Európai szövetség okozta az indián birodalmak vesztét

Azok az indiánok, akik először találkoztak az angol gyarmatosítókkal, sokkal kifinomultabbak és intelligensebbek voltak, mint ahogy azt korábban gondoltuk.

Jó eséllyel tárgyaltak az indiánok

1621. március 22-én különös találkozóra került sor Új-Angliában a bennszülött indiánok és az európai gyarmatosítók között. Az indián küldöttséget egy zavarba ejtő hármas vezette: Massasoit, a délkelet-massachusettsi wampanoeg szövetség nagyfőnöke, Samoset, az északi törzsek nagyfőnöke, és Tisquantum, akit Massasoit fogoly-tolmácsként hozott magával. Massasoit kitűnő politikus volt, de a népét érő sorscsapásokat ő sem tudta elhárítani. A törzs akkorra vészesen meggyengült, és attól lehetett tartani, hogy ősi ellenségeik lerohanják őket. Az egyetlen megoldást a tenger felől érkező idegenek jelentették.

Az európaiak körülbelül egy évszázaddal azelőtt érkeztek először Új-Anglia partjaira. Fura lények voltak, akik sok mindenhez nem értettek, ami a bennszülöttek számára alapvető volt, de gyönyörű csecsebecsékkel rendelkeztek, amelyeket el lehetett cserélni. Az indiánok idővel megtanulták, hogy miként kezeljék az idegenek jelenlétét. A wampanoeg törzs kereskedett velük, de csak korlátozott mozgási lehetőséget biztosított a számukra. A szárazföld belsejében lakó indiánoknak nem engedték meg az európaiakkal történő közvetlen kereskedést. A vészterhes időkben Massasoit úgy döntött, hogy szövetséget köt az európaiakkal: megengedi nekik, hogy korlátlan ideig a földjén maradjanak, ha azok segítenek az ellenséges törzs elleni harcban.

Tisquantum nagyjából másfél évvel azelőtt bukkant fel Massasoit falujában. Folyékonyan beszélt angolul, mivel több évet töltött az európaiak között. Massasoit azonban nem bízott benne. Samoset néhány héttel korábban érkezett Maine melletti otthonából egy angol hajón. Ő is elég jól értett angolul, ezért először ő tárgyalt az idegenekkel.

1621. március 17-én Samoset egyedül és fegyvertelenül jelent meg az angolok szegényes telepén. Rövid tárgyalás után ajándékokkal távozott, majd nem sokkal később visszatért, de már öt férfi társaságában. A tárgyalások ismét eredménytelenek voltak. Március 22-én Samoset és Tisquantum folytatták a puhatolózást, de nem jutottak semmire. Közben Massasoit és az emberei is megjelentek a közeli folyó partján, mire az európaiak visszavonultak. Az egyik Winslow nevű idegen túszként ajánlotta fel magát, mire Massasoit, Tisquantum és még 20 fegyvertelen indián besétált az idegenek Plymouth-nak nevezett falujába, és tárgyalni kezdtek. A találkozó a mai napig az amerikai történelem egyik fontos mérföldköve.

Tisquantum (vagy más néven Squanto) szerepe a történetben igen érdekes: a döntő jelentőségű találkozó után Plymouth-ba ment, és élete hátralévő részét ott töltötte. Ez idő alatt megtanította a zarándokokat a különböző mezőgazdasági módszerekre, amelyek létfontosságúak voltak a túléléshez. Azt azonban soha senki nem kérdezte meg, miért is segített Tisquantum azoknak, akik elfoglalták szülőföldjét. Ugyanez vonatkozik Massasoit európaiakkal kötött szövetségére is, amely rövid távon ugyan előnyös lehetett a wampanoagok számára, de hosszú távon a pusztulásukhoz vezetett.

