2020. nyár: A magyar film 30 felejthetetlen pillanata
ITT támogathatsz bennünket

A kiállítások és vásárok hozták el az éjszakai fényt a Városligetbe

2020. január 29. 14:40

A nagyvárosi élet más ritmusban zajlott 150 évvel ezelőtt, mint napjainkban. Esténként elcsendesedett a főváros, éjszaka kevesen merészkedtek ki az utcákra. Sok helyen ugyanis sötétben kellett volna botorkálni, mert még nem épült ki a maihoz hasonló közvilágítási rendszer. Az olajmécseseket az 1860-as években kezdték felváltani a forgalmasabb utcákon gázlámpákkal, de a közterek, parkok éjszakai világítása sokáig nem volt megoldott. Sötétbe burkolództak a Városliget sétányai is, amikor leszállt az este. A korai sötétedés volt az egyik ok, ami miatt a Liget legtöbb intézménye ősztől tavaszig bezárt. Nem voltak ugyanis biztonságosan megközelíthetőek az alig megvilágított ligeti utakon, sétányokon. Lovas Dániel ligetbudapest.reblog.hu weboldalon közölt összeállításában a kezdetektől a villanyvilágítás teljes körű kiépüléséig mutatjuk be a Városliget éjszakai fényeinek történetét.

Liget világítás
A korabeli újságrajzon az 1885-ös Országos Általános Kiállítás villamos ívlámpákkal megvilágított, fényben úszó esti korzója az Iparcsarnok előtti sétatéren (1)

A közvilágítást az 1885-ös kiállítás területén elektromos ívlámpákkal biztosították, amelyek egyenként tucatnyi gázlámpának megfelelő erősségű fényt adtak. A soros kapcsolású ívlámpákhoz az oszlopokra erősített, magasban futó rézvezetéken érkezett az egyenáram a Liget szélén felállított ideiglenes áramfejlesztőből. Technikatörténeti érdekesség, hogy amíg a szabadtéri világításhoz egyenáramot és ívlámpákat használtak, a pavilonok belső megvilágítását váltóárammal és izzólámpákkal oldották meg. A váltóáramot szolgáltató villanygépet a hazai gépek kiállítási csarnokában helyezték el. Innen szolgáltatták az áramot a többi kiállítási csarnoknak a kiállításon bemutatott, világszenzációnak számító új magyar találmány, a transzformátor segítségével.

Amikor az országos kiállítás 1885 őszén bezárt, az elektromos lámpákat is leszerelték. A Liget sétaútjai esténként ismét sötétségbe borultak, kivéve az Állatkert környékét és a Stefánia utat. A Városliget legforgalmasabb útvonalain a főváros egész területén használt gázkandeláberekkel biztosították az éjszakai világítást. Ebben az időben a Városliget esti képéhez hozzátartoztak a munkájukat végző lámpagyújtogatók.

Az 1896-as millenniumi kiállítás idején – hasonlóan az 1885-ös országos kiállításhoz – ismét elektromos lámpák fényében ragyogott, fél éven át, esténként a Városliget. A közvilágítás technológiája sokat fejlődött egy évtized alatt. Így jóval nagyobb területet tudtak megvilágítani, és a lámpák fénye is erősebb volt. Története során először úszott valóságos fényárban szinte az egész Városliget. Az elektromos díszkivilágítás vonzereje is hozzájárult a máig abszolút rekordot jelentő, ötmilliós látogatói számhoz.

A millenniumi kiállítás egyik szenzációja a színes elektromos lámpákkal megvilágított szökőkút volt az Iparcsarnok előtti korzón. A Városliget két évszázados történetének leglátványosabb szökőkútja Sió tündér legendáját ábrázolta Fáy András tündérmeséje nyomán. Vízmedencéje 700 négyzetméteres volt, a legmagasabb vízsugár pedig négyemeletnyi magasságba tört fel. Esténként váltakozó színű villanyfénnyel világították meg a vízsugarakat, miközben szólt a térzene. Nem csoda, hogy a „fontaine lumineuse”, azaz a világító szökőkút az Ezredéves kiállítás egyik kiemelkedő látványosságának számított. A szökőkút megvilágítását, az elektromos térvilágításhoz hasonlóan a Ganz és Tsa. Részvénytársaság kivitelezte és működtette a kiállítás ideje alatt.

A millenniumi kiállítás mellé felépített Ős–Budavára mulatónegyedben akkor pezsdült fel igazán az élet, amikor a szomszédos kiállítás esténként bezárt. A mulatónegyed éjszakai vonzerejét káprázatos villanyvilágítással igyekeztek fokozni. Ős–Budavárában nem takarékoskodtak a villanyfénnyel. A mulatónegyedet valósággal behálózták a légvezetékek, a sétányokon, a történelmi hangulatú utcácskákon mindenütt feltűntek az oszlopokra helyezett, tejüveg burkolatú ívlámpák.

