Gyanús galambok, gyanútlan galambászok és az állambiztonság
„A galambsportban nem gyakori az ilyen tömeges röptetés. […] Értesüléseink szerint osztrák, nyugatnémet, belga és holland galambok vesznek részt. Szükséges a szoros belső és külső ellenőrzés, mert feltűnés nélkül kicsi csomag gyanánt egy vagy több galambot is lehet átadni magyar személynek, aki egy-két nap múlva engedi útnak. A galamboknál üzenetváltásra alkalmas fémtokban cigarettapapír vékonyságú speciális papíron jelentős terjedelmű szöveg közölhető. Ezért a magyar galambszövetség kb. 30–40 személyt rendel ki tagjai közül rendezőnek.”
Kajtár és a sportolók
Gyerekkori olvasmányaiból, Jules Verne regényéből bizonyára mindenki ismeri a - francia eredetben német (Mathias Sandorf) nevű - magyar szabadságharcos történetét. Sándor Mátyás és társai az ország függetlenségének kivívása érdekében szerveztek összeesküvést, melynek központja Triesztben volt. Hazai - magyarországi és erdélyi - híveikkel postagalambok által szállított, rejtjelezett üzenetek útján tartották a kapcsolatot. Egy galamb azonban rossz kezekbe került, és nem sokkal a tervezett felkelés kirobbanása előtt az összesküvést felszámolták, vezetőit elfogták és kivégezték. Egyedül Sándor Mátyásnak sikerült megszöknie - és így tovább.
Nem tudom, hogy Kajtár Ferenc főhadnagy, a magyar állambiztonság kémelhárító osztályának a tisztje olvasta-e Verne regényét. Az alábbi történet azt valószínűsíti, hogy olvasta, és nagy hatást gyakorolt rá, ez azonban puszta spekuláció. Ami biztos, hogy Kajtár 1929-ben született, 1949-ben Pécsett szerzett tanítói oklevelet, majd a helyi dohánygyárban és a megyei tanácsnál dolgozott. 1950-től az ELTE Természettudományi Karán tanult, ahol 1956-ban kapta meg földrajz szakos középiskolai tanári diplomáját. Az egyetem elvégzése után került a Belügyminisztérium (BM) államvédelmi szervének kémelhárító részlegére. 1956. október 24-én a BM József Attila utcai épületének védelmében megsebesült, ezért hetekig kórházban majd otthonában lábadozott. 1957 januárjában állt ismét munkába, a politikai nyomozó főosztály kémelhárító osztályán. A különösebb operatív tapasztalatokkal nem rendelkező tisztnek nehezen találták meg a megfelelő munkaterületet, mígnem 1958 januárjában a Magyarországra beutazó külföldi sportolók ellenőrzését bízták rá. Minősítési lapja szerint az elhárítási vonal megszervezése a főhadnagy feladata volt.
Kajtár nagy vehemenciával fogott hozzá a munkának. Úgy látta, hogy a kapitalista országokból a Magyarországon megrendezett sporteseményekre érkező személyek ellenőrzésre szorulnak, mert a rendelkezésre álló adatok szerint előszeretettel követnek el illegális cselekedeteket, elsősorban csempésznek, és üzeneteket közvetítenek úgy befelé, mint kifelé. Kajtár szerint alapos volt a gyanú, hogy a sporteseményeket az imperialista titkosszolgálatok - beépített embereiken keresztül - hírszerzésre használják fel, ezért a beutazók ellenőrzésére javasolta egy objektumdosszié létesítését. A dossziéba gyorsan gyűltek az iratok, amelyek arról árulkodnak, hogy a tiszt figyelmét egyetlen, itthon megrendezett nemzetközi sportesemény sem kerülhette el, legyen az például a Vasas-Real Madrid labdarúgó mérkőzés, vagy az úszó Európa-bajnokság.
Kajtár és a magyar állambiztonság éberségét egy olyan, elsőre ártatlannak tűnő rendezvény szervezői és résztvevői sem tudták kijátszani, mint az 1958. július végén NSZK-beli és osztrák résztvevőkkel megrendezett postagalamb-röptetés. A beérkezők mozgását elsősorban azzal indokolták, hogy „feltűnés nélkül kicsi csomag gyanánt egy vagy több galambot is lehet átadni magyar személynek, aki egy-két nap múlva engedi útnak. A galamboknál üzenetváltásra alkalmas fémtokban cigarettapapír vékonyságú speciális papíron jelentős terjedelmű szöveg közölhető." Nem tudni, hogy esetleges gyerekkori olvasmányélményei hatására, de Kajtár megannyi Sándor Mátyás (nota bene Mathias Sandorf) beutazására számított, és így is kezelte a hivatalos sportdelegációban érkező vendégeket.
