A katonai teljesítmény csak egy része a szabadságharcnak

A hazai múzeumügy kezdeteit eleveníti fel az intézmények és magángyűjtők bevonásával összeállított, fél év alatt megszervezett, "Ilyen tavasz csak egyszer volt életemben" című kiállítássorozat. Az ezzel kapcsolatos munkálatokról, a válogatás szempontjairól és a magángyűjtemények fontosságáról Basics Beatrixszal, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettesével, a projekt szervezőjével és a kiállítás egyik kurátorával beszélgettünk.

Vissza a kezdetekhez

Honnan ered az "Ilyen tavasz csak egyszer volt életemben" kiállítás címe?

Az események egyedülálló voltát, a magyar és a lengyel forradalom eseményeit egyaránt hangsúlyozó idézet Adam Miczkiewicztől, a lengyel romantikus költőtől származik. Amikor Hermann Róberttel megbeszélésre mentünk, Kovács István könyvéről [„Mindvégig veletek voltunk” – Lengyelek a magyar szabadságharcban. Budapest, 1998.] és a lengyelországi eseményekről beszélgettünk, ebből a beszélgetésből ered a kiállítás címében használt Miczkiewicz idézet.

Miért a Budapesti Történeti Múzeum ad helyet a fő kiállításnak?

Máday Norbert magángyűjtő megkeresett, majd a Nemzeti Múzeum melletti kávéházban adta elő elképzeléseit, sőt vízióit. Elsőre eléggé szokatlannak, hihetetlennek tűnt, hogy magángyűjteményét állítsuk ki a Nemzeti Múzeumban, vagy a Budapesti Történeti Múzeumban. A Magyar Nemzeti Múzeum vezetése kevésbé tűnt lelkesnek, mert ez egy túlságosan úttörő vállalkozást jelentett: veszélyes, de mindenképpen rendkívüli dolog magángyűjteményeket befogadni a múzeumokba. Másfelől a Nemzeti Múzeum inkább az 1848-as tavaszi eseményekhez kapcsolódik, a tervezett kiállítás meg a tavaszi hadjáratról szólt.

Fél évvel a megnyitó előtt dr. Schneider Márta az OKM kulturális szakállamtitkára közölte, hogy terveinket a minisztérium is támogatja, és felkérte a Budapesti Történeti Múzeumot a projekt koordinálására. Ekkor vált világossá, hogy a kiállításnak lesznek további résztvevő helyszínei, ekkor állt össze a program. Fél év a kiállítás megrendezésére elég rövidnek tűnt, sok volt a bizonytalanság a befogadó és koordináló intézményekkel kapcsolatban, de végül felgyorsultak az események.

Miért nyitnak/nyitnának a magángyűjtők a közgyűjtemények felé?

A gyűjtők számára a múzeum intézményes igazolást ad magángyűjtői tevékenységüknek, cserébe a múzeumok egy sor olyan dolgot tudnak kiállítani, ami soha nem került be és valószínűleg soha nem is fog bekerülni gyűjtőkörükbe. Nagyon is érthető tehát, ha egy magángyűjtő nyit a múzeumok felé is. A Nemzeti Múzeum egykori munkatársaként múzeumtörténettel foglalkozva magam is láttam, hogy nagyon jó dolog, ha visszatérünk a magyar múzeumügy kezdeteihez: a közgyűjtemények ugyanis a magángyűjtők kollekcióira épültek, például a Pyrker-gyűjteményre. Ez mindig nagyon fontos volt a múzeumok létrejötte szempontjából. Jelen esetben valami olyasmire került sor, mint ami a 20. században Ernst Lajossal történt, aki elsőként mutatott be történeti kiállítást saját gyűjteményeiből a Nemzeti Múzeumban, és akire Máday Norbert is előfutárként, modellként tekint.

Milyen szempontok szerint válogatták össze a tárgyakat?

Nyolc gyűjtő közül néggyel dolgoztunk együtt, baráti kapcsolatban. A legnagyobb kollekció tulajdonosa, Máday Norbert hihetetlen érzékkel szerzi be műtárgyait. Akkor is, ha nem is mindig tudja pontosan a történetüket, észreveszi a legapróbb kis részanyagban is, hogy az miként illeszkedik gyűjteményébe: amikor először jártam nála, azt az aradi ereklyemúzeumhoz hasonlítottam. Aradon ugyanis óriási hatást tett rám a raktárban megtekintett anyag, nagyon fontosnak tartottam, hogy ők is részt vegyenek a kiállításban. A többi gyűjtőnek, Kucza Péternek, Dobák Gézának és Hermann Róbertnek pedig sajátos gyűjteményegységük volt. Rendkívül nyitottak voltak, és mindent jó szívvel adtak. Elsősorban azokat a tárgyakat válogattuk ki, amelyeket be tudtunk illeszteni a kiállítás koncepciójába; másrészt pedig a múzeumi gyűjteményekben nem fellelhető, a közönség elé még soha nem került különlegességek kerültek be a kiállításba.



