Trianon: véletlenszerűen és hirtelen hozott döntés
Margaret MacMillan torontói történész bestsellert írt az első világháborút lezáró Párizs környéki békékről, amelyben indokolatlanul igazságtalannak nevezi a trianoni békét. A trianoni szerződést brit kormányfőként szignáló David Lloyd George dédunokájaként is ismert történész május végén a Közép-európai Egyetem meghívására érkezett Magyarországra és azzal kezdte a békerendszer újragondolásáról tartott előadását, ne várják tőle, hogy kiemelt szerepet szánjon a trianoni békediktátumnak. Biztosak lehetünk, hogy ugyanezt mondaná akkor is, ha előre tudná, hogy az előadás után egy székelyföldi magyar lány kér majd szót.
A bűnös megnevezése és megbüntetése
Először témaválasztásáról faggattuk, de végül a felbomlott Monarchia időszakát idéző süteményeknél kötöttünk ki.
Múlt-kor: Professzorasszony, a családi kötődésen túl mi sarkallta arra, hogy az 1919-1920-as Párizs környéki békékről írjon könyvet?
Margaret MacMillan: Dédnagyapám egyéves koromban meghalt, így a rokoni szálak helyett sokkal fontosabb volt maga a történelmi szituáció, amely a huszonöt évnyi tanításom során számtalanszor előtérbe került. A történelem egyik kiemelkedő pillanata volt, amikor a világ három akkori legfontosabb embere, az amerikai elnök, a francia és a brit miniszterelnökök összegyűltek egy helyen, és hat hónap alatt gyakorlatilag eldöntötték a történelem további menetét. Amellett tehát, hogy valóban meghatározó része a történelemnek, egy nagyon jó sztori, amiről azt gondoltam, érdemes megírni, különösen, hogy addig még senki nem dolgozta fel könyv formában a békekonferencia egészét (az első kiadás 1988-ban született - a szerk.), tehát a hiánypótlás is közrejátszott.
Múlt-kor: Nem okozott családi feszültséget, hogy történészként kívánta megítélni dédnagyapját, félretéve minden érzelmi kötődést?
M.M.: Nem, pontosabban... édesanyámmal soha nem volt ilyen jellegű vitám, de valóban, a nagymamámmal volt. Igaz, ő már elhunyt, mire megírtam a könyvet, de mindig elfogultan védte az édesapját, amiből időnként éles vitánk kerekedett. Könyvemben azonban alapvetően kiegyensúlyozott képet festek Lloyd George-ról: nem mutatom se túl jónak, se túl rossznak. A konferencia anyagát feldolgozva kialakult róla egy sajátos képem: intelligens lehetett és kitűnő tárgyaló, aki mindig középen ült Wilson és Clemanceau között, és folyamatosan a kompromisszumra törekedett.
Múlt-kor: Úgy tudjuk, a konferencián végig nagy szerepe volt a döntéshozók egyes országok iránt érzett szimpátiájának, vagy éppen ellenszenvének. Mennyire elfogadható ez ilyen nagyságrendű kérdéseknél?
M.M.: Mi sem természetesebb, hiszen ott is emberek ültek. Voltak köztük tanácsadók, jelen voltak az egyes nemzetek képviselői, és ne feledjük, minden ország sajátos, néhol önző érdekét képviselte. Talán ma sem nehéz elfogadni, hogy a jelenlévő miniszterelnökök is saját népük közvéleményére voltak tekintettel, legfőképp pedig arra, hogy megnyerjék a következő választást. Erre a legjobb példa talán Clemanceau-é, akitől a háborúban lerongyolódott Franciaország erőteljesen követelte a bűnös megnevezését és megbüntetését. Az angolok minden erővel próbálták megőrizni a tengeri nagyhatalmi státuszt, Közép-Európában azonban nem voltak érdekeltek. Igen, azt gondolom, ahogy a hétköznapi ember hétköznapi döntéseit is meghatározzák az érzelmei, úgy az is egyértelmű, hogy politikai kérdésekben is fontos szerepet játszik a "szeretem-nem szeretem" hozzáállás.