A figyelés és ellenőrzés döntő részét mindazonáltal nem a szűk értelemben vett politikai rendőrség, hanem a BRFK Igazgatásrendészeti Osztálya Engedélyügyi Alosztályának vezetője, Jávor László őrnagy, valamint az alosztály egyik beosztottja, Vasenda Lajos hadnagy végezte. Ők bizonyos fokú galambsport-szakmai tudással is rendelkeztek, nem voltak ismeretlenek ebben a közegben, így feltűnés nélkül együtt lehettek a csoporttal. A körükben végzett munkájukról frissiben, 1958. július 28-án részletes jelentésben számoltak be.
Az állambiztonság mindazonáltal nem bízott meg teljesen a „mezei" rendőrökben, ugyanis a galambászokat a Politikai Nyomozó Főosztály figyeléssel (és környezettanulmányozással) foglalkozó osztálya is szemmel tartotta.
Gyanús galambröptetés
Az állambiztonság és konkrétan Kajtár főhadnagy számára minden gyanús volt, kezdve azzal, hogy a németek háromszor akartak röptetni (a „galambsportban nem gyakori az ilyen tömeges röptetés"). Legfőképpen a győri születésű tolmács viselkedését figyelték gyanakvással, aki önellentmondásba keveredett a Bécsben való letelepedésének idejét illetően (mintha nem lett volna mindegy, hogy 1908-ban vagy 1912-ben került az osztrák fővárosba). Gyanús volt, hogy az illető le akart szállni a buszról, hogy meglátogassa a testvéreit (bebizonyosodott, hogy valóban léteznek), és amikor ez nem sikerült, akkor egy csomagot küldött nekik (nem titokban, és a tartalmáról Kajtár is megállapíthatta, hogy nem veszélyes). Mindezek ellenére javaslatot tett a szóban forgó személlyel kapcsolatos adatgyűjtésre. A jelek szerint azonban semmi érdemlegeset nem találtak az illetőről, lehetséges, hogy nem is kerestek.
A dokumentumok elsősorban az 1956-os forradalom után újjászerveződő politikai rendőrség paranoiájának a dokumentumai, amelyek bepillantást engednek abba a munkába, amelyet a magyar állambiztonság, közelebbről a kémelhárítás végzett néhány tucat galamblelkű galambász és néhányszáz galamb ellenőrzése során. Mi mégis sokat köszönhetünk ennek a paranoiának, ugyanis ez hozta létre azokat az iratokat, amelyekből két, kellemesen eltöltött nap krónikája bontakozik ki.
A német és az osztrák versenyzők rendben megérkeztek (bár voltak simlisek, akik vízum nélkül próbálkoztak, de az éber hivatalnokok visszafordították őket), lerakták a galambjaikat, megvacsoráztak, megnézték az éjszakai Budapestet, kiengedték a galambokat, majd egy egész napot eltöltöttek Tihanyban. Budapestre visszatérve voltak, akik ismét kiruccanást tettek a városban (nem is sejtve, hogy ezzel milyen biztonsági rendszabályokat játszottak ki), majd másnap délelőtt hazaindultak. A nyugati vendégek - egy-két elejtett megjegyzéstől eltekintve - nem politizáltak, semlegesen, bizonyos távolságtartással szemlélték a magyarországi viszonyokat. Amennyiben minden röptetés ehhez hasonlóan zajlott le, nem csodálkozhatunk azon, hogy a németek több alkalommal is szerettek volna jönni.
Noha a párhuzam erősen sántít, Sárkányhoz és Torontál Simonhoz hasonlóan Kajtár Lászlót is utolérte a végzet. A fenti események után egy évvel, 1959 júliusában a főhadnagyot fegyelmi eljárás után elbocsájtották, majd a katonai bíróság szolgálati hatalommal való visszaélés, valótlan jelentések és rágalmazás miatt felfüggesztett börtönbüntetésre is ítélte. A főhadnagy dicstelen távozását követően lényegében nem volt, aki a vonalat továbbvigye: a kapitalista országokból beutazó sportolókra vonatkozó anyagokat tartalmazó objektumdossziét lezáró határozat szerint 1959 után ezen a területen már nem végeztek elhárító munkát. Úgy tűnik, az egész „vonalat" Kajtár elvtársnak találták ki.
Az 1958-as budapesti úszó Európa-bajnokságról a Neue Württembergische Zeitung és a Darmstädter Tagblatt című lapokat tudósító újságíró a kevés a nyugati telefonvonal miatt tudósítását kénytelen volt levélben elküldeni, ám attól tartott, cikke csak a versenyek után érkezik meg, „ha esetleg ezen levelem valamelyik cenzúrahelynél egy kicsivel hosszasabban időzik". Ráhibázott, levelét valóban felnyitották és kivonatot készítettek róla, amely aztán egy állambiztonsági dossziéba került. Az újságíró ironikusan felvetette, hogy a jövőben ideérkező tudósítóknak talán postagalambot kellene magukkal hozniuk, ha azt akarják, hogy tudósításaik időben megérkezzenek rendeltetési helyükre. A német férfi talán álmában sem gondolt arra, hogy levelének megírása előtt pár hónappal éppen a postagalambok adtak munkát a magyar politikai rendőrségnek.