A gyarmatosítók az isteni gondviselés megnyilvánulásának tekintették az indián ellenállás elmaradását, a későbbi magyarázatok pedig az európai technológiának tulajdonították az európaiak sikerét. Az eddig uralkodó nézetek szerint az őslakosok sorsa előrelátható volt, hiszen nem állíthatták meg a gyarmatosítást. Az 1970-es években azonban olyan kutatások kezdődtek, amelyek már nem  tartották gyámoltalan és jelentéktelen embereknek az indiánokat. "Az indiánok megpróbálták irányítani a sorsukat, és gyakran sikerrel is jártak, de meg kellett tanulniuk, hogy a következmények nem olyanok voltak, amiket vártak."

Őslakosok segítették a gyarmatosítást

Tisquantum (Manitu dühe) valószínűleg nem ezt a nevet kapta születésekor, és nem is gondolt magára indiánként. Patuxet polgárának tekintette magát, amely a mai Kelet-Massachusetts és Rhode Island területén fekvő tucatnyi település egyike volt, amely csatlakozott a wampanoag szövetséghez. A wampanoagok egy algonkin nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszéltek. Az új-angliai tengerpartot nevezték Massachusetts-nek, olyan helynek, ahol a Nap felkel, az itt élők pedig az Első Fény fiai voltak.

10 ezer évvel ezelőtt New England területe még szinte lakatlan volt, mivel vastag jégréteg borította. A jég visszahúzódásával lassan benépesült, de i.e. 1000-ig egyáltalán nem volt vonzó hely a betelepülők számára. Ettől kezdve viszont lassan növényekben gazdag területté változott. Az i.sz. első évezred körül már rengeteg közösség élt errefelé, amelyik mindegyike sajátos kultúrával rendelkezett. A szárazföld belsejében élő vadászoktól eltérően a tengerparton lakók nem nagyon hagyták el az otthonaikat, legfeljebb a téli viharok és a dagály elől húzódtak egy kicsit beljebb.

A Mayflower érkezése

Ilyen település volt Patuxet is, ahol Tisquantum született. A terület gazdag volt erdőkben, halakban és szárnyasokban. A vetunak nevezett kunyhó jól tartotta a meleget és száraz volt. Ételeikben fontos szerepet játszott az édes, ízletes és kiadós kukorica, amelyet sokféleképpen készítettek. Az európai telepesek leírásai szerint a wampanoag családok összetartóak voltak, és szeretetben éltek. A gyerekek sokkal szabadabban és boldogabban nőttek fel, mint európai társaik, akiket már 7 évesen munkára fogtak. A nevelés középpontjában a jellemformálás állt: minden nőnek és férfinak bátornak, szívósnak, becsületesnek és türelmesnek kellett lennie. A kamaszfiúknak egy évet egyedül kellett tölteniük az erdőben egy íjjal, fejszével és késsel felszerelkezve.

Tisquantum nevelése valószínűleg még ennél is szigorúbb volt, mert egyfajta testőrnek választották ki a nagyfőnök mellé. Meg kellett tanulnia elviselni a fájdalmat. A falut a nagyfőnök irányította, aki bíráskodott, adót szedett be, háborút indított, gondoskodott az özvegyekről és árvákról, valamint kiosztotta a földeket. A 16. században a területen mintegy 100 ezer őslakos élt, legtöbbjük a tengerparti közösségekben. Egyre inkább elterjedt a mezőgazdaság, ami feszültségekhez vezetett az egyes törzsek között. Gyakoriak voltak a fegyveres konfliktusok, de ezek európai mércével mérve rövidek és mérsékeltek voltak, és sohasem a hódítás vezette őket. A településen belül a család és családi szokások uralkodtak, de az ezen kívüli világ zavaros és állandóan változó volt. Az európaiak tehát egy ilyen területre érkeztek meg.

Az angol hajók már az 1580-as évek elején elérték Új-Foundland partjait. Az Első Fény fiairól szóló első leírást az olasz Giovanni da Verrazzano készítette 1523-ban, amikor észak felé hajózott, hogy utat találjon Ázsia felé. A bennszülöttek magabiztosan és félelem nélkül fogadták őket. Nagyfőnökük olyan tekintélyes és "csodálatos felépítésű volt, hogy azt alig tudom szavakba önteni". Minden más leírás is egészséges, jó felépítésű emberekről szól. Az őslakosok sokkal erősebbek és egészségesebbek voltak, mint a hódítók, akiket lenéztek. Az indiánok szerint az európaiak gyengék, szexuálisan megbízhatatlanok, gonoszak és iszonyúan büdösek voltak.