A békerendszer nem is volt annyira rossz
Múlt-kor: Könyvében például azt írja, hogy Apponyi szónoki képességei, igazságos és reális követelései elismerést váltottak ki, de a magyar ügy képviseletét gyengítette az a nem éppen bölcs kifogás, miszerint a magyarok arra kárhoztatnak, hogy náluk alacsonyabb rendű civilizáció uralma alatt éljenek...
M.M.: Magyarország negatív megítélésében elsőrendű szerepet játszott a Kun Béla nevével fémjelzett periódus, vagyis az, hogy a tárgyalások első szakaszában Magyarországon éppen egy kommunista rezsim volt hatalmon. A nyugati nagyhatalmak pedig mindennél jobban féltek a kommunizmus elterjedésétől, és egy saját országukban kirobbanó forradalomtól. Több győztes ország, mint például Románia, azzal fenyegetőzött a konferencián, hogy ha nem elégítik ki maradéktalanul a követelését, forradalmat robbant ki. Magyarország esetében Horthy hatalomra kerülése után is igen instabil volt a belpolitikai helyzet, nem volt erőteljes lobbizás, nem voltak olyan meghatározó csoportok, akik Párizsban a magyar érdekeket képviselték volna. A franciákat pedig jobban érdekelte Csehszlovákia, vagy Lengyelország, Angliát pedig a mediterrán térség, Itália, Görögország, Törökország, mert ezek jelentették az útvonalat India és a Távol-Kelet felé. A nagyhatalmak számára Magyarországnál fontosabb volt a román olaj. Összességében tehát azt lehet mondani, hogy a szimpátián túl gazdasági érdekek alapján döntöttek egy-egy ország ügyében.
Múlt-kor: A wilsoni önrendelkezésről szóló elképzeléseket Nagy-Britannia támogatta, de gondolt-e ekkor például az írekre?
M.M.: Az önrendelkezés kérdése sokszor felmerül és alapvető probléma, hogy nem definiálható pontosan, mit is értett alatta az amerikai elnök. Az 1918. januárjában megfogalmazott 14 pontjában egyszer sem említi konkrétan az önrendelkezés szót. Amikor az írek arról számoltak be neki, hogy önállóvá akarnak válni, az elnök ezt kifejezetten elutasította, mondván, maradjanak meg a brit birodalom keretein belül, hiszen az egy demokratikusan működő rendszer.
Múlt-kor: És a Monarchia esetében a határok népszavazással történő meghatározására?
M.M: Az önrendelkezés wilsoni értelmezése nagyon is eltérő szempontokhoz igazodott. Wilson sosem beszélt arról, hogy Ausztria-Magyarország népeinek függetlenné kellene válniuk, noha a legtöbb nemzet szerint a wilsoni önrendelkezés elve áldást jelentett egy nemzeti kormány megalapítására és a függetlenségre. Wilson azonban csupán a gazdasági fejlődés lehetőségének biztosításáról beszélt, s arról, hogy több jogot kell adni a cseheknek, horvátoknak. Valójában senki nem akarta a Monarchia szétesését, sőt, a cseheken kívül talán egyetlen tagállam sem. Még a szlovákok sem igazán. A horvátok és a szlovének is csak egy birodalmon belüli önállóságot akartak, megmutatni, hogy mire lennének képesek egyedül. S nagyon is bizonytalanok voltak a szerbekkel való egyesülés helyességéről, többek között a vallási különbség miatt. Azt gondolom, kijelenthetjük, hogy a Párizsban véletlenszerűen és hirtelen hozott döntések nagy része valójában sok évtizeddel később vált ténylegesen időszerűvé - hogy csak az 1989 utáni szerb-horvát nacionalista ellentéteket említsem.
Múlt-kor: Összességében hogyan értékeli a párizsi békekonferencia historiográfiáját, milyen ellentmondásokat lát a békekonferencia megítélésében a történészek között?
M.M.: Természetesen vannak kisebb-nagyobb eltérések a történetírásban, de érdekes módon a legnagyobb különbség mégis a szakma és a közvélemény között van. Az emberek általában egységesen katasztrofálisnak értékelik a végeredményt, míg a történészek között az elmúlt húsz évben egyre erősebbé vált az a meggyőződés, hogy a békerendszer nem is volt annyira rossz, s hogy közelebbről kell megvizsgálni az egyes részleteket. Ezért is lát napvilágot egyre több részkérdést taglaló szakmunka.
