Portré Ungváry Krisztiánnal

2006. március 15. 19:00

`Egyik barátom maga készítette kis katonafiguráival lejátszottuk a hétéves háborút. Én voltam a porosz sereg, mert inkább rokonszenveztem a támadókkal` - mesél intellektuális ébredezéséről a tanulmányaival, cikkeivel, közéleti megnyilvánulásaival a közvéleményt sorozatban meghökkentő, 36 éves történész a HVG-ben.

Mindehhez genetikus hátteret a svájci és a francia hugenotta ősök, közelebbről pedig az 1949-től 1956-ig bebörtönzött, utóbb a magyar lovassport egyik főségévé emelkedő egykori ludovikás tiszt nagyapa és az íróként, illetve Történelmi Igazságtétel Bizottság-alapítóként ismertté lett papa, no meg a Nők Lapjával befutó újságíró mama biztosított. Nem csoda, ha az ifjú Ungváry odahaza nem kifejezetten abban az interpretációban ismerkedik meg a legújabb kori történelemmel, ahogyan azt a Kádár-kor tankönyvei tálalták. Különösen, hogy otthon hamar széles spektrumban olvasgathatta az akkori illegális szamizdat irodalmat is. Mindez odáig fajul, hogy hősünk már a rezsim összeomlása előtt beszerez egy autentikus cserkészinget, és részt vesz a Magyar Cserkész Szövetség újjáalakításában. Az út az ELTE történelem-német szakán folytatódik, ahol legott pályázatokat nyer, majd német, valamint svájci ösztöndíjakat kap. 1998-ban írt doktori dolgozata Budapest 1944-1945-ös ostromáról szól, ezt még a védés előtt rögtön nagy visszhangot keltve, könyv alakban nyilvánosságra hozza. Az egzisztencia mégis akadozva alakul, végül azonban csak akad számára állás az 56-os Intézetben. Eddigi legnagyobb hatású műve a 2004-ben megjelent, Magyar honvédség a második világháborúban című kötet, s hogy a hadimúlt milyen mélyen foglalkoztatja, jelzi egyenruha- és rendjelgyűjtési szenvedélye.

`Tíz esztendeje a Tokaj közeli Olaszliszka határában kéthektárnyi területen szőlőtermesztéssel és bortermeléssel is foglalkozom, sőt szakképzett borbíráló is vagyok` - tudatja, hogy az érlelő idő fogalmát nem csupán a históriában ismeri, a budai lakásában egymagában élő történész.

A minap David Irvinget, brit kollégáját Ausztriában holokauszttagadás vádjában bűnösnek találva három évre ítélték. Felbuzgott önben némi történészi szolidaritás?

A probléma nem ebben áll. Szerintem a büntetés alapelve, hogy a társadalmi veszélyességgel arányosan kell büntetni. Márpedig az antiszemitizmus Ausztriában nem jelent akkora társadalmi veszélyt, mint például Magyarországon. Erre föl ott elítélik, míg a kelet-európai országokban nem szankcionálják.

Ami önt illeti, abban látunk ellentmondást, hogy fő műsorszáma a második világháború, egyenruhát, katonai érdemrendeket gyűjt, miközben egy percig sem volt katona... Sőt kifejezetten menekült, még a lehetőségétől is. Van feloldása erre a paradoxonra?

Valóban azért mentem az érettségi után előfelvételivel a Hadtörténeti Levéltárba, hogy véletlenül se lehessek katona. Ennek a rendszernek? - mondtam - soha. Sőt ha háború lesz, feltehetőleg le kell lőnöm a tisztjeimet, és át kell állnom a NATO-csapatokhoz - még ilyesmin is morfondíroztam.

Akkor most egy, a háborúval, hadtörténettel foglalkozó pacifistával beszélgetünk?

Tévedés. Én a hadkötelezettség mellett vagyok. A polgárnak igenis kötelessége fegyverrel is megvédeni a hazáját, illetve fegyverrel is harcolni azokkal szemben, akikkel szemben szükséges. Ezért mondtam az imént, hogy egy, a NATO-val folytatott háborúban az úgynevezett néphadsereg katonájaként le kellett volna lőnöm a tisztjeimet, mivel egyértelmű volt számomra, hogy melyik a jó oldal.

A teljes interjú a HVG-ben