A nyilas rendőrséget is kikezdte a Vörös Hadsereg előli menekülés
A magyarországi német megszállást követő politikai rendőrséget kutatók többnyire nem az egykorú működési iratokból: rendőrségi jelentésekből, jegyzőkönyvekből, határozatokból vagy a Magyar Királyi Belügyminisztérium (Büm) dokumentumaiból merítettek, hanem a második világháborút követően lezajlott népbírósági perek anyagaiból, illetve az 1945 utáni politikai rendőrség nyomozásai során keletkezett iratokból próbálták felvázolni az 1944-es év állambiztonságának történetét, mivel az iratállomány jórészt megsemmisült.
Az iratok nagy része megsemmisült
Számos tanulmány látott már napvilágot a magyarországi német megszállást követő politikai rendőrség témakörében. A publikációk között találni olyan dolgozatot, amely a megszállás után létrejött politikai rendőrség működésének bemutatására és az intézménytörténetre is kiterjedt. A kutatások többnyire nem az egykorú működési iratokból: rendőrségi jelentésekből, jegyzőkönyvekből, határozatokból vagy a Magyar Királyi Belügyminisztérium (Büm) dokumentumaiból merítettek, hanem a második világháborút követően lezajlott népbírósági perek anyagaiból, illetve az 1945 utáni politikai rendőrség nyomozásai során keletkezett iratokból próbálták felvázolni az 1944-es év állambiztonságának történetét.
Ennek oka az, hogy a háború alatt a Belügyminisztérium, a Budapesti Főkapitányság, valamint a politikai rendészeti osztály iratállománya jórészt megsemmisült. Azon kevés dokumentum alapján, ami fellelhető, még hozzávetőlegesen sem lehet rekonstruálni a német megszállás utáni politikai rendőrség felépítését, sem annak működését. A második világháborút követően keletkezett iratok azonban erősen magukban hordozzák genezisük körülményeit, ezért a csak másodkézből kapott adatok pontosságát és megbízhatóságát erős forráskritikával kell kezelnünk. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy a hivatkozott forrásokat az új, immáron „demokratikus” politikai rendőrség hozta létre a háborús bűncselekmények elkövetésével gyanúsított volt politikai detektívek, rendőrségi tisztviselők büntetőeljárásaiban.
A kihallgatási jegyzőkönyvek, önvallomások, jelentések és egyéb „bizonyító erejű” okiratok mind a gyanúsított bűnösségét – esetleg ártatlanságát – voltak hivatva alátámasztani, és nem az érintett rendvédelmi beosztott egykori munkahelyének objektív bemutatása volt a célja. Mégis, a második világháborút követően a politikai rendőrségen keletkezett iratanyagok majdnem egykorú dokumentumoknak tekinthetők. Nemcsak azért, mert a vizsgált időszak és a nyomozás során feltárt tények jegyzőkönyvekbe foglalása között nemritkán egy év sem telt el, hanem azért is, mert az új politikai rendőrség működésében lépten-nyomon visszaköszönnek a „jogelőd” szervezet intézményi sajátosságai.
A témával foglalkozó kutató – egyéb források hiányában – döntően az 1945 után keletkezett rendőrségi dokumentációból, az államvédelem területén szolgálatot teljesítő egykori vezetők, beosztottak szubjektív visszaemlékezéseiből leszűrt „tényadatok”-ból és a Magyar Királyi Rendőrség csekély számú megmaradt működési iratainak összevetéséből tud egy objektívnak és hitelesnek tűnő szervezettörténetet megrajzolni.
Tanulmányom az 1944. március 19-i német inváziót követően létrehozott Állambiztonsági Rendészet, majd annak megszüntetése után a Budapesti Főkapitányságba „visszaintegrált” és a nyilas hatalomátvétel után újból átalakított politikai rendészeti osztályok strukturális felépítésével foglalkozik. Az említett nyomozószerveket külön-külön, kronologikus sorrendben, a releváns szervezeti és személyi változások megjelölésével, létrehozásuktól feloszlatásuk napjáig kívánom bemutatni. Ez alól az 1944. október 16-ától átszervezett politikai rendészeti osztály képez kivételt, ugyanis e szerv intézménytörténetét csak 1944. december 25-ig követem nyomon. „Önkényeskedésem” oka elsősorban az, hogy az osztály a jelzett dátum után kettéoszlott. Kisebbik része az ostromlott Budapesten maradt és nagyjából 1945. január közepéig működött, majd állománya szétszéledt, fogságba esett. Pontos dátum nem áll rendelkezésre a különítmény megszűnéséről, és hivatalos okiratot is nehéz lenne felkutatni ezzel kapcsolatban.
