A lánchídi csata

„A magyar történelem egyik kiemelkedő eseményére, az 1848-1849-es polgári forradalom és szabadságharc kezdetét jelentő március 15-re emlékeztek szombaton országszerte. Ifjúmunkások és diákok, fiatalok és idősebbek tízezrei koszorúzási ünnepségeken, nagygyűléseken adóztak tisztelettel a történelmünket alakító forradalmár elődök emlékének” – számolt be az 1986. március 15-i állami ünnepségekről a két nappal később, március 17-én megjelenő Népszabadság. A fiatalok vezette rendszerellenes tüntetésről még véletlenül sem tett említést a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja, de az esti filmhíradó sem tudósított a történelembe „lánchídi csataként” bevonuló eseménysorozatról. A 25 évvel ezelőtt történtek azonban mérföldkövet jelentettek március 15. megítélését illetően.

Az 1848-as forradalom napját 1951-ben törölték a nemzeti ünnepek sorából, majd 1956 decemberében ugyan iskolai és hivatali ünnepnappá nyilvánították, de 1957-től ismét a hétköznapok sorába száműzték. Március 15-ét végül a Fidesz 1988. október 6-ai petíciója nyomán az év decemberében nyilvánította munkaszüneti nappá a magyar Országgyűlés.

A Kádár-korszak első március 15-i rendszerellenes megmozdulására 1971-ig kellett várni, amikor ismeretlenek kigyomlálták a vörös papírzászlókat a nemzetiszínűek mellől a Petőfi-szobornál. Rá egy évre fővárosi fiatalok próbálták fölkeresni a történelmi emlékhelyeket, de a rendőrség megakadályozta, hogy a Batthyány-örökmécseshez eljussanak a spontán ünneplők, akik így végül a Kossuth-szobornál gyűltek össze. A tömeg este a Várba vonult, de a rendőrség nagy erőkkel kiszorította a tüntetőket, ötszáz embert őrizetbe vettek, több száz fiatalt pedig kizártak az egyetemekről és a főiskolákról.

1973-ban a rendőrök a Ferenciek terén támadtak gumibotokkal az ünneplőkre, és ismét több száz fiatalt vittek be – először történt meg, hogy a hivatalos sajtó hírt adott a spontán megmozdulásokról. Tíz éves szünetet követően, 1983-ban a tömeg egy része a Nemzeti Múzeumnál megtartott központi ünnepségről a Petőfi térre vonult. Mivel azonban nem tudtak eljutni a Batthyány-örökmécsesig, a Szabadság tér-Kossuth tér irányába folytatták útjukat a tüntetők; itt ismét oszlatásra került sor, több embert őrizetbe vettek.

Ungváry Krisztián egy 2007-es tanulmányában hívta fel a figyelmet, hogy 1986-ban nem is Budapest, hanem Szeged számított problémás városnak. A szegedi III/III-as kirendeltség akkor így fogalmazott: „a belső ellenség által befolyásolt fiatalok a hivatalos március 15-ei események megzavarására törekednek és politikailag káros cselekmények elkövetésétől sem riadnak vissza”. Miután megtették a szükséges operatív intézkedéseket, nem is fordult elő rendzavarás a Csongrád megyei városban.

Az 1986. márciusi események leghitelesebb tudósítója a demokratikus ellenzék illegálisan terjesztett lapja, a Beszélő című szamizdat kiadvány volt. A lap így számolt be az eseményekről: „A Petőfi-szobornál, a saját kedve szerint ünneplő fiatalság szokásos gyülekezőhelyén hangszórók recsegő indulói várták az odasereglőket. A Petőfi tértől a Vigadóig további zenével fűszerezett vidám kirakodóvásár foglalta el a helyet (…) Az összegyűlt tömegből alakult menet tinédzserek vezetésével déli 12 óra után néhány perccel énekelve, a Nemzeti Dalt szavalva megindult az Apáczai Csere János, s tovább, az Akadémia utcán át a Kossuth szobor felé. Legalább 3 ezren vonultak.

Ezen az úton történt az első incidens is. Diószegi Olga bölcsészhallgatót, aki ismerőseitől pénzt gyűjtött Nagy Jenő, az ABC-kiadó vezetője számára, valaki beszélgetve elegyedve vele a sor végén marasztalta, s mikor a tömegtől leszakadtak, két nagydarab civil lépett hozzájuk, megragadták a lányt, és a földre lökve vonszolták egy rendőrautó felé (…)

A Kossuth-szobornál nem üvöltöttek hangszórók, viszont óriási volt a rendőri készültség. A menet éléről 20-25 fiú és lány hatalmas nemzetiszínű transzparenssel, és Kossuth-címeres 48-as zászlóval felállt a szobor talapzatára, felhangzott a Himnusz, a Szózat, majd a székely himnusz. Azután valaki a tömegben vándorló gépelt papírlapok egyikéről felolvasta Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. versét (…) Ezután egy fiatalember állt elő, és bejelentette a tömegnek Diószegi Olga elhurcolását.

