Gladiátorokért rajonghatott a savariai polgár
Savaria nekropolisza gazdag leletanyagot tartalmazott, például két kiemelkedő szépségű, gladiátorokat formázó csontnyelű bicskát.
Nem dúlták fel sírrablók
Magyarország területén kevés olyan római temető található, amely elkerülte a sírrablók figyelmét. Szombathelyen egy megelőző feltárás során Savaria északi temetőjének éppen egy ilyen, érintetlen sírcsoportja került elő 2006. első hónapjaiban. A 91 római kori sírból Savaria polgárainak, azaz Magyarország első városlakóinak földi maradványai és a velük eltemetett tárgyi mellékletek kerültek elő. A feltáráson tett megfigyelések és a sírok gazdag leletanyaga alapján betekintést nyerhetünk az 1-2. század temetkezési szokásaiba.
Savaria négy évszázadon keresztül volt a római történelem része. Római történetíróktól és császári rendeletek szövegéből tudjuk, hogy a Claudius által az 1. század közepén (az alapítás pontos dátuma nem ismert) alapított városban többször jártak római császárok is. Claudius Savariát az új tartomány, Pannonia központjának szánta, ezért a települést a legmagasabb városi joggal (colonia) alapította meg. Colonia Claudia Savaria ezáltal Magyarország legrégibb városi jogú települése lett. A város alapításában római polgárok, elsősorban a legio XV Apollinaris veteránjai vettek részt. Az első lakók között észak-itáliai kereskedők és a korábban itt élő kelták leszármazottai is helyet foglaltak.
Már a XII táblás törvények is megszabták, hogy "halott embert a városban sem eltemetni, sem elhamvasztani nem szabad", így Savaria temetői is a város alapításakor körülszántott határán, az ún. pomeriumon kívül kezdődtek, és feltételezhető, hogy a máglyák várostól való távolságát is szabályozták. A korai időszak (1-2. század) sírjai a város kivezető útjai mentén vastag sávban húzódtak a négy égtáj felé. Később (3-4. század), amikor ezek a temetők megteltek, illetve a szabad helyek már túl nagy távolságba kerültek a várostól, a városfalakhoz közeli területeken is temetkeztek, így a négy temető lassan körülölelte a várost. Savaria római korának négy évszázada akár százezer sírt is hátrahagyhatott, amelynek alig több mint egy százalékát ismerjük.
Az ásatási terület keleti és nyugati szélén egy-egy észak-déli irányú, régi (a római korban még meglévő) patakmeder került elő. A két meder közötti, 10-15 méter széles kiemelkedésen találtunk rá az északi temető 91 sírjára. A két egykori patak a későbbi századok során többször kiöntött, ellepve ezáltal a közeli sírok egy részét, a sírgödrökbe pedig finom, apró szemcsés folyami hordalékot mosott bele.
Hamvak, urnák, leletek
A római kori temetési rítus a császárkor első két évszázadában alapvetően a hamvasztás volt, de nem kizárólagos jelleggel. Ezt tükrözik Savaria északi temetőjének sírjai is: a 91 sírból 80 hamvasztásos rítusú, 11 pedig földbe temetés (csontvázas sír). A hamvasztás során a kenőcsökkel bekent, lepelbe csavart holttestet a mellékletekkel együtt a máglyára helyezték, majd további kenőcsöket, olajokat öntve a máglyára, meggyújtották. Ezek elősegítették az égést, és némileg ellensúlyozták a kellemetlen szagokat is. A máglya leégése után a hamvakat, vagyis az apró, legfeljebb 4-5 cm nagyságú, kalcinált csontdarabkákat a hozzátartozók kigyűjtötték.
A halotthamvasztás történhetett központi hamvasztóhelyen (ún. ustrina), vagy a megásott sírgödör fölött, ezt bustumnak hívjuk. A bustumok téglalap alakú, lejtős vagy függőleges falú gödrök, amelyeknek az oldalfalai vastagon átégtek. Az ustrinán történt hamvasztás után az összegyűjtött maradványokat valamilyen (általában kerámia, ritkán üveg, kő vagy fém, esetleg szerves anyagból készült) edényben a temető egy másik helyén megásott sírgödörben helyezték el. Bustum-temetkezés esetén a hamvasztás helyszíne és a sírgödör egy helyen volt. A sírgödör fölött építették meg a máglyát, amely így alulról huzatot kapván gyorsabban égett, a sírgödör pedig megkönnyítette a halott csontmaradványainak a kigyűjtését.