A 17. században az európaiak már állandó látogatók voltak Amerika keleti partjainál. Angolok, franciák, spanyolok és portugálok érkeztek az Újvilágba, és mindannyiuknak az volt a véleménye, hogy a terület sűrűn lakott és jól védett. Sokáig nem sikerült települést létrehozniuk, mert az indiánok elkergették őket. 1614-ben azonban erre vetődött John Smith, aki éppen egy sikertelen bálnavadászatról tért vissza. Patuxet nagyfőnöke megengedte neki, hogy partra szálljon, így megcsodálhatta a kerteket, gyümölcsösöket és kukoricaföldeket. A látottakról térképet készített, amelyet megmutatott Károly hercegnek, és engedélyt kért arra, hogy az indián településeknek angol nevet adjon. Így lett Patuxet Plymouth, és a terület Új-Anglia.

Smith ott maradt helyettese, Thomas Hunt, azonban nem volt ilyen békés. Több tucat indiánt a hajójukra csaltak, és foglyul akarták ejteni őket. Amikor azok védekezni próbáltak, vérfürdőt rendeztek közöttük. A 19 túlélőt, köztük Tisquantumot, magukkal vitték Európába. Hunt akciója szövetségre késztette az indiánokat az idegenek ellen, ami háborúba torkollott. Az európaiak lőfegyverei ellenére az indiánok félelmetes ellenféllé váltak.

A Mayflower zarándokai nem fogadták el John Smith segítségét, amikor elindultak Amerikába. Ennek következtében több hétig vesztegeltek Cape Cod partjainál kikötőhelyet keresve. Amikor végre partra szálltak, újabb problémákkal kellett szembesülniük: nem tudtak élelmet termeszteni, eszközeik pedig nem voltak alkalmasak a halászatra. A Mayflower 102 utasának csak a fele élte túl az első telet. És a másik felének hogyan sikerült? Úgy, hogy kirabolták az elhagyott indián falvakat és sírokat.

A feltartóztathatatlan invázió

A zarándokok felkészületlensége nem volt egyedi jelenség, hiszen a francia és spanyol expedíciókat a kemény élethez szokott katonák alkották. Az angol utakat viszont vakmerő kapitalisták pénzelték a gyors pénzszerzés reményében. Nem vették figyelembe az időjárási viszonyokat, és olyan embereket küldtek, akik egyáltalán nem értettek a mezőgazdasághoz. Az első angol telepeseknek csupán az indiánok jótékonysága miatt sikerült a túlélés.

A Mayflower utasai is az indiánoknak köszönhették életüket, és ekkor hallották Tisquantum történetét is. Manitu dühe és elrabolt társai útjáról nem maradt feljegyzés, bár valószínűleg hat hétig tartott. A spanyolországi Malagában kötöttek ki, ahol Hunt el akarta őket adni rabszolgának. Tisquantumot és néhány társát katolikus papok mentették meg, akik ellenezték az indiánok elleni brutalitást. A rendkívül leleményes Tisquantumnak sikerült rábeszélnie őket, hogy engedjék vissza hazájába.

Londonba került, ahol megtanult angolul, és végül sikerült visszatérnie, igaz közel kétezer kilométerre Patuxettől. Mivel a szárazföldön veszélyes lett volna, hajóval tette meg az utat otthonáig. Ami azonban ott fogadta, megdöbbentő volt: az egykor sűrűn lakott falvak elnéptelenedtek, mindenütt temetetlen holtak hevertek. Néhány túlélő és Massasoit mesélte el a történteket.

