Őrült uralkodók

A Kádár-rendszer darázsfészke

2019. június 16. 15:25 Kulcsár Ádám

1989. június 16. Budapest, Hősök tere. 250 ezer ember, több száz besúgó és hat koporsó. Remény, hitetlenkedés, félelem és gyász. Nagy Imre, a kivégzett miniszterelnök és mártírtársainak újratemetésére ma úgy tekintünk, mint a hazai kommunizmus lebontásának elkerülhetetlen záróakkordjára. Arra azonban ritkábban gondolunk, hogy a gyászszertartás során mindvégig érződött az a lappangó feszültség, mely abból adódott, hogy az országban még mindig többezernyi idegen, megszálló katona állomásozott, akik parancsra gondolkodás nélkül készek voltak fegyverhez nyúlni. Ugyanakkor napról napra többen voltak azok, akik úgy vélték: a rendszernek befellegzett, a politikai demonstrációvá váló gyászszertartás egyúttal a kommunizmus sírba tételét is jelenti.

Nagy Imre újratemetése

„És hogyan ítélik meg Nagy Imre 1956-os szerepét, tevékenységét?” – kérdezte a rádió 168 óra című műsorának riportere Pozsgay Imrétől. „Ez az, ami körül még zajlanak a viták, felmerülhetnek olyan belső és külső összefüggések, amelyek ezt a megítélést, hogy úgy mondjam, árnyaltabbá teszik. Például önmagában az a körülmény, hogy ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek” – válaszolta jó ritmusérzékkel és egyúttal mindenkit ledöbbentve 1989. január 28-án az államminiszter, aki ezzel a nyilatkozattal meg is adta az alaphangot arra az esztendőre, amiről ma már tudjuk: a csodák éve volt.

Szembenézés a múlttal

Az 1980-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon társadalmi, gazdasági és politikai válság alakult ki, és egyre nagyobb az igény a múlttal való szembenézésre. 1988. június 16-án, Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján a rákoskeresztúri Új köztemetőben több mint háromezer ember helyezett el koszorút a 301-es parcellában, a mártírok feltételezett hantjainál, a Hősök terén pedig virágot tettek az Ismeretlen katona sírjára. A Batthyány-emlékmécsesnél 100-150-en jelentek meg, s miközben a rendőrség több személyt lefogott, a tömeg Nagy Imrét éltette.

Az események lendülete ekkor már – saját bevallásuk szerint is – túlhaladott a politika színpadáról eltávolított Kádár után maradt hatalmi űrért marakodó párttagokon, az irányítás – amelyért foggal-körömmel ragaszkodtak – kicsúszni látszott a kezükből. A fokozódó társadalmi nyomás miatt nem lehetett elkerülni az 1956-os események régóta esedékes újraértékelését, valamint a mártírrá vált kivégzettek rehabilitációját. Mindez kemény harcot eredményezett az MSZMP-n belül a reformerek és az úgynevezett keményvonalasok között, a múlttal való szembenézés ugyanis nem tartozott az állampárt kedvelt tevékenységei közé. Főként azért sem, mert a párt önigazolása szorosan kötődött 1956-hoz, vagyis az állampárt alapjai kérdőjeleződtek meg egy esetleges konfesszió esetén.

Az MSZMP Központi Bizottsága felállította a Pozsgay által is említett történelmi albizottságot, hogy friss értékelést készítsen az 1956-os eseményekről.

Az 1988 tavaszán megalakult, a kommunista diktatúra történelemhamisításait felszámolni igyekvő civilszervezet, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) több hónapos harca során végül elérte az Igazságügyi Minisztériumnál, hogy az áldozatok újratemetésére nyilvánosan kerülhessen sor, mégpedig 1989. június 16-án – Nagy Imre és társai kivégzésének 31. évfordulóján. Az MSZMP is engedélyezte a temetést – amelyet igyekezett úgy kommunikálni, mint „a nemzeti megbékélés napját” –, és azon ügyködött, miként lehetne mindenféle bonyodalom és politikai lavina nélkül levezényelni a nem kívánt eseményt, amelyben az ellenzék egyre inkább legitimációs lehetőséget látott.

Holtukban is megalázva

1988. június 6-án, Nagy Imre perének 30. évfordulóján a TIB felhívást intézett a magyar társadalomhoz, követelve a kivégzettek tisztességes újratemetését és rehabilitálását. A felhívást a Nagy Imre-perben kivégzettek öt közvetlen hozzátartozója és 34 ötvenhatos elítélt írta alá. Az Egyesült Államokba látogató Grósz Károly júliusban ígéretet tett, hogy a kivégzettek földi maradványait kiadják a hozzátartozóknak (bár ekkor a rehabilitálásuktól még elzárkózott).

A Belügyminisztérium vezetésének 1989 elejére már fogalma sem volt, pontosan hol alusszák cseppet sem nyugodt álmukat Nagy Imréék. A 301-es parcella ápolatlan, magas fűvel benőtt területén – amely mintegy három kilométerre volt a főbejárattól – hantok helyett süppedések és talajbéli egyenetlenségek jelezték a sírokat, amelyeken még egy névtábla sem utalt a keresett személyekre. Nehezítette a munkát, hogy nem is egyszerre temették el őket, ugyanis a börtönben meghalt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 1957 végén hantolták el, Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét 1958 áprilisában végezték ki, és még aznap el is temették. Nagy Imre, Maléter Pál egykori honvédelmi miniszter és Gimes Miklós pedig 1958. június 16-án távozott az élők sorából.

A megbízott Pajcsics József rendőr ezredes a temetésben részt vettek kihallgatása révén szerzett arról tudomást, hogy a tragikus sorsú miniszterelnököt és két társát a kivégzés hajnalán elföldelték a Kozma utcai börtön udvarán. Az igen nagy mennyiségű, titkos irattári anyagok áttekintése során – amire egyetlen napot kapott feletteseitől – a Darázsfészek fedőnevű irattartóban rátalált a pontos helyszínekre, és a tanúk beszámolói is igazolást nyertek. Kiderült, hogy 1961 februárjában exhumálták a három holttestet, majd az éj leple alatt átszállították a köztemetőbe, mégpedig a 301-es parcella 23. sorában lévő 8. és 9. számú sírhelyre. Malétert és Gimest Naszladi Péter álnéven temették el, míg Nagy Imrét Borbíró Piroska fedőnéven. Szilágyi József és Losonczy Géza sírhelyéről is előkerült egy-egy térképvázlat.

Az exhumálási eljárás 1989. március végén kezdődött. Bár az egyre szabadabbá váló médiát kizárták, számos leskelődő bukkant fel a helyszínen (vagy éppen egy daruskocsin a temető kerítésének túlfelén). A feszült légkörben telt munkálatok során derült ki, hogy a holtukban is megalázott kivégzetteket arcukkal a föld felé, zsákvászonba csavarva, drótkötéllel átkötve temették el. Az öt napig tartó munka eredményesen zárult, később a szakértői vizsgálatok is igazolták, hogy a megfelelő személyek maradványait találták meg.

A diktatúra halottasmenete

Az állambiztonság rendkívüli módon igyekezett kézben tartani az eseményeket, ugyanis egy botrány a fennálló rendnek ártott volna a legjobban. Négyezer fős belügyi, katonai és munkásőregységeket helyeztek riadókészültségbe, a Hősök terén pedig 650 belügyi tiszt és besúgó teljesített szolgálatot. Olykor különös módszereket választottak: például sikerrel terjesztették el, hogy a szélsőségesek fegyveres provokációra készülnek, a munkásőrség egyes tagjai pedig tétovázás nélkül lőnének bele a tömegbe, ami a pekingi Tienanmen tér véres eseményeinek árnyékában nem tűnt teljesen légből kapott híresztelésnek. Továbbá engedélyezték a vidéki megemlékezéseket, azt remélve, hogy ezáltal kevesebben jelennek meg a budapesti Hősök terén. Tervük nem vált be: mintegy 250 ezer ember vett részt a szertartáson, és több millióan követték élőben rádión és televízión át a Göncz Árpád által az előző napon „történelmi határvonalnak” nevezett eseményt.

1989. június 16-án a Hősök terén, a gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén ravatalozták fel Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József koporsóját, valamint a tragédia minden mártírját és hősi halottját jelképező hatodik, üres koporsót. Mellettük az áldozatok hozzátartozói és egykori rabtársak foglaltak helyet.

Többek között beszédet mondott Göncz Árpád mint egykori 56-os, Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre-csoport tagja, Mécs Imre egykori „pesti srác” és a három rendszer börtöneinek ismerője, Zimányi Tibor. Elmondta gondolatait Király Béla vezérezredes, valamint Orbán Viktor is az új generációs ifjúság nevében. A hatalom részéről Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, Németh Miklós miniszterelnök, Pozsgay Imre államminiszter és Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes helyezett el koszorút. Az MSZMP a döntése szerint hivatalosan nem képviseltette magát a temetésen, de a párt tagjainak engedélyezte a részvételt. Az újratemetést szervező TIB kérésének megfelelően csak az koszorúzott, akinek nem volt köze az 1956 utáni megtorlásokhoz. A koporsókat végül több mint száz járműből álló halottasmenet szállította a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájához. A katartikus élménnyé váló, visszafordíthatatlan folyamatokat elindító gyászdemonstráció végül mindenfajta atrocitás nélkül, méltóságteljesen zajlott le.

Az igazságügyi szervek szándékosan nem siettek Nagy Imréék ügyének felülvizsgálatával, hogy az ország ne egy jogilag is felmentett miniszterelnöktől búcsúzhasson el. A sors különös iróniája, hogy a „halálos ellenség” rehabilitációjára végül július 6-án, éppen Kádár János halálának napján került sor.

2019. nyár: Őrült uralkodók
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
Az újratemetésről tárgyal Szűrös Mátyás, Németh Miklós és a Történelmi Igazságtétel Bizottságának tagjaiAz exhumálási munkálatok során derült ki, hogy a kivégzetteket arcukkal a föld felé, zsákvászonba csavarva, drótkötéllel átkötve temették elA Hősök terén lévő tiszteletadás után gyászkonvoj vitte a koporsókat a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájához

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!