Az interjút készítette: Reitmeyer Nóra
Trianonnak múlttá kell válnia
A békeszerződéssel, és hatásaival többször foglalkozott a Múlt-kor. Az aláírás 86. évfordulója kapcsán az eddig megjelent cikkekből válogattunk. Ismerje meg a trianoni trauma okait és következményeit!85 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én délután fél ötkor írta alá a magyar delegáció a versailles-i királyi parkban található Grand Trianon kastélyában a Magyarországra vonatkozó békeszerződést. Ezen a napon az üzletek és iskolák zárva maradtak, az újságok gyászkerettel jelentek meg, s ország lakossága százezres tüntetéseken fejezte ki tiltakozását.
Trianon emléke jelen van a román köztudatban, a politikában hatnak még ezzel kapcsolatban populista és nacionalista kísértések, de a román történetírásban és az iskolai történelemoktatásban e téma megjelenítése egyre mentesebb a hetvenes-nyolcvanas évek elfogultságaitól - ezt az alapgondolatot fogalmazta meg Adrian Cioroianu román liberális párti szenátor, a bukaresti egyetem történelem tanszékének docense.
Az őszinte, tisztázó vita érdemben még nem kezdődött el, s amennyiben igen, általában a süketek párbeszédére emlékeztet. Pontosabban a szakemberek egyre inkább egyetértenek, s ma már csupán részkérdésekben vitatkoznak egymással, miközben a céhen kívüli szerzők közül sokan a jól ismert délibábos sztereotípiákat ismétlik, függetlenül a tudós szerzők forrásokkal alátámasztott nézeteitől.
Amerikai történész Trianon nyomában
Margaret Olwen MacMillan 1943-ban született az Ontario-tó partján, Torontóban. Arra a kérdésre, hogy a brit miniszterelnök leszármazottjaként hogyan került Kanadába, mindig ugyanazt feleli: életét a történelmi véletlennek köszönheti. Édesanyja 17 évesen az iskolai krikettcsapat tagjaként látogatott az amerikai országba, ám kitört a háború, ő ott maradt és feleségül ment a későbbi szívspecialistához, akitől nemsokára megszületett a lánya. Margaret Angliában érettségizett, majd 1966-ban B.A fokozatot szerzett modern történelemből a torontói Trinity College-ben. Nyolc évvel később doktorált Oxfordban, majd huszonöt évig tanított.
Vezetékneve ellenére nem fűzik rokoni szálak Harold MacMillan egykori brit miniszterelnökhöz, ellenben anyai ágon dédunokája a trianoni szerződést brit kormányfőként szignáló David Lloyd George-nak. Vele azonban soha nem találkozott és minden interjúban azt állítja, hogy a családi köteléknek semmi köze a témaválasztáshoz. A rövid, szőke hajú nadrágkosztümös történésznő szerint a világpolitikát igenis egyéni érzelmektől fűtött emberek irányítják, akik között vannak álszentek, mint Woodrow Wilson, időnként agresszívak, mint Lloyd George és meggondolatlanok, mint George Clemanceau. Akik, ha elfáradnak, végzetesen rossz döntéseket hoznak, ami persze nem jó, de érthető és átélhető.
Margaret MacMillan fontosabb munkái:
Women of the Raj. (szerkesztőként) Thames & Hudson, New York, 1988.
Peacemakers: The Paris Peace Conference of 1919 and Its Attempt to End War. John Murray, London, 2001. (A könyv 2002-ben megjelent amerikai változata a Paris 1919: Six Months that Changed the World címet viseli.) - Magyarul Béketeremtők. Az 1919-es párizsi békekonferencia, GABO kiadó.
Canada and NATO: Uneasy Past, Uncertain Future. (társszerzőként) University of Waterloo Press, 1990.
The Uneasy Century: International Relations 1900-1990 (társszerzőként) Kendall Hunt Publishing Company, Iowa, 1996)
Ezen kívül számos tanulmány szerzője, szakmai- és közönségdíjak tulajdonosa.