A római korban gyakori, de a most feltárt temetőrészletben ritka sírfajta az, amikor a kerek vagy ovális sírgödörbe beleöntötték a máglya maradványaival kevert hamvakat, és további mellékleteket helyeztek rájuk. A gödörbe helyezés után előfordult, hogy téglából vagy kőből készült kis építményt emeltek a sír fölé. A hamvakat (urnában vagy anélkül) olykor a mellékletekkel együtt téglalapokból megépített, földbe mélyített téglaládákba helyezték. Ezek a sírok általában gazdagabbak, jóval több mellékletet helyeztek el bennük.
A sírok felszíni jelöléseinek (sírkő, fejfa) nem maradt nyoma, de minden bizonnyal voltak ilyenek. A halottal való kapcsolattartást, a túlvilágon történő táplálást szolgálta az a sír fölé helyezett kerámiacső, amelyet két kúpcserépből állítottak össze. Szintén a túlvilágról alkotott elképzeléseket mutatja az egyik kerámiaurna oldalába vágott ún. léleklyuk.
A sírgödrökbe a temetési szertartás során edényeket helyeztek. Néha a halott személyes tárgyait is a sírba tették, de a hozzátartozók búcsúajándékot is hagyhattak. A szombathelyi sírokból előkerült leletanyag rendkívül gazdag: játékok (csont dobókockák, játékkorongok), ékszerek (borostyánból készült gyűrűk és gyöngyök, fülbevalók, gyűrűk, gemmák, karperecek), viseleti tárgyak (bronz fibulák, díszített csont hajtűk), ezüstözött bronztükrök, vaskések, terrakotta mécsesek és bronzpénzek gazdagították a kutatást.
Gladiátorok a bicskák nyelén
A temető egyik urnás temetkezése a belőle előkerült leletek alapján külön figyelmet érdemel: a sírba helyezett hamvak és a mellékletek ugyanis egy földbe mélyített, fedővel borított kerámiaurna fölött helyezkedtek el. A leletek között egy csont hajtű, Antoninus Piust ábrázoló pénzérme, kerámiakorsók, női fejet ábrázoló borostyángyűrű, üvegpalack, bronz tintatartó található, de közülük - és az egész temető leletanyagából is - kiemelkedik két csontnyelű, gladiátort ábrázoló bicska.
Hasonló bicskák ritkán kerülnek elő a hajdani római birodalom területén. Érdekes ugyanakkor, hogy létezik olyan zsebkésnyél, amelynek felirata meglehetősen hasonlít a savariai példányokra. A hispaniai Emporiae városában (Amporias, Spanyolország) egy hasonló fegyverzetű, szintén Pardus feliratú pajzzsal rendelkező gladiátort ábrázoló bicskanyél került elő, egy Párizsban őrzött zsebkés pedig egy Senilus névvel ellátott trák fegyverzetű gladiátort jelenít meg. A hasonló tárgyak és a Pardu(s)/Pardus valamint Senili(s)/Senilus nevek ismertsége alapján elképzelhető, hogy egykoron tényleg létezett két ilyen nevű és harcmodorú gladiátor a római birodalomban, akik nem csekély hírnévvel bírtak.
A savariai késnyelek utalhatnak arra, hogy tulajdonosuk rajongott a gladiátorokért, ezért becses emléktárgyait magával vitte a sírba, lehetnek azonban hozzátartozók ajándékai is. A leletek jelentőségét egyrészt aprólékos kidolgozásuk, épségük (a zsebkések pengével együtt maradtak meg), valamint felirataik adják, másrészt egyedülálló az a tény, hogy egy helyen, ugyanabból a sírból kerültek elő.
A leleteket az érdeklődők egy közeljövőben megnyíló kiállításon nézhetik meg.
