Könyörtelenül üldözték a szolgáltató varázslókat a 17. századi Exeterben
A dél-angliai Exeter városi elöljárói a 17. században kivételes szigorral léptek fel a lakosság számára pénzért mágikus szolgáltatásokat nyújtó személyekkel szemben. A southamptoni egyetem legújabb levéltári kutatásainak eredményei alapján a fennmaradt bírósági iratok szerint a városi magisztrátus olyan enyhébb esetekben is a legkeményebb büntetéseket próbálta kiszabni, amelyek felett az ország más részein a hatóságok már nagyrészt szemet hunytak.
- Egy új kutatás a dél-angliai Exeter 17. századi boszorkánypereit és magisztrátusi iratait vizsgálta.
- A városi hatóságok szigorúan büntették a lakosságnak pénzért szolgáltatásokat nyújtó varázslókat és boszorkányokat.
- Exeter puritán vezetése szembehelyezkedett a korona és az országos bíróságok egyre toleránsabb hozzáállásával.
Mark Stoyle történészprofesszor az 1558 és 1666 közötti exeteri boszorkánypereket vizsgálva feltárta, hogy a város vezetése az 1600-as évek elején mereven szembehelyezkedett az egyre toleránsabbá váló országos joggyakorlattal. Míg a korona és a londoni fellebbviteli bíróságok egyre szkeptikusabban kezelték a boszorkányság vádját, az 1630-as évekre pedig az ilyen eljárások Angliában általában ritkává váltak, Exeter egyedülálló módon továbbra is a boszorkányüldözés fellegvára maradt. A helyi magisztrátusok, különösen a vallási buzgalmáról híres Ignatius Jurdain puritán bíró vezetésével, kíméletlenül üldözték az úgynevezett „szolgáltató varázslókat” is, akik csupán hétköznapi problémák megoldására vállalkoztak.
A bírósági feljegyzésekből kiderül, hogy ezek a helyben csak „okos emberekként” emlegetett személyek afféle mágikus magánnyomozókként működtek. Pénzért cserébe azt vállalták, hogy rejtélyes körülmények között eltűnt vagy ellopott, teljesen hétköznapi használati tárgyakat – ezüstkanalakat, ónkancsókat, kabátokat, erszényeket vagy pénzérméket – kutatnak fel természetfeletti képességeik segítségével. Bár a mágia gyakorlása országosan tiltott volt, az ügyészek Angliában többnyire nem foglalkoztak a lakosság számára ártalmatlannak tűnő és a közösség által kifejezetten igényelt szolgáltatásokkal, Exeter azonban kivételt képezett.
Az exeteri hatóságok kérlelhetetlensége és a londoni legfelsőbb igazságszolgáltatás közötti ellentétet egy 1629-es ügy illusztrálja a legélesebben. Ignatius Jurdain mindenáron börtönbe vagy vérpadra akart juttatni egy Christabel Robyns nevű özvegyasszonyt, akit azzal vádoltak, hogy varázslatot alkalmazott néhány eltűnt ezüstkanál és egy ónkancsó előkerítésére.
Az asszony szerencséjére a legfőbb királyi bíróság (Court of the King's Bench) főbírája beavatkozott, és feltehetően a gyanúsított életének megmentése érdekében magához vonta, majd megsemmisítette az eljárást. A város elöljáróinak buzgósága azonban még évtizedekkel később sem lankadt: 1666-ban például egy John Blachett nevű férfit fogtak perbe boszorkányság és varázslás vádjával, mert felajánlotta, hogy okkult módszerekkel megtalál egy helyi fogadóban elveszett fejfedőt. A vádat végül az esküdtszék nem találta bizonyítottnak, így a férfi büntetlenül távozhatott.
Egy másik, 1642-ben rögzítve fennmaradt, bizarr eset során egy takács feleségét, Anne Kinget tartóztatták le egy mágikusnak tartott lopásfelderítési praktika miatt. Az asszony egy megforgatott szitát és egy birkanyíró ollót használt egy eltűnt, tizenhárom shillinget és hat pennyt tartalmazó erszény megtalálásához, miközben hangosan felsorolta a gyanúsítottak neveit.
Mivel az eszköz állítólag csak egy bizonyos nő nevének kimondásakor perdült meg, Anne boszorkányság vádjával börtönbe került, bár végül óvadék ellenében, feltehetően csak figyelmeztetéssel szabadult. Mark Stoyle szerint ezek az esetek is rávilágítanak arra, hogy a 16. század végétől a 17. század közepéig milyen mélyen gyökerezett a boszorkányoktól való rettegés az exeteri hatóságok körében, akik számos férfit és nőt küldtek a bitófára, vagy száműztek és zártak börtönbe.
Ez is érdekelhet
A kora újkori európai boszorkányüldözések történetében Anglia sajátos utat járt be, mivel a kontinentális, démonológiai alapokon nyugvó tömeges perek helyett itt a konfliktusok gyakran a helyi közösségeken belüli, mindennapi feszültségekből eredtek. Az angol jogrendszerben a boszorkányságot elsősorban nem eretnekségként, hanem világi bűncselekményként, a közösség vagy magánszemélyek ellen irányuló ártó mágiaként értelmezték.
A polgárháború (1642–1651) zavaros időszakát leszámítva, amikor a törvényes rend felbomlása kedvezett a fanatikus boszorkányvadászoknak, az angol bíróságok többsége egyre szkeptikusabbá vált a természetfeletti vádakkal szemben. Az exeteri elöljárók kitartó szigora ebben a kontextusban nemcsak a helyi puritán elit vallási radikalizmusát mutatja, hanem a központi királyi hatalom és a helyi autonómia közötti joghatósági súrlódásokat is jelzi.