A politikai rendészeti osztály nagyobb részét még 1944. december elejétől több hullámban Nyugat-Magyarországra, Bécsbe, majd a háború végén Felső-Ausztriába és Bajorországba telepítették. Az állandó hátrálás, a Vörös Hadsereg előli menekülés a politikai rendőrséget is kikezdte, ezért működésének hatásfoka fokozatosan csökkent, szervezeti keretei 1945. május elejére teljesen szétestek. A hivatalos működési, illetve feloszlatási dokumentum az „emigrált” szerv esetében sem áll rendelkezésünkre, az 1944. karácsonyi különválás után bekövetkezett személyi, szervezeti változások rekonstruálása csak rendkívül hiányos módon lehetséges. A vonatkozó források ezen időszak szervezettörténeti eseményeit csak hézagosan adják vissza, így a legkésőbbi időpont, amíg az osztály strukturális kereteit teljes bizonyossággal tudni lehet, 1944. december 25.
A dolgozatnak nem célja az említett politikai nyomozó szervek munkájának, működésének teljes körű ismertetése, sem a nyomozások eseménytörténeti leírása. Itt csak azt kívánom elérni, hogy hozzávetőlegesen képet kapjunk a politikai rendőrség szervezeti felépítéséről, az 1944. március végétől bekövetkező strukturális átalakításáról, a jelzésértékű személyi és szerkezeti változásokról. Dolgozatom döntő hányadában az egykori detektívek ellen a második világháború után lefolytatott büntetőeljárások jegyzőkönyveire, a Péter Gábor-féle politikai rendőrségen felvett visszaemlékezésekre, feljegyzésekre és az (ön)vallomásokban foglaltakra támaszkodik.
Elkülönülnek a funkciók
A Sztójay-kormány belügyminisztere, Jaross Andor 119/1944. BM. VI. res. számon 1944. március 28-án kibocsátott rendeletével új, országos hatáskörű politikai nyomozó szervet hozott létre. A jogszabállyal a Magyar Királyi Állambiztonsági Rendészetet (ÁR) kivonták a Budapesti Főkapitányság közvetlen alárendeltségéből, és a belügyminiszter, illetve a rendvédelmi szervek felett diszponáló Baky László belügyi államtitkár közvetlen irányítása alá helyezték. A korábbi nyomozások koordinációjában kulcsszerepet játszó Államvédelmi Központ (ÁvK) névleges befolyása a politikai rendészet terén ugyan megmaradt, de az új belügyi vezetés maga sem tartott igényt a „keresztesfischeri” szervezet gyámkodására, így az ÁR-nek nem kellett figyelembe venni az ÁvK utasításait. A nyomozóegység a főkapitányság politikai rendészeti osztályának jogutódjaként, de jelentősen kibővített feladatkörökkel és személyi állománnyal kezdte meg a működését. Vezetőjének a szélsőjobboldali szimpátiájáról közismert Hain Péter detektív-főfelügyelőt nevezték ki.
Az egykori „mesterdetektív” irányítása alá tartozó alakulat a pártok és politikai szervezetek ellenőrzését végző hagyományos politikai és államrendészeti „vonalak” mellett több olyan szakterületet is magába olvasztott, amelyek működése a 20. század közepének kiterjedtebb állami szerepvállalására, a modern titkosszolgálatokra jellemző titkos információgyűjtő tevékenység általános elterjedésére utalnak. Ilyen volt pl. az állambiztonsági célból a lakosság széles rétegei körében végzett bizalmas kutatómunka, a társadalom politikai arculatának teljes körű feltérképezése, illetve politikai orientációjának befolyásolása.
A társadalom különböző alrendszereit érintő titkos információgyűjtés az új szervezetben funkcióját tekintve elkülönült a nyílt nyomozati munkát is magában foglaló politikai rendészeti feladatoktól. Ez utóbbi elsősorban a büntetőeljárás bevezetésére és a későbbi bírósági perben felhasznált bizonyítékok – nyílt és bizalmas eszközökkel, illetve módszerekkel történő – rögzítésére, összegyűjtésére koncentrált, míg az előbbi kizárólag az operatív felderítő- és feldolgozómunkával volt megbízva, és fő feladata nem a bűnvádi eljárás „kisegítése”, hanem az állambiztonságot működtető kormányzati elit tájékoztatása volt. A „vegytiszta” titkosszolgálati munka szervezeti szeparációjának figyelembevételével az Állambiztonsági Rendészetet a modern polgári titkosszolgálatok korai elődjeként is értékelhetjük.
Új elem volt továbbá az addig csak a Honvéd Vezérkarnál létező szabotázselhárítás és a magyar állambiztonsági szervek korábbi működésétől idegen, faji, biológiai alapú zsidóellenes rendészet meghonosítása is. Az ÁR vezetésében, beosztotti állományában több szélsőjobboldali érzelmű detektívet és a nyilas pártok jó néhány hívét megtalálni. A szerv mindennapi működését egy nemzetiszocialista jellegű állambiztonsági doktrína határozta meg, amely nemcsak az illegális kommunistákat vagy a német bevonulást követően életbe léptetett törvények alapján üldözött zsidóságot, hanem az összes betiltott németellenes párt tagjait és a kormányzat által „antifasiszta velleitásúnak” tekintett mozgalmak szimpatizánsait is a felszámolandó kategóriaként jelölte meg. A szervezet szinte mindegyik nyomozócsoportja a németek megrendelésére dolgozott, detektívjei közül számosan a Harmadik Birodalom háborús érdekeinek kiszolgálóivá és legfanatikusabb végrehajtóivá váltak. A közvélemény által csak „magyar Gestapó”-nak nevezett szerv a szemléletmódjában és a szervezeti felépítésében is a német politikai rendőrség követője lett.