A közvilágítás a 19. században háromféle energiaforrásra épült, amelyeket egymást követően, az új technikák elterjedésének ütemében, évtizedes eltérésekkel vezettek be: elsőként a növényi és ásványi olaj, ezt követően a városi- és földgáz, végül az elektromosság előbb egyen-, majd váltóáram formájában. Mivel azonban a korábban kiépített rendszereket, pénzügyi okokból, csak fokozatosan volt képes a városvezetés lecserélni, még az 1910-es években is egyszerre szolgálta a három különböző világítóanyag Budapest közvilágítását. Volt olyan utca, ahol még olajlámpások pislákoltak, miközben egyes belvárosi részeken már villanyfény ragyogott. A Városligetet ebben az időben gázkandeláberek világították be, és amikor a legforgalmasabb pontokon elektromos társaik is megjelentek, vegyes világítási rendszer alakult ki.

Természetesen a Városligetnek nem minden pontja igényelt egyforma megvilágítást. Az 1870-es évektől, a Budapesti Korcsolyázó Egylet megalakulásától kezdve különleges kihívást jelentett a Városligeti tavon kialakított korcsolyapálya megvilágítása, amely a téli estéken, a sötétedés után népesült be igazán. Az első években petróleummal és magnéziumfáklyákkal próbálták megoldani a tó jegének megvilágítását. Az eredménnyel senki nem volt elégedett, kivéve a jótékony félhomály előnyeit élvező szerelmespárokat. Az egylet vezetése a villanyvilágítás mielőbbi bevezetése mellett döntött. Az első évek tapasztalatairól a Vasárnapi Újság tudósítója így számolt be 1884-ben: „Amint a villamos világítási kísérletek pár évvel ezelőtt nálunk is megindultak, a korcsolyaegylet nem késett javára fordítani a közönség körében mindenütt élénk érdeklődést ébresztett villamossági kérdést. Bevezette a villamvilágítást a jégpályára és helyiségeibe, mégpedig a Zipernovszky által módosított szerkezet mellett, s azóta az esténként fölgyújtott lámpák fehér villamfénye s a tükörtiszta jéglapon visszatükröző tündöklése mellett suhannak kóvályogva a korcsolyázó párok tova a sima felületen, mint éjféli villik a hideg észak mélabús regevilágában.”  Amint a szövegből is kiderül, a Korcsolyázó Egylet a világítást nem – az akkor még nem létező – városi hálózatra kapcsolódva, hanem saját áramfejlesztővel oldotta meg.

Az 1920-as évektől a Városligetben évente megrendezett Budapesti Nemzetközi Vásár gyorsan népszerű lett. A városligeti vásár sajátossága volt, hogy ideiglenes pavilonjait a zárás után minden évben lebontották és a következő évben más formában újjáépítették a központi épület, az Iparcsarnok körül. A korabeli fotók arról tanúskodnak, hogy a térvilágítást a két világháború között az állandó telepítésű gázkandeláberekre alapozták, nem építettek ki a vásár területén egyedi világítási rendszert. Az 1930-as évek közepétől feltűnnek a fotókon a gázkandelábereknél jóval magasabb lámpaoszlopok is. Ezeken erősebb fényt sugárzó elektromos lámpákat helyeztek el, a fontosabb kiállítási útvonalak megvilágítását vegyes rendszerrel oldották meg. 

A BNV látogatói elől eleinte igyekeztek eltakarni a romos Sió tündér regéje szökőkutat, ám a  főváros néhány vásári szezon után úgy döntött, hogy újra működésbe hozza az egykori látványosságot. A szoborcsoportot 1931-ben rendbetették és korszerű esti díszkivilágítást szereltek a kút köré. Az esténként látványos fényekkel megvilágított, díszes szökőkút, több évtizedes szünet után, ismét gyorsan népszerűvé vált.

A Városliget belső útjait a két világháború közötti időszakban gázkandeláberekkel világították meg. A forgalmas főutak mellé azonban egyre több villanylámpát is elhelyeztek, a jelentős épületek, emlékművek pedig az 1930-as évektől, az újraélesztett világító szökőkúthoz hasonlóan, elektromos díszkivilágítást kaptak. Megkezdődött a városligeti díszkivilágítások újabb korszaka.

A városligeti gázlámpák a 2. világháborút követő évtizedekben is zavartalanul működtek.  Hangulatukat így idézi fel egy visszaemlékezés az 1955 havas karácsonyán tett esti sétáról: „A Városliget közelében laktunk, hamar kiértünk a Ligetbe. Már szürkült. A lámpagyújtogató ekkor járt lámpaoszlopról lámpaoszlopra és hosszú botjával felnyúlva, egy kis kart elfordítva gyújtotta meg az oszlopok tetején a gázlámpák lángját. A hó mindent fehérre festett, és ebbe a fehérségbe simult a lámpák sárga fénye.”  A vegyes közvilágítási rendszer részeként egészen az 1970-es évekig szolgálatban maradtak a ligeti sétányok egy részén a meleg, sárga fényt sugárzó gázlámpák. Egy személyes élményeit felidéző környékbeli lakos szerint az utolsó gázlámpa a Hermina (akkor Május 1.) útnak a Liget felőli sarkán még égett 1969 körül, az 1970-es években szerelték le. A Ligetben és környékén átvette az uralmat az elektromos közvilágítás. Néhány rekonstruált, az Állatkert területén elhelyezett gázkandeláber emlékeztet napjainkban a hosszú ideig párhuzamosan működő közvilágítási rendszerek évszázados történetére.

Lovas Dániel teljes cikke, valamint a képek forrásai itt találhatók

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. nyár: A magyar film 30 felejthetetlen pillanata
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár