1948 óta a „visszatérés joga” áll az izraeli-palesztin konfliktus középpontjában

1948. május 14-én délután a brit Királyi Haditengerészet utolsó hajói is kifutottak Haifa kikötőjéből. Ezzel egyidőben a Tel Aviv-i Múzeum épületében David Ben-Gurion kikiáltotta Izrael Állam megszületését. A történelmi lépésre az ENSZ fél évvel korábban kihirdetett rendezési terve szolgáltatott alapot, amely egy arab és egy zsidó állam létrehozását irányozta elő az egykori brit mandátumterületen, ahol ekkor már közel két éve polgárháborús viszonyok uralkodtak.

Az ENSZ-tervezet, azonban csak a zsidó fél tetszését nyerte el, az itt élő palesztinok és a szomszédos arab államok mereven elzárkóztak ennek elfogadásától. A frissen megalakult Izrael államot már május 15-én megtámadták. A több mint 9 hónapon keresztül húzódó konfliktus végére a zsidó állam sikeresen szállt szembe a támadókkal, megszilárdította helyzetét, sőt határait is kiterjesztette korábban az arab félnek ítélt területekre is. Arab kézen ezután már csak az Egyiptomhoz került Gázai övezet, illetve a Jordánia által annektált Ciszjordánia maradt.

A konfliktus és az azt megelőző polgárháborús időszak alatt több százezer palesztin kényszerült elhagyni otthonát az Izraelhez került területekről. Az ENSZ korabeli becslései valamivel 700 ezer fölé helyezték a menekültek számát, más becslések azonban sokkal szélesebb skálán, 539 és 957 ezer fő között mozogtak. Arányait tekintve elmondható, hogy a nakba (magyarul: katasztrófa) során – ahogy a palesztinok nevezik az eseményeket – az arab lakosság mintegy 80%-a vált menekültté, amivel a megnövekedett területű Izrael állam 1949-re etnikai összetételét tekintve zsidó többségűvé vált. Ezen állapot megőrzése érdekében pedig – az ENSZ felhívásai ellenére sem – engedték az arab menekültek hazatérését otthonaikba.

Érdekesség, hogy ettől fogva a Közel-Kelet immár több mint hét évtizede húzódó konfliktusában a két fő szembenálló fél – az izraeli és a palesztin – nemzeti identitásának legfontosabb elemévé egyaránt a „visszatérés” gondolata vált. Míg az izraeli kormány a zsidóság és a terület sokévezredes kapcsolatára alapozva a világ minden részéről bátorította a zsidókat a bevándorlásra – és ezzel a régen várt hazatérésre –, addig a főként Gázába, illetve Ciszjordániába kényszerült palesztinok saját életükben elvesztett házaikba kívántak visszatérni.

A menekültek és leszármazottaik visszatérése vagy kárpótlása azóta is központi eleme az újabb és újabb arab-izraeli konfliktusoknak. 1948 után a palesztin szervezetek többször igyekeztek fegyverrel érvényt szerezni követelésüknek, Izrael pedig hasonlóképpen védte meg területeit. Bár a nemzetközi közösség szavak szintjén támogatta a palesztin menekültek visszatéréshez való jogát, a valóságban nem történt előrelépés a kérdésben.

18 év feszült patthelyzet után végül az 1967-es hatnapos háború hozott alapvető változást az izraeli-palesztin konfliktus dinamikájában. A döntő izraeli győzelem eredményeképpen a zsidó állam fennhatósága alá került a Sínai-félsziget, a Gázai övezet, Jeruzsálem és Ciszjordánia egésze, valamint a Szíria délnyugati részének elhelyezkedő Golán-fennsík is. Ettől kezdve a nemzetközi közösség fő prioritásává már Izrael és szomszédai közötti béke helyreállítása vált, amit elsősorban az újonnan elfoglalt területek visszaszolgáltatásával akartak elérni.

Az új helyzetben mind az arab államok kormányai, mind a palesztin nemzeti mozgalmak vezetői is fokozatosan pragmatikusabb álláspontra helyezkedtek. Ennek jegyében a hivatalos palesztin követelés 1988-ra módosult „egész Palesztina felszabadításáról” egy új, palesztin állam létrehozására, amely a Gázai övezetre, Kelet-Jeruzsálemre, valamint Ciszjordániára terjedt volna ki. A helyzetet azonban bonyolította – és bonyolítja mindmáig –, hogy időközben izraeli telepek sora épült az 1967-ben elfoglalt területeken. Így – elsősorban Kelet-Jeruzsálemben, illetve Ciszjordániában – ma már több mint fél millió izraeli telepes otthona található a palesztinok által követelt területeken.

Az úgynevezett kétállami megoldást célzó tárgyalások sokáig nem is vezettek konkrét eredményre. Csak a 2000 és 2005 között zajló palesztin felkelés, az úgynevezetett második intifáda hozta el az első tartós fejleményt: Izrael felszámolta a Gázai övezetben létrehozott telepeket. Ugyanez a lépés azonban elmaradt Ciszjordánia esetében, így az itt alakult telepek lakossága azóta is folyamatosan növekszik, ami egyre valószínűtlenebbé teszi, hogy az immár 31 éve napirenden lévő kétállami rendezési terv valaha megvalósulhat.

A korábban éppen a praktikussága miatt hangoztatott kétállami megoldás így elkezdte elveszíteni vonzerejét a palesztinok körében. Jól mutatja ezt, hogy a 2018 tavaszán zajlott gázai tiltakozások szervezői a „Nagy menetelés a visszatérésért” nevet adták a tüntetéssorozatnak és fő követelésükként az 1948-ban elmenekült palesztinok és leszármazottaik hazatérésének engedélyezését fogalmazták meg. Izrael állam hetvenedik születésnapjára így a konfliktus visszatért oda, ahol hetven évvel ezelőtt is tartott.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

­ősz
Múlt-kor magazin 2019

• Széchenyi Zsigmond vadászkalandjai
• Az 1990. októberi taxisblokád
• Az amerikai modernizmus első nagyasszonya
• 1918 - Az őszirózsás forradalom tündöklése és bukása
• A zselízi Eszterházy-kastély
• 1849 - Az aradi vértanúk tragédiája
• A szesztilalom rettegett szélmalomharcosa
• A Drechsler-palota különc asztaltársasága
• Hét híresség, akit elutasítottak a seregtől