Az európaiak egy betegséget hurcoltak be, ami valószínűleg a romlott élelmiszer okozta vírusos hepatitisz lehetett. A járvány 1616-ban kezdődött és három évig tartott elpusztítva Új-Anglia lakosságának 90%-át. Massasoitnak csupán 60 embere maradt, és az egykor 20 ezer embert számláló szövetség is 1000-re zsugorodott. A wampanoagok és a zarándokok is úgy vélték, hogy a betegség az isteni akarat jele volt. Az indiánok meg voltak győződve arról, hogy isteneik elhagyták őket. A zarándokok pedig úgy értelmezték a járványt, hogy isten helyet készített számukra az újvilágban.

Tisquantumnak már nem volt otthona, ezért visszatért Maine-be, de mivel a fehérekkel sem akart maradni, ismét visszament Massachusettsbe. Útközben azonban elfogták, és Massasoid foglya lett, akinek telebeszélte a fejét az európaiak városairól és hatalmáról azt sugallva, hogy velük ismét megszilárdíthatja a hatalmát az ellenséges törzsek ellenében. Amikor Massasoit hírét vette, hogy idegenek telepedtek le Patuxetben, figyelni kezdte őket, és már fontolgatni kezdte a szövetség gondolatát.

Massasoit ekkor felajánlotta, hogy békén hagyja a telepeseket, cserébe pedig segítséget kért az ellenséges törzsekkel szemben. A két rossz közül az általa kisebbnek vélt rosszat választotta, ami később végzetes döntésnek bizonyult. Amikor a zarándokok ugyanis már biztonságban érezhették magukat, megülték az első hálaadás ünnepét. Az ünnepségen Massasoit is megjelent embereivel. A kezdeti feszültség után végül együtt fogyasztották el az ünnepi ételeket.

Tisquantum a túlélésért küzdött és nélkülözhetetlenné tette magát a zarándokok között. Hogy mindezt miért tette? Ambiciózus tervet dédelgetett: a túlélőkkel helyre akarta állítani az egykori indián közösséget Plymouth közelében, amit a wampanoag szövetség központjává kívánt alakítani, és meg akarta szerezni a nagyfőnöki címet. E nagyszabású cél érdekében még attól sem riadt vissza, hogy kijátssza egymás ellen az indiánokat és az angolokat. Az indiánokat arról próbálta meggyőzni, hogy jobban meg tudná őket védeni, mint Massasoit, mivel az idegeneket is maga mellé tudja állítani. A zarándokoknak pedig azt mondta, hogy Massasoit ki akarja játszani őket, és támadást tervez Plymouth ellen. Rá akarta venni őket, hogy támadják meg a nagyfőnököt.

1622 tavaszán jött el a megfelelő alkalom, hogy Tisquantum végrehajtsa a tervét, de minden balul ütött ki. A telepesek nem úgy reagáltak, ahogy várta, Massasoit pedig rájött az összeesküvésre, és arra kérte az idegeneket, hogy adják ki neki Tisquantumot. A zarándokok megtagadták a kérését, ami elmérgesítette a viszonyt a két fél között. Májusban és júniusban az eső elverte a termést, amit nem tudtak pótolni, mivel a wampanoagok minden kapcsolatot megszakítottak velük. Tisquantum csak kísérettel hagyhatta el a telepet, de továbbra is segítette a zarándokokat. Éppen egy tárgyalásról tértek haza, amikor Tisquantum megbetegedett, és pár nap múlva meghalt.

A következő évtizedekben több ezer európai érkezett Massachusettsbe. Massasoit népével megpróbálta átvészelni az inváziót. Az általa kötött egyezség 50 évig tartott. 1675-ben azonban egyik fia -felháborodva a fehérek igazságszolgáltatásán - megtámadta a jövevényeket. A brutális és szomorú háború, amely az európaiak győzelmével zárult, egész Új-Anglián végigsöpört. A győzelemnek sokféle oka lehetett: az egyik magyarázat szerint az indiánok nem voltak hajlandóak átvenni az európaiak brutális harcmodorát, amely képes volt egész falvakat kiirtani. Egy másik elmélet az európaiak létszámfölényével magyarázza a győzelmet. Az indiánok mindennel szembe tudtak szállni, de tehetetlenek voltak az európaiak által behurcolt betegségekkel szemben. Új -Anglia megmaradt őslakosainak egyharmadát a különféle betegségek vitték el.