Sikeres volt ez a koncepció?

Sok ellentmondást tapasztalatunk ebben a kérdésben. Számos múzeumi kiállítás esetében építhetünk a látogatók előzetes ismereteire. A történelem példaként is érdekes és fontos, éppen ezért a mindennapi politika is nagyon szereti azt eszközként felhasználni, amikor azonban egy történeti múzeumot támogatni kellene, erről rögtön elfeledkeznek. A Budapesti Történeti Múzeum egyik vezetőjeként alapfeladatunknak tartom, hogy az elkötelezettségre és az érzelmekre építsük a kiállításokat. Ez talán nem olyan látványos, és kevésbé hatásos, mint egy olykor a sznobériára, hiúságra is építő kiállításpolitika. Az üzenetünk bonyolultabb és nehezebben is juttatható el a látogatóhoz, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy ha ez sikeres, fantasztikus érzelmeket kelthet. A közönségtől mindig ezt az odaadást, ezt az érdeklődést éreztem.

Voltak kiemelkedő élményei a munka során?

A gyűjtőknek is, különösen Máday Norbertnek nagyon fontos szempont, hogy bevonjuk a fiatal korosztályt, tehát a gyerekeket is. Legutóbb például teljesen sajátságos módon, éppen az utolsó kiállítási helyszínről, Békéscsabáról érkezett egy iskolás csoport. Nem voltak túlzottan felkészülve, de hihetetlenül boldogok voltak, és nagyra értékelték a múzeumi tárlatvezetést. Én meg annak örültem, hogy innen úgy mennek el, hogy egy óra beszélgetés után már soha nem felejtik el sem a budai Várat, sem a Budapesti Történeti Múzeumot, sem a tavaszi hadjáratot.

Emlékezetes alkalom volt az is, amikor a horvát kultúrattasét, családtagokat, prominens horvát vendégeket vezettem körbe. Persze Jellasicsra voltak kíváncsiak és az 1848-49-ben együtt élő nemzetek kései leszármazottaiként kezdtünk beszélgetni egymással. Ez egy közös esemény, ami a különböző részvételtől függetlenül mindannyiunk közös történelme. A kiállítástól pedig le voltak nyűgözve, rengeteget tanultak a mi szempontjainkból.

Egy körkép nyomvonalán

Mitől különleges a kiállítás?

A tarnowi körkép festményei segítettek összekapcsolni az egyes egységeket. A kritikákban ezt értékelték, de észrevették a látogatók is. A Nemzeti Múzeumhoz kellett alkalmazkodnunk, ott folytattuk 1848 őszénél, ahol a Nemzeti Múzeum kiállítása abbahagyta. Az előzményeket persze röviden nekünk is be kellett mutatni, és ennek az igénynek kiválóan megfelelt a téli hadjárat. Ezután tudtunk a tavaszi hadjárathoz fordulni: helyszínenként, az egyes csatákat bemutatva haladtunk.



A folyamatot a Budapesti Történeti Múzeum helyszíne miatt Buda visszafoglalásával mindenképpen ki akartuk teljesíteni. Nem kevés műtárgyat válogattam a saját gyűjteményeinkből is, csupa olyat, amelyek szintén nem, vagy ritkán szerepeltek a közönség előtt. Ezeket rögtön konkrét helyszínekhez kötöttük, amelyeket térképek segítségével is azonosítani lehet. Az események az emberek fejében mindig elvontan élnek, ezért a térképekre támaszkodva térben is el tudják helyezni; például azóta, ha a 16-os buszra várok, pontosan tudom, hogy innen is indultak a létrákkal a honvédek.

Máskor maga a műtárgy irányított bennünket. Máday Norbertnek nagyon sok, érdekes és különleges kultusztárgya is van, amelyek a kiállítást záró részben láthatók. Én meg amúgy is ilyen „kultusz-mániás” vagyok, mindig, ha nagyobb kiállítást csinálok, akkor szeretek erre külön gondot fordítani. Nagyon örültem annak, amikor több kritikában olvastam, hogy kiemelték ennek különlegességét.

