Legsikeresebb filmjeimmel – mondjuk, azért, hogy a dolgok egyensúlyban legyenek (a Mérleg jegyében születtem) – tanulságokkal járó nagy arculcsapások jártak. (A többivel kisebbek, valamennyi mindegyikkel.) Sebaj, kárpótolt értük a sok jó, amit köszönhetek nekik. A nagy pofonokról szoktak kérdezni, külön-külön interjúkban már sokszor beszéltem róluk. Most itt az alkalom, hogy részletesen elmeséljem ezeket a történeteket, és együtt, mert úgy többet árulnak el az elmúlt korról. 

A János vitézre (bemutató 1973) az egész filmszakmát megdöbbentve másfél milliós néző volt kíváncsi az első évben. Külföldi forgalmazása annál keservesebben alakult. A szomszédos, „érintett” szocialista országok és Lengyelország átvette ugyan, de a Szovjetunió nem. Alexandrov elvtárs, a szovjet filmátvevő bizottság vezetője a kérdésre, miért nem veszik át forgalmazásra, jellemző visszakérdező választ adott: „Marcell Marcellovics – mert közben kedélyesek vagyunk, megérdeklődjük az apai nevét a kérdezőnek –, csak nem képzeli, hogy egy ilyen nacionalista, soviniszta filmet bemutatnánk a Szovjetunióban?” Kérdésemre, hogy mitől nacionalista, soviniszta a film, a magyar trikolór filmbeli lobogására hivatkozott. Arra a pontosan 10 másodperc hosszúságú jelenetre, amelyben a piros ruhás huszársereg fehér lovain a zöld törökség fölébe kerekedik, és a csatakép piros-fehér-zöld lobogóvá alakul. Azt mondtam erre: „De hiszen nincs szovjet film, amelyben ne lobogna sokkal hosszabban a Szovjetunió zászlaja!” Mire ő ellentmondást nem tűrően: „Az a proletár internacionalizmus lobogója!”

A nyugati forgalmazás másképp volt sikertelen. Két vevő jelentkezett, mindkettő szép summát fizetett a filmért, de nem juttatták közönség elé. Egy olasz milliomos magyar felesége értesült róla, hogy rajzfilm készült az ő gyerekkori kedvenc Petőfi-művéből. Rábeszélte férje urát, hogy vegye meg neki a filmet. Ha jól emlékszem, a férj 36 ezer dollárt fizetett érte, de a filmet Olaszországban sohasem mutatták be, az akkor ötvenes éveiben járó hölgy magának akarta. Még nagyobb sikernek hittük, hogy az amerikai Hanna–Barbera filmgyártó és forgalmazó kettős, a Tom and Jerryről, a Flinstonesról és a nálunk Maci Laci néven futott Yogi Bearről elhíresült rajzfilmes pár megvásárolta. Az akkor horribilisnek tartott 120 ezer dollárt fizette ki azért, hogy örök időkre megszerezze a film terjesztési jogát az angolszász nyelvterületre, és ez gyakorlatilag az egész „szabad világ” filmpiacát jelentette. Magába foglalta az USA, Kanada, az Egyesült Királyság, Írország, Ausztrália, Új-Zéland, a Dél-afrikai Köztársaság, továbbá a British Commonwealth, köztük is kiemelkedően India és Pakisztán területét, de mivel a többi ország filmvásárlói csak arra voltak kíváncsiak, amit az USA figyelemre méltóztatott, ez az egész nyugati világot jelentette. A Hungarofilm vigécei, a szocialista Magyarország filmexport-importőrjei odavoltak, mert a legmagasabb összeg 30 ezer dollár volt, amit addig filmért, Szabó István valamelyik alkotásáért kaptak. Igen ám, de kikötötték, hogy a hangszalaggal azt csinálnak, amit akarnak, a képet is átvághatják. Belementem, akkora volt a nyomás.

Polcra került János vitéz

A forgalmazásra sehol, sohasem került sor. Noha a szerződésben foglaltak szerint a jog csak addig lett volna hatályos, amíg a filmet legalább évente egy hétig vetítik valahol az USA-ban, ezt nem tudtuk ellenőrizni, és a 2001-ben megszűnt Hungarofilm Vállalat a füle botját sem mozdította annak érdekében, hogy visszaszerezze a jogokat. Valamikor a ’80-as években az amerikai Filmakadémia, az Oscar-díjat osztó intézmény, igazgatónkat, dr. Matolcsy Györgyöt és engem meghívott, hogy a Pannónia Filmstúdió filmjeiből bemutassunk egy válogatást Los Angelesben. Ekkor nyílt alkalmunk arra, hogy megnézhessük, mit művelt Hanna és Barbera a János vitézzel. Tönkretették. Tényleg átvágták egy-két ponton, de ez volt a kisebbik baj.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2016. tavasz számában olvasható.