Az „angolnabérletek” rejtélye: miért lehetett évszázadokon át angolnákkal fizetni Angliában?

2020. december 10. 17:01 Múlt-kor

Korábban

Korlátozni a libidót

Az időpont nem véletlen – nagyböjt idején ugyanis különösen nagy szükség volt a halételekre. Az egyház ugyanis kapcsolatot vélt felfedezni a hús – latinul carnas – és a testiség, azaz carnalitas között. Az egyházi dogma szerint a hús, amely maga is a szexuális szaporodás eredménye, buja gondolatokat ébreszt az azt fogyasztókban. Nagyböjt idején a testiség azonban tiltott volt, még a házaspároktól is elvárták a szigorú absztinenciát.

A hal azonban nem minősült húsételnek, ezért nem is gondolták, hogy ahhoz hasonló „káros gondolatokat” ébreszt. Halat enni engedélyezett volt nagyböjt idején is, az angolna pedig mind közül a legfinomabbak közé tartozott – Angliában a leggyakrabban körtével és fűszerekkel kiegészítve pite formájában fogyasztották. Az angolnák esetében már csak azért sem jöhetett szóba, hogy húsnak tekintsék őket, mert a középkori Európában úgy hitték, azok aszexuális úton szaporodnak.

Utóbbi gondolat legalább Arisztotelészig vezethető vissza, és az angolnák ember által nehezen megfigyelhető életciklusának egy régi félreértéséből ered. Az angolnák ugyanis a nyílt tengeren, az Atlanti-óceánban szaporodnak – a modern megfigyelések alapján kizárólag a Sargasso-tengerben –, majd az ikrából kikelve az európai, illetve amerikai szárazföldhöz úsznak, és az apró (körülbelül 10 centiméteres), a mai magyar nyelvben üvegangolna néven ismert hal formájában úsznak fel a folyókon.

Miután megfelelő otthonra lelnek, több mint egy évtizeden át a folyókban növekednek, mígnem idővel visszaindulnak a tenger felé, ahol szaporodnak, majd elpusztulnak. Arisztotelész, aki sosem kapcsolta össze az üvegangolnát (amely Európa nyelvein a legkülönfélébb neveken ismert) és a kifejlett állatot, külön fajoknak tekintette őket, és arról írt, az angolnák spontán születnek az iszapból.

Más ókori szerzők, mint például az idősebb Plinius vagy Athénaiosz is követték Arisztotelészt az angolnák aszexuális szaporodásának feltételezésében. A tévhit olyannyira elterjedt az európai közvélekedésben, hogy legalább a 16. századig kitartott.

A hit egyik gyökere az a tény, hogy az angolnák látható nemi szerveket – heréket, illetve petefészkeket – csak életciklusuk legvégén növesztenek, közvetlenül a tengerbe való visszatérés előtt. Arisztotelész, akit igencsak foglalkoztatott a kérdés, sikertelenül kereste a folyókból kifogott példányok nemi szerveit, és nem volt ezzel egyedül a történelem során. Csupán 1777-ben sikerült Carlo Mondini itáliai orvosnak megtalálni a nőstény angolnák petefészkeit, a hímek heréi utáni kutatás pedig további 120 év fejtörést okozott a legkülönfélébb tudósoknak, köztük Sigmund Freudnak is.

A középkori ember tehát nem csupán sosem látta szaporodni az angolnákat, de számára úgy tűnt, nem is rendelkeznek az ehhez való szervekkel. A klasszikus ókori irodalom pedig a műveltebb középkoriakban is megerősítette a feltételezést, hogy az angolnák így vagy úgy, de aszexuális úton sokasodnak. Ezáltal a különös életciklusú állatok a tökéletes nagyböjti eledellé avanzsáltak az emberek szemében.

előző oldal következő oldal 2 / 3