A szovjet megszállás

Moszkvát azonban több dolog is aggasztotta. Felesleges és kockázatot jelentő körülménynek találta az afgán népi-demokratikus párt két irányzatának rivalizálását. A Taraki és Amin nevével fémjelzett ún. `Halk` csoport elsősorban a városokban, az értelmiség és a katonai elit egy részének körében volt népszerű, míg a Babrak Karmal vezette ún. `Parcsam` irányzat a vidéki lakosság bizonyos csoportjainak támogatására számíthatott. A két irányzat közül a `Halk` volt inkább radikális. Moszkva viszonylag korán rájött arra, hogy kezdeti, az afgán társadalmi-gazdasági rendszer szocialista típusú átalakításához kapcsolódó reményei aránytévesztők voltak. Ebben a tekintetben kész volt némiképp visszalépni, ám váratlanul erőssé vált geopolitikai befolyásából a legkevésbé sem szeretett volna engedni. A szovjet pártvezetés dilemmái Afganisztán ügye a legfelsőbb szovjet pártvezetés elé viszonylag későn, csak 1979 márciusában került. Ilyen magas szintre nyilván annak következtében emelkedhetett, hogy az év elején a térségben jelentős politikai változások mentek végbe mind Iránban (1979. január-február), mind pedig Pakisztánban (március). Reza Pahlavi iráni sah uralmának megdöntése, illetve Ziaul Hak tábornok puccsa Zulfikar Ali Bhutto pakisztáni elnök ellen Moszkva számára egyet jelentett: a közép-keleti térség erőviszonyai radikálisan átrendeződtek az iszlám fundamentalizmus javára. Ráadásul, ugyancsak márciusban tört ki az első komoly lázadás a kabuli "forradalmi" kormányzat ellen a nyugat-afganisztáni Herátban. A kialakult helyzet komoly nyugtalanságot keltett Moszkvában. Ilyen körülmények között került sor a politikai bizottság 1979. március 17-i rendkívüli ülésére. A három egymást követő napon folyó tanácskozás jegyzőkönyveiből sok minden kiderül. Mindenekelőtt feltűnő, mennyire ellentmondásos volt az a kép, amely a különböző csatornákon érkező információkból kirajzolódott. Moszkvában még azzal sem voltak tisztában, ki is voltaképpen az afganisztáni ellenfél és hogy kinek az oldalán áll az afgán hadsereg. A március 17-i ülésen még minden jel arra mutatott, hogy a legfelsőbb szovjet vezetés kész akár a katonai segítségnyújtásra is. A következő napi tanácskozáson azonban Alekszej Koszigin kormányfő intervencióellenes álláspontja játszotta a főszerepet. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mások is újragondolták a problémát, és mind a KGB elnöke, Jurij Andropov, mind pedig a PB informális hierarchiájában nagy tekintéllyel bíró Andrej Gromiko az intervenció ellen foglalt állást. A külügyminiszter emlékeztetett a közelgő Carter-Brezsnyev találkozóra, illetve arra, hogy az ENSZ Alapokmánya szerint katonai segítséget csak akkor nyújthatna Moszkva, ha Afganisztánt külső agresszió érte volna. Világhatalmi megfontolások A harmadik napi PB-ülés munkájába a korábban betegeskedő Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár is bekapcsolódott, és miután kibővített formában folyt ekkor már a tanácskozás, így azon részt vett a KB mezőgazdasági ügyekben illetékes titkára, Mihail Gorbacsov is. A március 19-i ülés lényegében az előző napi álláspontot erősítette meg. Ismét elhangzott, hogy semmiképpen sem szabad kockára tenni bizonytalan kimenetelű akciókkal a Szovjetunió nemzetközi pozícióit és legfőképpen a befejeződéséhez közeledő SALT-II tárgyalássorozatot. A PB-tagok ugyanakkor meg voltak győződve arról, hogy a herati lázadás hátterében az Egyesült Államok, Pakisztán és Irán áll. Ennek ellenére egyhangúan elvetették a katonai beavatkozás lehetőségét, helyette meghívták Moszkvába Nur Muhammad Tarakit. A következő hónapokban szovjet tájékozódó delegációk sora váltotta egymást Afganisztánban. Magas rangú vezérkari tisztek és belügyi tábornokok próbálták felmérni a belső-ázsiai ország helyzetét, a támogatás lehetséges formáit. A szovjet katonai vezetés - a honvédelmi miniszter, Dmitrij Usztyinov kivételével - mindvégig ellenezte az intervenciót. (A vezérkar feltehetően ezért értesült oly későn a katonai beavatkozást elrendelő politikai döntésről!) Egyre több aggasztó jel nyugtalanította eközben Moszkvát. Ezek