Melyek a kedvenc kiállítási tárgyak?

Szinte mindegyik, de kiemelném Máday Norbert reformkori díszfegyvereit: nem vagyok fegyverszakértő, de ezek rendkívüli értékek, önmagukban is gyönyörűek, és elemi erővel közvetítik egykori használatukat. Hozzám azonban az ábrázolások, grafikák, festmények állnak a legközelebb: ilyen a Máday-gyűjtemény egyik litográfiája a milánói Terzaghi kiadótól, amely Kossuth és Garibaldi tanácskozását ábrázolja, olasz felirattal. Természetesen ez az életben soha nem történt meg, sőt Kossuth és Garibaldi még csak nem is találkoztak. Megható az ábrázolás, mert a háttérben a nápolyi öblöt látjuk, a Vezúvval és a két főszereplő egy tengerre néző kőpárkánynak dől. A háttérben fegyveres őr járkál, érzékeltetve, a találkozó fontosságát. Nagyon pontosan utal arra, hogy a korban hogyan képzelték el ennek a két kiemelkedő személynek a tanácskozását.



Szintén a kedvenceim a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményeiből a Pest ostromát ábrázoló kép, illetve egy, a szétlőtt fehérvári kapuról készült Barabás-akvarell. Vagy egy Barabás-másolat Fritz L’Allemand-nak a Hentzi halálát bemutató képéről, amelyről tudjuk, hogy még most is a királyi apartmanban van. Tökéletesen megmutatja, hogy kinek mi volt fontos: nekünk a mi hőseink, Ferenc Józsefnek meg az az Allnoch ezredes, aki fel akarta robbantani a Lánchidat, és közben meghalt, illetve az a Hentzi, aki a vár védelme közben, a hagyomány szerint Görgei karjai között halt meg. A kedvencek között tartom számon az aradi tárgyakat is, vagy a körképet, mert azt a látogatók is nagyon kedvelik.

Mit üzen a kiállítás egy laikusnak?

A kiállításon vetített, az egész tavaszi hadjáratról szóló filmhez Lakatos Iván majdnem minden tárgyunkat felhasználta és eredeti, egykori szövegeket vágott össze narrációként. Amikor ezeket először hallottam, lenyűgözött: ezt a modern szóhasználatot, a politikai közbeszédet az 1848-49-es események honosították meg Magyarországon. Azt tanulhatjuk meg belőle, hogy voltak, akik csak beszéltek, voltak, akiknek eszköz volt, és voltak, akik a szabadságharcunkat hivatásnak tekintették. Döbbenetes megtapasztalni a különbséget, hogy Kossuth politikusként miként hat az érzelmekre, eszközként felhasználva ezt a beszédmódot, míg Görgei „csak” teszi a dolgát. Neki Buda visszafoglalása egy feladat volt, amit a lehető legjobban megoldott, és már várta a következőt.

Hermann Róbert gyönyörűen összefoglalta az események európai különlegességét: a népek tavasza idején, a forradalmak márciusában kezdődött és majdnem másfél évig tartott a nemzet függetlenségi harca. Ez rendhagyó, szokatlan és különleges volt Európában. Elindította a modern átalakulásokat, a kiegyezéstől, a Monarchia létrejöttétől egészen a Millenniumig, a 20. század elejéig. Ezt a rendhagyó szerepet értékeljük és érzékeljük a forradalomban és a szabadságharcban. Tudom, a hadtörténészek inkább katonai teljesítményként tekintenek az eseményekre, de ez a katonai teljesítmény csak része a nagy egésznek. Mindez egy óriási dolog Magyarország történeti fejlődése szempontjából, és fontos, hogy megemlékezzünk róla.



Elképzelhető, hogy a tárlat komoly áttörést hozhat a múzeumok és magángyűjtők közti kapcsolatban?

Szeretném, ha így lenne. Eddig nem volt különlegesség, ha egy gyűjtő képzőművészeti anyaggal jelent meg, így áttörés a történeti kiállításokban következhet be. Máday Norberttel már törjük a fejünket a folytatáson: 2011-ben Rákóczi-évforduló lesz, és neki egy különleges Rákóczi-gyűjteménye is van. A tématervet elkészítettem, és reményeim szerint mindez a minisztérium támogatását is élvezi. Nagyon remélem, hogy ezt a mostani kiállításunk is segítheti majd.