfő, Nagy Imre tárgyalásokba kezdett a szovjetekkel, majd bejelentette az ország semlegességét. Moszkva azonban november 4-én hajnalban a Forgószél nevű hadművelet keretében hatalmas inváziós sereget indított Magyarország ellen. A főváros utcái csatatérré változtak, a barikádok mögül több ezer fegyveres felkelő nézett farkasszemet az elképesztő túlerővel.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. ősz számában olvasható.