A menet továbbment a Batthyány-örökmécsesig. Itt 1 órára hivatalos ünnepséget szerveztek; a tér tele volt civil rendőrrel, hangszórók üvöltöttek. A tömeg megkísérelte egy Himnusz erejéig túlharsogni, aztán gyorsan továbbment a Néphadsereg utcán és a Margit-hídon át Budára, a Bem-szoborhoz. A hídon vagy 5 ezren vonultak. A rendőrautók és motorosok végig követték a menetet, de párhuzamos utcákon, s csak néha mutatták magukat egy-egy keresztutca torkolatában. Ilyenkor taps és fütty harsant fel, néha egy-egy „emberrablók” kiáltással. Szórványosan jelszavak is hangzottak: „Éljen Magyarország”, „Éljen Erdély”, s egy-egy pont a nevezetes 12-ből: „Sajtószabadságot”, „Unió Erdéllyel”. (…) A rendőrök nem avatkoztak be, hagyták az úttesten vonulni a menetet”.

A tüntetők a Bem-szobor után a Batthyány tér felé vették az irányt, de ott a felsorakozó rendőrök ellenállásába ütköztek. Itt tömeges igazoltatásra került sor, sokak személyijét elvették. A BRFK Közbiztonsági Osztályának vezetőjével, Pongor Sándor ezredessel készült interjúból kiderült, hogy ez akkor – mint az ezredes fogalmazott – „praktikus döntésnek” számított, jóllehet az intézkedés törvénytelenségéhez semmi kétség sem férhet. Pongor visszaemlékezése szerint annyi embert kellett igazoltatni, hogy – más megoldás nem lévén – a rendőrök a felsőbb utasításnak eleget téve sorra elvették az emberek igazolványait.

Így folytatódik az események leírása: „Este hét óra körül gyülekezünk a Petőfi-szobornál. Többen gyertyával érkeznek, előkerül néhány fáklya és nemzetiszínű zászló is (…) A résztvevők nemsokára együtt indulnak el a Váci utcán a Vörösmarty tér felé (…) A Vörösmarty téren a szökőkútnál a szokásos éneklés kezdődik el, de csak halkan, szelíden, mintha a félelem szorongatná a torkokat. Feszültség van a levegőben, aggodalom tükröződik a tekintetekben”.

Az egyik résztvevő szerint akkorra már kialakult a független séta gyakorlata, s a tervek szerint a Petőfi-szobortól a Batthyány-örökmécseshez, onnan pedig a Bem-szoborhoz vonultak volna a tüntetők, 1985-höz hasonlóan, amikor a rendőrök szó nélkül kísérték őket (az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor a Budapestre összehívott Európai Kulturális Fórum miatt nem avatkozott közbe a rendőrség.) Egy évvel később azonban radikális fordulatot vettek az események, ami – ugyan már délben jogtalanul lefoglalták a tüntetők személyi igazolványait – estére csúcsosodott ki.

„Az Október 6. utcát lezárják előlünk, csak a József Attila utcán haladhatunk a Duna felé. Kiérünk a Roosevelt térre. A teret a BM körül mindenütt lezárták. Az élen azt mondják, és lehetséges, hogy az információ Nagy Imrétől ered: a hídon nyugodtan átmehetünk. A híd üres. Az úttesten és a járdán halad az időközben erősen megfogyatkozott tömeg. A budai hídfőhöz közeledve vesszük észre a rendőrkordont a túloldalon. A rendőrség nagy erőkkel vonult fel, és az egész Clark Ádám teret lezárta. (…) A menet megáll. Fordulnánk vissza, de a pesti oldalon is motoros rendőrök zárják le a hidat. Hát persze! Harapófogóba kerültünk (...) Jó néhányan igazoltatás nélkül jutnak át a kordonon, nyilván a beépített káderek. A járda két szélén rendőroszlop indul meg, és szedik össze a személyiket. Utána mehetünk, csak a rendőrsorfal között át, egyesével. (…) Gumibotok sújtanak le arra, akinek nem tetszik a képe, néhányunkat pedig azért verik el, mert nincs mit odaadniuk, hisz már délben elvették a személyit tőlük. Kifejezetten utaznak a hosszúhajúakra, durván becsmérlik őket. Látom, ahogy leérek a hídról, hogy két rendőr magával hurcol egy fiút a híd alatti átjáróba, és ott kegyetlenül ütlegelik, amíg a földre nem terül”.