Detektívtestületnél ismeretlen struktúra
Az Állambiztonsági Rendészetnél dolgozó detektívcsoportokat – a német biztonsági szolgálatok, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA – Reichsicherheitshauptamt) szervezési mintája alapján – nem főcsoportokba, hanem osztályokba és alosztályokba tagolták be. Ez a struktúra a detektívtestületnél ismeretlen volt, addig csak a rendőrségen belül a hatósági jogkört gyakorló fogalmazás- és felügyelőkarbeli tisztviselőket tömörítő központi ügyosztályoknál létezett. Az Állambiztonsági Rendészet irányítói azonban nem ezt a rendezőelvet követték, hanem az RSHA strukturális szerkezetét vették át.
Az ÁR négy osztályból és több közvetlen detektívcsoportból álló nyomozószerv-központját a Svábhegyen lévő – korábban zsidó tulajdonú – üdülő- és panzióépületekben alakították ki. Ugyanitt voltak megtalálhatók a német titkosszolgálatok (köztük a politikai rendészeti munkáért külföldön felelős Biztonsági Szolgálat: SD – Sicherheitsdienst) magyarországi kirendeltségei is. Az ÁR mindazonáltal nem tudta egy az egyben lemásolni az RSHA struktúráját, mivel a német államvédelmi szerv hatásköre jóval több rendvédelmi szakterületre; így a bűnügyi rendőrségre, a külföldi hírszerzésre és az operatív technikai szakszolgálatra is kiterjedt.
Hain egyelőre megelégedett a totalitárius diktatúrák kezdeti szakaszára jellemző állambiztonsági modell szervezeti elkülönítésével, ezért nem kívánta az említett szakterületek azonnali bekebelezését. A meglévő szervezeti kereteket viszont állandóan „feszegette”. Jaross Andor szerint Hain folyamatosan előterjesztéseket tett neki a rendőrség átszervezésével kapcsolatban, hogy a politikai rendészet területén minél nagyobb hatáskört és egyeduralkodó pozíciót érhessen el. Tervét sem a belügyminiszter, sem az államtitkár nem nézte jó szemmel, de hatalmi allűrjei kiváltották a politikai nyomozásokban meghatározó szerepet játszó csendőrnyomozók ellenérzéseit is. Az ÁR struktúrája, hatásköre így Hain 1944. júniusi bukásáig nagyjából változatlan maradt. A szervezet fő részeit alkotó osztályok ügykörük alapján alosztályokra, az alosztályok detektívcsoportokra tagozódtak. A csoportok külön-külön nagyjából 8–12 fővel működtek.
Az új kormányzati rendszer diktálta államrendészeti elképzelések minél gyorsabb megvalósítása érdekében több tucat detektív érkezett a főkapitányság bűnügyi osztályáról, illetve a vidéki rendőri szervektől. Az újdonsült rendőrfőnök már rögtön a német bevonulást követően hozzálátott a szervezet beosztottjainak kiválasztásához, és a „legjobb minősítésű detektívek” áthelyezését kérte a budapesti főkapitánytól, ugyanakkor számos, valamilyen okból megbízhatatlannak tartott detektívet helyeztetett át a politikai osztályról a bűnügyi osztályra és a kerületi, városi rendőrkapitányságok állományába. A létrehozók szándéka az volt, hogy a politikai nyomozások egy 250–260 fős, túlnyomórészt detektívekből álló elitalakulathoz tartozzanak. A detektívek kiképzési, fegyelmi és személyi ügyeinek intézésében országos hatáskörrel rendelkező Szrubián Dezső detektívfőnöknek szinte semmilyen beleszólása nem volt az áthelyezésekbe. A politikai rendőrségen szolgálatot teljesítő detektívekkel ténylegesen Hain rendelkezett, a detektívtestület autoritása formálissá vált az Állambiztonsági Rendészet felállításával.
A személyek kiválasztásában a szakmai szempontok és a politikai megbízhatóság egyaránt szerepet kaptak. Hain Péter elképzelése az volt, hogy a magyar Gestapo kizárólag a kezelői karhoz tartozó detektívekből rekrutálódjon. Ez irányú törekvését a szervezet zsidóügyeinek teljhatalmú vezetője, Koltay László detektívfelügyelő is alátámasztotta, amikor kijelentette, hogy a főnöke egyértelműen a fogalmazói kar „kiküszöbölésére” törekedett és hosszú távon csak jogvégzett detektíveket kívánt alkalmazni. Ugyanezt erősítette meg Koltay egyik csoportvezetője, Szalóki Flórián is, amikor vallomásában kitért arra, hogy Hain a fogalmazáskar-beli tisztviselőket detektívekkel akarta kiváltani. Az ÁR személyzeti politikájának kialakítására jelentős hatást gyakorolt a rendőrség és a csendőrség között mintegy másfél évtizede dúló állambiztonsági rivalizálás.
Varga Krisztián teljes cikke a Betekintő 2012/4. számában található.