közé tartozik Taraki pozíciójának megingása, illetve Hafizullah Aminnal való hatalmi rivalizálása. Tarakit otthon szeptember 16-án leváltották pártfőtitkári tisztségéből, október 8-án meggyilkolták. Amin, az új vezető, megpróbált Washingtonnal is kapcsolatba lépni. Az új pártfőtitkár példátlan brutalitással szorította ki és likvidálta Taraki híveit. Moszkvát az is nyugtalanította, hogy miközben a "népi-demokratikus" kormányzat frakcióharcokkal bajlódik, aközben egyre több jel mutatott arra, hogy a különböző afgán ellenzéki csoportok megpróbálják összehangolni tevékenységüket. A szovjet katonai intervencióra vonatkozó elvi döntés a politikai bizottság 1979. november 26-i ülésén, hosszú vita után született meg. A végleges, politikai bizottsági határozatként megfogalmazott döntést december 12-én hozta meg a PB néhány tagja. A Brezsnyev irodájában megtartott tanácskozáson a főtitkáron kívül Szuszlov, Andropov, Usztyinov és Gromiko vett részt. A PB többi tagját másnap, a testület soros rendes ülésén Brezsnyev tájékoztatta a döntésről. A politikai bizottság tagjai a határozatot tudomásul vették, anélkül, hogy szavaztak volna arról. A központi bizottság, illetve a Legfelsőbb Tanács Elnökségének tagjai csak a bevonulás után értesültek a döntésről. Katonai akció, 1979 Maga a katonai akció több tekintetben is felettébb különös módon zajlott le. Miután a kabuli vezetés többször is kérte a szovjet segítségnyújtást, a bevonuló szovjet erők szinte semmiféle ellenállással nem találkoztak. Már 1979. december 24-ről 25-re virradó éjjel szovjet felügyelet alá került az afgán kommunikációs rendszer. 26-án reggel pedig megkezdték Termeznél annak a 60 tonnás hídnak a telepítését, amelyen át a szárazföldi erők nagy része majd bezúdul Afganisztánba. 27-én reggel dobták le azt az ötezer főből álló deszantos alakulatot, amelynek feladata Kabul és Bégrám stratégiai fontosságú pontjainak megszerzése volt. Ezzel csaknem egy időben az ország számos pontján hajtottak végre hasonló deszantos műveleteket. Máig megoszlanak a vélemények arról, hogy az elnöki palota elleni december 27-i speciális KGB-akció eredeti tervei között szerepelt-e Amin meggyilkolása, avagy a különleges műveletekre kiképzett Alfa-, illetve Zenit-csoport feladata csak az elnök foglyul ejtése lett volna. Egy azonban biztos: a Kreml már november végén úgy látta, hogy Amin nem maradhat Afganisztán első embere. Az új első számú vezető a türelmesebbnek tekintett "Parcsam" irányzat, Taraki és Amin idején diplomáciai parkolópályára állított kulcsfigurája, Babrak Karmal lett. (Õ ekkor prágai nagykövet volt.) Karmalnak azonban nem sikerült széles Amin-ellenes összefogást megszerveznie. Amerika ellenlépései Hiába indult be már a katonai akciót megelőzően a moszkvai propagandagépezet, hiába bizonygatta a szovjet sajtó Washington állítólagos afganisztáni "ellenforradalmi" terveit, a külvilág nagy része mégis felettébb éles hangon ítélte el Moszkva akcióját. Még az olyan egyébként hagyományosan szovjetbarátnak számító országok és szervezetek is a bevonulás ellen foglaltak állást, mint Szíria, Algéria, Líbia, Dél-Jemen és a Palesztin Felszabadítási Szervezet. A Kreml nemcsak az Egyesült Államokat vádolta meg a "népi-demokratikus" rendszer elleni aknamunkával, de Kabul két szomszédját, Iránt és Pakisztánt is. A szovjet intervenció számos ok mellett azért is nyugtalanította Washingtont, mert nagyszabású moszkvai geopolitikai terveket sejtett mögötte. A megszállás első szakaszának lezártával ugyanis az intervenciós erők 2/3-a az ország délnyugati részén koncentrálódott. Ez a 60-70 ezres kontingens kevesebb, mint egy órányi repülőútra volt a Perzsa-öböltől. (A teljes megszálló erő létszáma átlagosan 100 ezer fő körül alakult.) Washington azonban nem sokat tehetett. Amit tudott, azt meg is lépte. Flottájának egy részét a Perzsa-öbölbe irányította, megtiltotta az amerikai gabonaszállításokat a Szovjetuniónak, bojkottra szólított fel a közelgő moszkvai olimpiával szemben. És ami a legfontosabb: elkezdte komolyan finanszírozni az afgán ellenzéki erőket. Szovjet megszállás alatt Moszkva szemszögéből