A rendőrség mintegy 500 személyi igazolványt gyűjtött be, fél kilencre a Lánchíd környékét is kiürítették, Diószegi Olgát pedig kilenckor – több órán át tartó kihallgatás, fenyegetés és fogság után – kiengedték a Tolnai Lajos utcai főkapitánysági épületből. A hatóságok figyelmét az keltette fel, hogy Diószegi Olga, az Égtájak között című periodikum munkatársa Nagy Jenőnek, az ABC-Kiadó vezetőjének gyűjtött pénzt; a hölgy a Dohány utcai zsinagógánál találkozott néhány barátjával, és ott egyeztek meg az akció részletei felől. (ekkor szabadult dr. Pákh Tibor is, akit reggel a lakása előtt fogtak el és vittek a II. kerületi kapitányságra. Pákh Tibort 1985. március 15-én a menetből akarták elhurcolni, de a fiatalok ezt megakadályozták.)

Az elkobzott személyi igazolványokat a március 24-én kezdődő héten a középiskolásoknak maguk az iskolaigazgatók osztották ki, dörgedelmes intelmek kíséretében. A rá következő héten kezdték megkapni személyi igazolványukat az egyetemisták és a dolgozók. Többen szabálysértési határozatokat kaptak kézhez: 500, 1500 és 3000 Ft-os, tárgyalás nélkül kiszabott pénzbüntetéseket kézbesítettek a hatóságok. Március 24-én húsznál több aláírással az alábbi nyílt levél indult útjára: A „Március 15.” Polgárjogi Mozgalom nyílt levele a Budapesti Rendőrkapitányság részére. A levél szerzői tiltakoztak a jogsértő rendőri provokációk és atrocitások, valamint a személyi igazolványok jogtalan bevonása ellen, ami szerintük az állampolgári és emberi jogok durva megsértésével ér fel. A levél aláírói követeléseik elmaradása (a személyi igazolványok haladéktalan visszaszolgáltatása) esetére állampolgári engedetlenségi mozgalmat helyeztek kilátásba.

A brutális fellépésre Berecz János agitprop. titkár és Harangozó Szilveszter III. főcsoportfőnök adott utasítást – írja Ungváry. A kivitelezés egyik felelőse Vörösmarti Mihály ezredes, a Forradalmi Rendőri Ezred parancsnoka volt. Az állambiztonság jelentéseiben a napról a következőket örökítették meg: „Az ún. radikális ellenzék jelentős szerepet játszott a március 15-i rendbontás előkészítésében. (…) Márciusi üzenet címmel nyíltan ellenséges röpiratokat készítettek, melyet az ünnep előtti napokban és az ünnepi rendezvényeken akartak terjeszteni. Szerveink néhány nappal korábban végrehajtott akciója ezt csaknem teljes egészében meghiúsította. A március 15-i rendzavarásnál több aktivista vett részt, egyesek a háttérből irányították az eseményeket”.

A történész szerint a márciusi ünnepségek kapcsán állandósult atrocitások részben abból adódtak, hogy az állambiztonsági vezetők zöme semmilyen szakirányú felsőfokú végzettséggel nem rendelkezett, így a vezetők sem a tömegoszlatáshoz, sem az igazoltatáshoz nem értettek, tudatlanságukat pedig felesleges brutalitással vezették le. A belügyi szervek elbizonytalanodását a néhány hónappal későbbi október 23-ára készülődés is jelezte, az oszlatás körüli anomáliákat ráadásul az október 17-én megtartott főkapitányi értekezleten Ladvánszky Károly, az ORFK parancsnoka, belügyminiszter helyettes is szóvá tette.

Pongor visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hogy ugyan ő gumibot használatra nem adott utasítást, a rendőri túlkapások ettől függetlenül még előfordulhattak. Az ezredes arra a kérdésre, hogy vajon miként történhetett meg az, hogy a résztvevők közül senki sem emlékszik oszlatási felszólításra, Pongor cinikusan így felelt: „Az egység parancsnokának ez volt a házi feladata. Hogy aztán ki hallotta? A régi technika annyira rossz volt, hogy még a mellett álló sem biztos, hogy hallotta”.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

ősz
Múlt-kor magazin 2011

• A hódolat ünnepe
• Liszt: a kompozítor
• Szeretni kell, ennyi az egész
• Megjelent a Múlt-kor magazin őszi száma
• Tutanhamon utolsó őre
• Horthy és Gömbös: két kultuszteremtés Magyarországon
• Liszt Ferenc furcsa famíliája
• Liszt: a szívtipró