a katonai beavatkozás egyszerre javított és rontott az afganisztáni belső helyzeten. Javított, amennyiben a Karmal-féle vezetés valóban enyhített a korábbi kurzuson, ugyanakkor rontott is, mert az idegen megszállás fokozta az ellenzéki erők aktivitását. A Karmal-kormányzat felújította a hitoktatást az iskolákban, engedélyezte vallási programok televíziós közvetítését, sőt új mecsetek építéséhez is hozzáfogott. Az új vezetés megpróbált megegyezni a törzsi vezetőkkel is. Ennek ellenére felügyeletét soha nem tudta az ország 1/3-ánál nagyobb területre kiterjeszteni. A kabuli rendszer szerencséjére az ország nagy részét ellenőrző mudzsáhidek viszont erősen megosztottak voltak.* Hét csoportjuk a pakisztáni Pesavárban székelt, míg további nyolc Iránban. Ez a helyzet némi manőverezési lehetőséget adott a "népi-demokratikus" kormányzatnak. Szovjet részről ugyan nem örültek e hosszúra nyúlt patthelyzetnek, de a kivonulás gondolatával még sem foglalkoztak. Gorbacsov lett az, aki 1986 novemberében már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a politikai bizottság elé vigye az ügyet. Mégis csak komoly vita után született döntés arról, hogy másfél-két éven belül a teljes kontingenst visszavonják. (Erről azonban akkor még senkit nem tájékoztattak, a kivonulás nyilvános bejelentésére csak 1988. február 9-én került sor. Igaz, Washingtont már ezt megelőzően is tájékoztatták erről.) Szovjet kivonulás A csapatkivonás 1988 májusában veszi kezdetét és 1989. február 15-re be is fejeződik. A kivonulás idején a szovjet erők már semmiféle támadó hadműveletet nem folytattak, sőt Gorbacsov utasítására a légicsapásokat is felfüggesztették. A visszavonulás elhatározásával párhuzamosan a rendszer első emberévé, Babrak Karmal helyett, a rezsim rendőrségének, illetve titkosszolgálatának korábbi vezetőjét, Muhammad Nadzsibullahot tették meg. Moszkva az energikus pastu politikustól a "népi-demokratikus" párt különböző frakcióinak megbékítését és egy minél szélesebb koalíciós kormányzat kialakítását várta el. A Kreml szerette volna elérni, hogy a szovjet csapatok kivonása után Afganisztán ne zuhanjon politikai káoszba, ám erre kevés esélyt látott. Ezért okozott némi meglepetést, hogy Nadzsibullah egészen 1992-ig tartotta magát, amikor is föladva pozícióit, bevonult a kabuli ENSZ-képviseletre. Moszkva - a politikai és katonai tanúságok mellett - érzékeny veszteségekkel távozott Afganisztánból. A hivatalos lista szerint a szovjet katonahalottak száma csaknem elérte a 14 ezret, míg a KGB, illetve a szovjet belügyminisztérium kötelékébe tartozó veszteségekkel kiegészített regiszter 14 433 halottat tart számon. Az afgán ellenállók és civilek veszteségeiről viszont nincsenek pontos kimutatások, de azok mindenképpen nagyságrendekkel haladhatják meg a szovjet veszteséglistát. Mérleg Az afganisztáni szovjet intervencióról általában azt szokás állítani, hogy Moszkva vereségével zárult, sőt olyan kudarcnak bizonyult, amely jelentős mértékben járult hozzá a Szovjetunió nem sokkal később bekövetkező összeomlásához. Ez az értékelés azonban csak részben felel meg a valóságnak, az összeomlás tekintetében pedig erős túlzásnak tűnik. A szovjet megszállás kétségtelenül vereséggel zárult, amennyiben azt a bevonulás célja felől értékeljük. Moszkvának sem az afganisztáni belső helyzetet nem sikerült stabilizálnia, sem pedig egy olyan politikai rezsimet létrehoznia és hátrahagynia, amely tartósan garantálta volna Kabul Szovjetunió iránti lojalitását. Ennek ellenére Moszkva még hosszú évekig fenntarthatta volna afganisztáni katonai jelenlétét anélkül, hogy az ott elszenvedett veszteségei kikényszeríthették volna visszavonulását. A közvélemény nyomásáról sem lehet beszélni mint olyan tényezőről, amely kényszerítően hatott volna a politikai vezetésre. A kivonulást elrendelő politikai bizottsági határozat ugyanis jóval korábban (1986. november 13.) megszületett, mintsem valódi politikai erővé vált volna a gorbacsovi peresztrojka nyomán felszabadított nyilvánosság. Az afganisztáni kivonulás része a késői szovjet politizálás radikális gorbacsovi felülvizsgálatának.